Napjainkban az emberiség számos világméretű kihívással kényszerül szembenézni. Nyakunkon a koronavírus-járvány, a globális felmelegedés, a nemzetközi migráció és a szűnni nem akaró polgárháborúk – csak hogy néhányat említsünk a legjelentősebb próbatételeink közül. A mindannyiunkat érintő nehézségek jobb megértése érdekében ésszerű lenne tudományos egyetértésre törekednünk legalább az említett jelenségek kiváltó okait illetően. Alapesetben a tudományos kommunikáció feladata lenne, hogy felhívja a figyelmet az akadémiai világban zajló kutatásokra. A hírfogyasztók kíváncsiságának felkeltésével és az új felfedezések jelentőségének érzékeltetésével növelhető a kutatások társadalmi támogatottsága, a széleskörű és közérthető tájékoztatás pedig kritikai gondolkodásra ösztönözheti az érdeklődőket.

A szélhámosok azonban kihasználják a tudomány összetettségét. A sajtóorgánumok szerkesztőségei gyakran képtelenek megkülönböztetni a szakmai megalapozottsággal bizonyított tételeket az áltudományos megállapításoktól. A bennünket nap mint nap elárasztó „információtengerben” lehetetlen minden egyes állítás valóságtartalmát ellenőrizni. Az első olvasatra meggyőző, tudományosnak tűnő tételmondatok ráadásul gyakorta visszaköszönnek termékeket, szolgáltatásokat vagy éppen politikai állásfoglalásokat népszerűsítő felületeken.

A „pszeudotudomány” az akadémiai szféra integritásának aláásása mellett gyengíti az egyének érvelésen alapuló véleményalkotási képességét. De mégis mi lehet a hamis tudomány sikerének kulcsa?

Először is: a tudományos eredmények publikálása rendkívül hosszadalmas folyamat. A szakcikkek közreadásának időigényes procedúrája kedvez az áltudományos írások terjesztésének. A gyorsaság ugyanis hatalmas előnye a szakmaiságot nélkülöző, vagy csak nyomokban tartalmazó irományoknak a tudományosan bizonyítható következtetéseket tartalmazó közleményekkel szemben. Egy-egy kézirat szakmai elbírálása a rangosabb tudományos folyóiratok esetében akár több hónapig is eltarthat a cikkben foglalt állítások és a felhasznált források aprólékos ellenőrzése miatt. A saját publikációs tapasztalataim szerint a szakmai és nyelvhelyességi értékelés, valamint a tördelés miatt átlagosan 5−6 hónap telik el a tanulmányok benyújtása és megjelentetése között. A legfrissebb eredményeik mielőbbi közzététele érdekében a kutatók gyakran töltik fel kézirataikat a lektorálást nélkülöző, ún. preprint fórumokon. A Covid-19 válság kezdetén szakmai elbírálás előtt álló cikkek lepték el ezeket a szervereket a járvánnyal kapcsolatos legújabb ismeretanyag közzétételének szándékával, mivel az embereknek gyors válaszokra – a szerzőknek pedig hírnévre – volt szükségük.

A „nehézléptű” tudományos publikációs normák feláldozhatókká váltak a gyors válaszok oltárán az egyre fenyegetőbb egészségügyi veszedelem árnyékában.

Az áltudományos közlemények sikerének második lehetséges oka az általános kognitív viselkedési normáinkban keresendő. Az emberek nagyobb valószínűséggel hisznek a nézeteiket megerősítő állításoknak. Agyunk előnyben részesíti az exoterikus, azaz a kívülállók számára is hozzáférhető állításokat a megszokott gondolkodási mintáinkba kevésbé beilleszthető tézisekkel szemben, tekintet nélkül az adott következtetés bizonyíthatóságára vagy ellenőrzött forrásokkal való alátámaszthatóságára. Egy-egy új jelenség értékelésénél hajlamosak vagyunk a szükségszerűnél nagyobb hitelt tulajdonítani a hasonló témában szerzett tapasztalataiknak, ami megnehezíti számunkra az innovatív megközelítések befogadását, értelmezését. Észjárásunk eme sajátossága mindenképpen hasznos lehet számunkra, ha sietve kell döntéseket hoznunk a rendelkezésünkre álló ismeretek objektív kiértékelésére szánható idő hiányában. Tényellenőrző képességünk azonban csorbát szenved ilyen esetekben.

A „fake science” gyors terjedésének harmadik lehetséges magyarázata a pszichológia világába repít bennünket. Az áltudományos szerzők jól ismerik az emberi elme működését, és megpróbálják kihasználni gyengeségeinket. A szimpátiánk elnyerése érdekében a hamis szakmaiság képviselői gyakran öltik magukra a tudományos fősodor által üldözött vagy elhallgattatni szándékozott áldozat szerepét. „Eredményeiket” jellemzően egyedi vagy rejtett ismeretanyagként mutatják be, amelyekhez csak azon kivételesek juthatnak hozzá, akik nem sajnáltak időt és pénzt áldozni a tudás elsajátítására.

A nyilvánosságért folytatott harcban a tudományos világ mediatizálttá válása miatt a szenzációhajhász állítások rendszerint háttérbe szorítják a szakmai szempontok szerint bizonyítható – s éppen ezért – száraz és unalmas kutatási eredményeket.

A felületes szemlélő számára a hamis tudományos megnyilvánulások nem különböznek az igaziaktól. A magabiztos pszeudotudományos „beszélő fejeknek” sokszor még kutatási területük valódi szakértőinek sem kell lenniük, s rendszerint a tudóstársak ellenérveit, megjegyzéseit, aggályait sem kívánják megismerni az eredményeik közzététele előtt.

Az ügyes imposztorok bevonják a nyilvánosságot a gondolkodás folyamatába, ami meggyőző lehet a félrevezethető publikum számára. A tudománytalanul érvelők gyakran használnak az érzelmeinkre ható, imponáló szóvirágokat, számos alkalommal pedig a bemutatott jelenségek hátterében zajló összeesküvések feltárására invitálnak minket. Az egyszeri érdeklődőben tetszést kelt, hogy „megtornáztathatja” az intellektuális képességeit a szerző által bemutatott összefüggések meg- vagy félreértése során. Sajnos azonban sokszor hajlamosak vagyunk összekeverni a korrelációt az ok−okozati összefüggéssel: csak azért, mert két jelenség között felfedezhetünk valamiféle kapcsolatot, még nem feltétlenül jelenthetjük ki, hogy az egyik mozzanat a másik következményeként ment végbe.

Végezetül ejtsünk szót a modern tömegtájékoztatás szerepéről. Manapság a tudományos eredmények bemutatásakor a média szeret egymással szembenálló, pro és kontra oldalakat megszólaltatni.

Ugyanakkor a politikai vitafolyamatokkal ellentétben a tudományos konszenzus nem demokratikus körülmények között születik meg, s a közmegegyezésén alapuló vívmányok ismertetésekor már felesleges az „ellenzéki hangokat hallatni.”

Az infotainment, azaz az informatív szórakoztatás erőltetett pártatlansága alááshatja a tudományosságot.

Mégis hogyan szűrhetjük ki az áltudományos megállapításokat? Egy-egy érvelés hitelességének megítélésekor törekedjünk szkepticizmus és a bizalom egyensúlyban tartására. A kutatási következtetések érvényességének elfogadása előtt ismerjük meg azok bizonyítását, és ne alkossunk ítéletet a tényezők összeségének megismerése előtt. A tényellenőrzésnek napjainkban több formája áll rendelkezésre, mint valaha. Az új tudományos kutatások online közzétételét és megvitatását szolgálja például a Reddit Science közösség, a legkülönbözőbb szaktekintélyek színvonalas előadásai pedig könnyedén megtekinthetők a TED Talks-on. A free knowledge mozgalmaknak és a széles körben elérhető online „árnyékkönyvtáraknak” köszönhetően már nem is kell költséges olvasójegyet váltanunk az akadémiai adatbázisokban elérhető folyóiratcikkek, könyvek megtekintéséhez.

Napjaink egyik legnagyobb kihívása a tudományos kommunikáció vonzóvá tétele a nagyközönség számára a megbízhatóság, az objektivitás és az átláthatóság megtartása mellett. Az ismeretterjesztés minősége a bizalom kiépítésére és fenntartására tett erőfeszítésekben mérhető, aminek a pontos információk bemutatása mellett része a tudásterjesztés mögött álló folyamatok megvilágítása is. A kutatók, a szakértők és a folyóiratok szerkesztői a tudományos kommunikáció etikai integritásának letéteményesei. A publikációknak egyértelműen megfogalmazott, általánosan érthető, ugyanakkor megalapozott eredményeket kell tartalmazniuk, amelyeket védhető – és lehetőség szerint végtelenül megismételhető – kutatási módszer segítségével ért el a szerző. A tudósoknak mindezért kifinomult kommunikációs készségekre van szükségük. A kutatóknak minden lehetőséget meg kell ragadniuk a munkájuk jelentőségének érzékeltetésére, és annak bemutatására, hogy a tudomány az identitásuk szerves részét képezi.

This article is also available in English.

Borítókép: shutterstock.