Ha az afrikai kontinensen zajló fejlesztések, beruházások mögötti motivációt akarjuk megérteni, akkor a földrész nyersanyaglelőhelyeit és főbb kereskedelmi útvonalait ábrázoló térképre kell pillantanunk.
Sorra nyílnak az arany-, kobalt- és rézbányák, valamint az illegális gyémánt- és olajlelőhelyek is. Ez roppant vonzó a nagyhatalmak számára, akik különböző gazdasági és kereskedelmi stratégiák által kívánnak minél nagyobb szeletet kihasítani az afrikai nyersanyagpiacból. Jóllehet a kontinensért folytatott harc már nem elsősorban fegyveres konfliktusok formájában zajlik, mind a nyugati, mind a keleti érdekszféra aktív, markáns szerepet vállal a földrész gazdasági lehetőségeinek kiaknázásában.
Afrika az elmúlt 30 évben a gazdasági fejlődés újfajta útját találta meg és számos szektor, illetve régió dinamikus növekedésbe kezdett. A népességnövekedés és az intenzív urbanizációs trendek – 2025-re a kontinensen száznál is több olyan város lesz, amelyben több mint egymillióan laknak – hatalmas gazdasági és munkaerő-piaci potenciált jelez. A külföldi befektetők igyekeznek a vidéki kitermelőhelyekről a városokba és a kikötőkbe eljuttatni az ásványkincseket, ezért például nem meglepő, hogy Kína sorra vesz részt kikötők építésében és menedzselésében. Kína egyébiránt is érdekelt a kontinensen zajló gazdasági és kereskedelmi terjeszkedésben, hiszen az Egy Övezet Egy Út kezdeményezés, azaz az Új Selyemút program szerves része a kontinens. Az Európai Unió után Kína Afrika elsőszámú kereskedelmi partnere és az áruk 90 százaléka vízi úton jut el az ázsiai országba.
Daan Roggeveen, a MORE Architecture építész cég alapítója és számos kínai és afrikai urbanizációval foglalkozó munka szerzője így nyilatkozott a földrészen zajló, kínaiak által finanszírozott infrastrukturális fejlesztésekről:
Másik példaként említhető a Kenya fővárosát, Nairobit az Indiai-óceán partján elterülő Mombasával összekötő új vasúthálózat is. A kínai beruházó cég ígérete ellenére jellemzően nem helyi munkaerőt alkalmazott az építkezések során, illetve a fejlesztés elkészülte után arra kötelezte a Nairobiból a kikötőbe szállító vállalatokat, hogy a vasutat használják közúti transzport helyett. Ez a fuvarozó cégek szállítási költségeit 50 százalékkal emelte meg.
Ezzel párhuzamosan a vidéki, kevésbé frekventált térségekben jellemzően csak kisebb léptékű programok zajlanak. Ahol sem a kereskedelmi, sem a bányászati érdek és lehetőség nem jelenik meg, ott a nemzetközi szervezetek, helyi civil aktivisták és hatósági szervek igyekeznek segíteni. A nyugati országok jellemzően az ENSZ-en keresztül vesznek részt a leszakadó régiók támogatásában. A több évtizedes tapasztalatokra alapozva elmondható, hogy a nagy lélegzetvételű, hatalmas költségvetéssel rendelkező, sokszor átláthatatlan pénzelosztási struktúrájú projektek elbuknak. Egyrészt azért, mert sok esetben nem az afrikai (helyi) igényekre reagálnak, másrészt pedig azért, mert a korrupció és a transzparencia hiánya miatt a pénzforrások egyszerűen nem is érnek célt. Ennek kapcsán példaként lehet utalni a Nagy Zöld Fal kezdeményezésre, amely eredetileg több mint egy tucat száheli ország bevonásával akart erdősítési projektet végrehajtani. Az elmúlt években azonban világossá vált, hogy a helyi közösségek életében nem ezzel a monokultúrás, sok országot tömörítő megoldással, hanem kisebb, lokális, fenntartható és gazdaságos (pl. közösségi kertek, gyümölcsösök, véderdők) kezdeményezésekkel lehet igazi, fenntartható sikereket elérni. Afrikai fejlesztési projektet kizárólag helyi partner bevonásával, a bizalom minél mélyebb kiépítésével lehet végrehajtani. Egy program akkor igazán sikeres, ha a több ezer kilométerrel távolabb kidolgozott elvont koncepciók helyett a helyi problémák megoldására koncentrál, ezzel is erősítve a helyben maradás lehetőségeit.
Hazánk sosem volt gyarmattartó hatalom, ugyanakkor súlyánál fogva nem képes egyoldalúan diktálni az afrikai partnereknek. Mindezek miatt az afrikai fővárosokban szívesen veszik a magyar közeledést, és nem véletlen, hogy a kontinens számos részén zajlanak magyar kezdeményezésű fejlesztések. Ezek legtöbbje helyi közösségeket segítő iskolaépítési, közegészségügyi intézményfejlesztési, agrár vagy más humanitárius jelleggel is bíró projektek. Annak ellenére, hogy a nagyhatalmak dominanciája és kiszorító magatartása miatt kevésbé könnyű gazdasági szempontból versenyezni, hazánk kifejezetten jó kapcsolatot ápol számos afrikai országgal. Ennek bizonyítéka az is, hogy 2019-ben megszületett Magyarország huszonkét pontból álló Afrika-stratégiája, amelynek centrális témaköre a szubszaharai térségbe történő beruházások, export-import ösztönzése, a vízgazdálkodási és infrastruktúra-fejlesztések serkentése. Igazi unikumként lehet tekinteni a Hungary Helps Programra, amely Nigériában egy új középiskolát épített belső menekült fiatalok számára, Kenyában pedig nyomortelepeken élő családok társadalmi integrációját előmozdító programot indított. Etiópiában oktatási, vízgazdálkodási és mezőgazdasági, Ugandában pedig iskolafejlesztési projektet támogat.
A hatalmas nyersanyag-készletek egyszerre jelentenek áldást és átkot, hiszen egy-egy új lelőhely feltárása után szinte azonnal megjelennek a külföldi befektetők. Sok esetben az is megfigyelhető, hogy a fejlesztések mögött eltérő gazdasági érdekek húzódnak, tehát nem feltétlenül a helyi közösségek jólétének növelése a cél. A folyamatosan bővülő vasúthálózatok remek példák, amelyek amellett, hogy utasforgalmat is bonyolítanak, sok esetben elsődleges szempontból a nyersanyagokat szállítják a belső területekről a partmenti kikötők felé. Jól látható tehát, hogy a külföldi kereskedelmi és gazdasági szálak élénken mozgatják Afrika fejlődési lehetőségeit, ezzel is fenntartva a függőségi rendszert. A jövővel kapcsolatban kérdésként merülhet fel, hogy a külföldi befektetések és fejlesztések hosszabb távon mennyire szolgálják majd a helyi emberek érdekeit, illetve, hogy egy-egy beruházás mennyiben járul hozzá a munkanélküliség mértékének csökkentéséhez vagy az elvándorlás megakadályozásához.
Borítókép: Oxfam.
