Győrt 1945. március 28-án foglalták el az oroszok. A Püspökvár tele volt menekültekkel – apácákkal, kispapokkal, rokonokkal, baráti nemesi családokkal és sok, a környékről odahúzódott menekülttel, főleg asszonnyal és gyerekkel. Március 30-án orosz katonák jöttek a Püspökvár pincéjébe, ahol a menekültek félve meghúzták magukat. Ami azután történt, arról sok változat kering. Először úgy mesélem el, ahogyan apám emlékszik Hugó nagyapám beszámolójára: az oroszok asszonyokat követeltek „krumplipucolásra”, ezen a püspök talán joggal „megerőszakolást” értett. Apor, így szól a családi verziónk, kérte a katonákat, hogy jöjjenek vissza később. Akkor kapnak két „önkéntest”.

Két idős apáca késznek mutatkozott rá, de nyilván nem erre vágytak az oroszok, és amikor visszamentek, dühükben rálőttek a püspökre. Egy golyó a hasán találta el. Nem sokra rá, április 2-án belehalt sérüléseibe.

Hogy legyen valami elképzelésem arról, mi is történhetett valójában, elmentem Győrbe. Aport 1997-ben boldoggá avatták, és az alacsony boltozatú pincékben, ahol egykor nagyapám is menedéket talált, ma emlékkiállítás van, amelyet ritkán látogatnak. Egy fiatal nő fogadott, és mivel nem volt más vendég, kedvesen végigvezetett a kiállításon.

Már az előtérben a vértanúság színhelyén voltunk. Egy hosszúkás, alacsony kis helyiség, a mennyezete sötétre festve. Megtudom, hogy itt celebrálta Apor utolsó szentmiséjét 1945. március 29-én, nagycsütörtökön. Elképzelem, amint nagyapá, Hugó itt térdelt, a családjáért imádkozott, és Apor kezéből átvette az ostyát. Vajon mit hoz a jövő? Előző este óta mind sűrűbben jöttek az oroszok a pincébe, és Apor minden alkalommal ebbe a kis előtérbe sietett, hogy elhárítsa a bajt. Eközben a németek lőtték a várost, a Püspökvár több aknatalálatot kapott.

 A helyiség közepén valaki a levegőbe lőtt. Fehérre van festve 4 golyónyom a sötét mennyezeten. „Figyelmeztető lövések voltak? – kérdezem Különben miért lőttek volna felfelé?” A legtöbb beszámolóban a halálos lövések kint a bejárat előtt dördültek el, miután Apor a betolakodókat oda szorította ki.

Kísérőm azt mondja, hogy egy orosz el akart venni egy arany keresztet, amit Apor nem engedett meg, ebből kézitusa alakult ki, és az orosz a levegőbe lőtt.

Az események leginkább elterjedt változata szerint március 30-án délután, ahogy Hugó is mesélte apámnak, orosz katonák „krumplipucoló nőket” követeltek. Amikor négy vagy öt részeg orosz visszament, két fiatal lány nem tudott időben elbújni (más verzió szerint nem tudni, miért, egy lány előbújt rejtekhelyéről, az almáspincéből), és amikor megpillantották az előtérben az oroszokat, félelmükben elkezdtek segítségért sikoltozni: „Vilmos bácsi!”

Boldog Apor Vilmos vértanú püspök szobra Budapest XII. kerületében

Apor odasietett és kiszorította az oroszokat az előtérből, és mivel nem beszélt oroszul, és ők nem tudtak magyarul, németül förmedt rájuk: „Hinaus! Hinaus!” (Kifelé!) Úgy gondolom, hogy ez az izgatott báró és püspök szájából egy kissé arisztokratikusan, parancsolóan hangzott, és nagyon németnek. Ki tudja, nem történt volna-e minden másképp, ha franciául vagy angolul, vagy bármilyen nyelven beszélt volna, csak nem a nácik nyelvén. Az egyik orosz megfordult és leadott egy sorozatot a gépfegyveréből. Három golyó találta el Aport, egy a hasán. Nagypéntek este volt.

Apor nővére, Gizella, titkára Cseh Sándor, néhány kispap és rokon a súlyos sérültet hordágyon vitte el a kórházba, miután sebtében bekötözték és takaróba csavarták. 7-8 kilométert kellett gyalogolniuk, különféle útlezárások miatt hosszú kerülő utakon. Hugó is ott volt, így meséli apám. Az orosz katonák mindegyre feltartóztatták őket, fel kellett emelniük a takarót, és meg kellett mutatniuk, mit visznek a városon keresztül.

Aport azonnal megoperálták néhány pislákoló petróleumlámpa fényénél és érzéstelenítés nélkül.

Pokolian fájhatott, de a szemtanúk szerint egy jajszava sem volt. Három nappal később belehalt a szövődményekbe, miután meggyónt, megáldotta övéit, és gyilkosainak megbocsátott. Húsvét hétfő volt.

Kísérőm továbbvezet a katakombákon, de nagyon meg vagyok rendülve, a püspök borzalmas húsvéti passiója lebeg a szemem előtt. Őse, Apor Péter kétszáz évvel azelőtt vette el Kálnoky Borbálát, és egy remek erdélyi művelődéstörténetet írt. Apor Vilmos is egész lényében, vendégszeretetével és áldozatkészségével Erdély gyermeke volt

Vele a kis-nagy ország lelkének egy darabja is meghalt.