Szergej Lavrov orosz külügyminiszter és kínai kollégája még márciusban találkoztak, ahol Lavrov kijelentette, hogy gyakorlatilag nincsen diplomáciai kapcsolat Moszkva és az Európai Unió között, mivel azokat az európai fél módszeresen leépítette. Véleménye szerint ez diplomáciai nyomás vagy végleges zárás?

Nem gondolom, hogy ez egy végleges szakítás lenne, mivel a világpolitikának számos tényezője van Európában is, amelyek érvényesülnek a napi döntéshozatalban. Ennek a képletnek az egyik tényezője a diplomáciai párbeszéd, amelynek a nagy része titkos a nyilvánosság előtt, az elemzés tények alapján történik, azonban jelenleg nem tudjuk miből is kellene kiindulnunk. Hamarosan azonban értékes tudás birtokában lehetünk. Egy dolog biztos: a Brüsszel és Moszkva közötti kapcsolatok messze állnak az ideálistól, jelenleg pedig egyik fél sem akarja feloldani a befagyott helyzetet. Amikor valamilyen politikai esemény történik nem szabad neki rögtön szimbolikus vagy túlzott jelentőséget tulajdonítani. Sok a „változó” ebben a képletben.

Egy márciusi NATO csúcson Anthony Blinken amerikai külügyminiszter úgy fogalmazott, hogy az Északi Áramlat 2 gázvezeték fenyegetés Európára nézve és szankciókat helyezett kilátásba több európai szereplővel szemben. Joe Biden azonban a Putyin-Biden csúcs bejelentése előtt visszatáncolt. Miért történhetett így?

A Blinken bejelentéssel kapcsolatban érdemes elmondani, hogy amennyiben abból indulunk ki, hogy a média miként interpretálja a politikát, nagyon nehezen fogunk a „szalagcímekben” zajló kommunikációval dűlőre jutni.

Lengyelország szempontjából az Északi Áramlat 2 egy rossz koncepció, azonban jobb lenne, ha lengyel, európai és globális szinten is zajlana párbeszéd a gázvezetékről, mert a megállapodás elérhető, csak a felek akaratán múlik.  

Nem hiszem, hogy Biden döntése egy ilyen párbeszéd következménye, az építkezésben résztvevő cégek ellen bejelentette a szankciók feloldását, a teljes projekt várhatóan ősszel készül el. Az USA elnökének indoklása alapján a cél az, hogy ne rontsa a kapcsolatokataz európai partnerekkel, vagyis pontosabban Németországgal, mert itt valószínűleg nem a lengyelekre gondolt.

Mi lehet az a közös pont Oroszország és az Európai Unió között, amely nem a helyzetünk eszkalációját, hanem javulását segítheti elő?

Párbeszédet csak akkor lehet kezdeni, ha a felek részletesen rögzítik a saját álláspontjukat. Jelenleg ezt nem látjuk, csak Moszkva és Brüsszel lépéseit, amelyek önmagukban nem visznek előre semmit. A nemzetközi jog is nagyon sok lehetőséget ad arra, hogy minimalizáljuk a konfliktust, azonban itt politikai kérdés húzódik a háttérben, erre pedig nem lát rá jelen pillanatban a széles közvélemény. Így analizálni értelmetlen s akár egy héten belül elavulhat bármilyen vélekedés.

Szaladunk az információ után hétről-hétre?

Ez egy jó kérdés egy diplomatának, azonban én nem vagyok az. Kicsit olyan ez, mint a hidegháború alatt, amikor mindkét félnek volt egy szilárd és bebetonozott meggyőződése, ezért előrelépés nem volt, a meghátrálásra pedig esély sem adódott. A kérdés ebben az esetben az, hogy az adott helyzet ténylegesen annyira súlyos-e, mint amennyire leírják, vagy az egyik félnek direkt áll érdekében, hogy túlozzon.

A hidegháborúban két fél állt egymással szemben, jelenleg azonban eurázsiai szinten háromszereplős a történet. Az EU több nyilatkozatban is elítélte Kínát az ujgurokkal szemben elkövetett emberi jogsértések miatt. Lehet, hogy Kína és Oroszország – a fagyos történelmi múlt ellenére – újra egymásra találnak, az ellenségem ellensége a barátom alapon?

Oroszország és Kína között mindig is volt egy alapfeszültség, azonban Kínának nem jók a befagyott kapcsolatok. Nem érdeke egy újabb hidegháború, még annak ellenére sem, hogy az Egyesült Államokkal néha fagyos a viszony. Kínát jelenleg az üzleti kapcsolatok és a gazdaság fejlődése határozza meg, Oroszország pedig sok közös pontot találhat Pekinggel, azonban ezek nem erősek – inkább egyfajta versenyhelyzetet állíthat elő.

A két ország gazdasági fejlettsége eltérő, Kínának pedig nagyon jók a gazdasági kapcsolatai Európával, arról nem is beszélve, hogy bár terhesnek tűnhet a viszony Peking és Washington között kellemes együttműködés alakult ki, amely csak bizonyos esetekben leng ki.

A belarusz kormány az utóbbi hónapokban több támadást is intézett a belarusz lengyel kisebbség ellen. Magyarországon ez nem jelent meg a sajtóban, tudna erről pár szót szólni?

Lengyel szempontból nagyon fontos, hogy nagyszámú őshonos, több generáció óta az adott régiókban élő lengyel kisebbség található bizonyos posztszovjet országokban, mint Belaruszban. Jelen helyzetben a belarusz hatóságok kettő lengyel kisebbségi vezetőt tartóztattak le, akik a lengyel közösség vezetői voltak. Egyikük 15 napos elzárást kapott, mindössze azért, mert szervezett egy lengyel fesztivált egy lengyelek lakta régióban.

Az incidensek után az Európai Bizottság és az Egyesült Államok is kiállt a lengyel kisebbségek mellett, miközben mélyen hallgatnak a kárpátaljai magyar kisebbséget ért folyamatos támadások, jogfosztások és incidensek után. Ebben a hallgatásban pedig a lengyelek is részt vesznek – felülírja a lengyel Ukrajna politikát a realitás, elhagyva a rossz történelmi tapasztalatokat?

Lengyelország sokat szenvedett a történelem során, a történtek nagy részét pedig a mai napig nem bocsájtottuk meg. Ez azonban nem a nemzetközi politika kérdése és nem is szabad behozni a nemzetközi aréna játékszabályai közé a történelmi sérelmeket. Lengyel szempontból mindenképpen lehetséges a kölcsönös lengyel-ukrán kapcsolatok felmelegítése, rendezése. Kevés gesztus van azonban arra, hogy elismerjék az Ukrán Felkelő Hadsereg által lengyelek ellen elkövetett népírtást.

Egy másik határszakaszon, bő egy hónapja még mindenki azt hitte, hogy kiújul az orosz-ukrán konfliktus, már tábori kórházakat emeltek az orosz oldalon, aztán egyik napról a másikra Moszkva visszavonta csapatait. Próbára tették a nemzetközi közvéleményt, esetleg üzenni akartak Bidennek?

Talán ez volt az első hasonló méretű katonai megmozdulás, amelyre az amerikaiak a hidegháború vége óta reagáltak. Egy hónappal később, a mostani helyzetünkben nem látjuk, hogy ennek a szituációnak bármilyen következménye lett volna. Hacsak nem feltételezzük, hogy a konfliktus megoldódott – és ezt valószínűleg amúgy is feltételezni kellene.

Követett-e el nemzetközi jogsértést Belarusz, amikor a földre kényszerítette a Rynair Athén-Vilnius járatát, bombafenyegetésre hivatkozva? Lengyelország hogyan szemléli a belarusz helyzet eszkalációját? Mennyiben hullhat Lukasenka Putyin karjaiba, amennyiben az EU erősen szankcionálja Belaruszt?

Lukasenka látványos akciója erőt és hatékonyságot mutathatott, persze csak a belarusz ellenzékkel szemben, a világ többi része kevésbé lényeges.

Az idő majd megmutatja, mennyire lesznek hatékonyak a szankciók. Lukasenka nyilván nem számíthat jó együttműködésre az Európai Unióval; Oroszországgal és személyesen Putyinnal azonban a belarusz vezető korábbi kapcsolatai paradox módon szintén nem igazán működtek. Kétséges tehát, hogy ezúttal úgy döntött, feladja a terepet.

Adam Cezary Bosiacki: Oroszország szakértő, lengyel jogász, jogtörténész, a jogelmélet és a jogtudományok professzora, a Varsói Egyetem Jogi és Közigazgatási Tanszékének professzora, a Varsói Egyetem jogi folyóiratának főszerkesztője.

Borítókép: Wikipedia Commons.