Tavaly év végén a francia M magazin riportot készített „a párizsi operában megbújó rasszizmusról”. A cikkben Alexander Neef, az opera igazgatója Nurejev legendás orosz koreográfus három balettjére, A bajadérre, a Hattyúk tavára és a Diótörőre utalva kijelentette, hogy „bizonyos műveknek” le kell kerülniük a műsorról. Az interjút a jobb oldalon általános felháborodás követte Marine le Pennel és a Valeurs Actuelles magazinnal az élen, de kritikus hangvételű cikket közölt a Le Monde is a riport kapcsán.
A német származású Neef egyébként korábban tíz évig a torontói operát vezette, így várható volt, hogy csak idő kérdése, mikor kerül napirendre a patinás párizsi intézményben a „diverzitás” vagy a „dekolonizáció” kérdése. A tengerentúlról jött igazgató azonban annyiban valószínűleg elszámolta magát, hogy a műkedvelő francia közönséget zömében még az az értelmiségi generáció alkotja, amely kevésbé lelkesedik az amerikai kampuszokon már évtizedek óta tomboló társadalmi igazságosság-harc iránt.
Az „amerikanizációtól” való rettegés nem újkeletű a francia közéletben. Már Baudelaire is aggódva figyelte a kultúra és a közgondolkodás amerikai mintára történő átformálódását, amely szerinte minden értéket alárendel az úgy nevezett haladásnak. A költő akkor még nem is sejthette, hogy az amerikai egyetemeken figyelmeztető jelzést nyomnak majd a könyveibe, amelyek tartalma „felkavaró” lehet a politikai korrektségreérzékeny olvasó számára.
Tűzzel-vassal védekeztek a francia nyelv amerikai mintára történő kilúgozása ellen a büntető eljárás reformjának ’97-es parlamenti vitája során is. Egy képviselői felvetésre, mely szerint az esküdtszék tagjainak nevét „férfiről”„személy”-re kellene cserélni, az akkori igazságügyi miniszter, Jacques Toubon kikelt a politikai korrektség Egyesült Államokból terjedő „mételye” ellen.
Oktatásügyi minisztere, Jean-Michel Blanquer pedig egy tavaly októberi interjúban egyenesen az amerikai egyetemekről importált osztályharcos eszméket okolta a francia társadalom polarizációjáért. Tette mindezt egy gimnáziumi tanár, Samuel Paty meggyilkolását követően, ezzel nem kis felháborodást keltve bizonyos akadémiai körökben.
Kérdéses azonban, hogy a francia baloldal meddig tud még sikeresen védekezni az amerikai szélsőséges eszmék beszivárgása ellen. 2019-ben hallgatói szervezetek petícióban akadályozták meg a híres feminista filozófus, Sylviane Agacinski előadását egy bioetikai konferencián, a bordeaux-i Montaigne Egyetemen. Agacinski régóta nyilvánosan ellenzi, hogy a mesterséges megtermékenyítés elérhető legyen a homoszexuális párok számára, amely elég volt ahhoz, hogy kivívja az LMBTQ-szervezetek ellenszenvét „notórius homofóbiával” vádolva a filozófust, aki végül visszalépett a konferencián történő részvételétől. Mielőtt azt hinnénk a francia jobboldalon ünnepelt, keresztény-konzervatív gondolkodóról van szó, érdemes egy pillantást vetni Agacinski életművére. Az egyik legismertebb francia feminista, akinek nagy szerepe volt a kötelező választási női kvóta franciaországi bevezetésében, 2000 májusában. Férje az a Lionel Jospin, akinek miniszterelnöksége idején, 1999-ben törvénybe iktatták a homoszexuális párok számára is nyitva álló bejegyzett élettársi kapcsolatot, maga Agacinski pedig többször kijelentette, hogy támogatja a melegházasságot. Úgy tűnik azonban, hogy mindez a fiatal baloldali aktivisták számára már nem elég progresszív.
Sylviane Agacinski (Kép: La Vie)
Ahogy az a tavaly augusztusban közzétett nyilatkozat sem, amelyben húsz baloldali értelmiségi tiltakozik az eltörlés kultúrája ellen, modernkori boszorkányüldözésnek titulálva a francia akadémiai világban és kulturális életben is egyre jobban elhatalmasodó politikai korrektséget. Az aláírók szerint az amerikai cancel culture-nek nincs helye Voltaire és Montesquieu országában, a fiatal generáció jelentős részét viszont mintha már nem győzné meg ez az érvelés. A magukat marxistaként vagy iszlamo-baloldaliként (islamo-gauchiste) jellemző fiatal értelmiségiek amerikai mintára sorra „törlik” a politikailag vállalhatatlanná vált celebeket, és nyíltan kiállnak a cancel culture mellett. Tavaly nyáron Párizst is elérte a BLM szele: több ezren vonultak fel tüntetve a francia rendőrség rasszizmusa ellen, a párizsi operában pedig „diverzifikációs jelentés” készült a faji diszkrimináció megszüntetését követelő művészek petíciója nyomán.
Úgy tűnik, hogy a klasszikus francia baloldali értékek már nem elég vonzóak a fiatal „gaucho”-k (baloldaliak) számára. Hiába kerültek az Amerikából importált progresszió elleni harcban közös platformra a nagy baloldali gondolkodók és egykori ’68-asok a jobb oldallal, hiába állnak ki cikkek, petíciók sorában és rádióműsorokban a szólásszabadság mellett, labdába se rúgnak a Twitteren, a Twitchen és a Facebookon kommunikáló influenszerek mellett. Szimbolikus volt a Le Débat magazin tavaly nyári megszűnése: a patinás újság negyven éven át volt a francia baloldal szellemi origója, 2020-ra azonban elvérzett az identitáspolitika és a cancel culture elleni harcban.
Akadnak, akik szerint azonban távolról sem újak azok a szelek, amelyek most végigsöpörnek a francia közéleten. André Bercoff, a Sud Radio műsorvezetője a ’68 májusát követő időszakra utalva emlékeztet, hogy
Szerinte az újra és újra feléledő baloldal taktikája azóta is változatlan: ma is a fiatal értelmiségi generációt használja saját kulturális hegemóniája megszilárdítása érdekében.
Borítókép: AP.
