Koszovó 2008 február 17-én nyilvánította ki függetlenségét, s bár azt Szerbia a ma napig törvénytelennek tartja, a gyakorlatban a koszovói háború lezárását követően (1999) Belgrád fokozatosan csökkenő fennhatósággal rendelkezett csak a(z egykori) tartomány felett. A függetlenség egyoldalú kikiáltásakor a jövőbeli viszonyrendszer számtalan eleme maradt tisztázatlanul Belgrád és Pristina között. Mindez különösen a Koszóvóban élő szerbek mindennapjait szőtte át bizonytalansággal, miközben a frissen önállósult országban kezdetét vette az államépítés a koszovói albánság elképzelései szerint.

A legutóbbi népszámláláskor (2011) Koszovóban 96 ezer szerb élt, ami a teljes lakosság 7%-át tette ki. (Jugoszlávia széthullásakor, 1991-ben a számuk 190 ezer fő volt.) Túlnyomó részük északnyugaton, etnikai tömbökben, negyedük pedig kisebb enklávékéba szétszórva él Koszovó délkeleti részein. A koszovói szerbség önszerveződése a 2008 utáni új jogi helyzetben párhuzamos – Pristina szemszögéből alkotmányellenes – intézmények kialakulásához vezetett. Északnyugat-Koszovó legjelentősebb települése, az Ibar folyó által kettészelt Mitrovica déli részét britokba vették az albán hatóságok, az északi részt viszont elbarikádozta előlük a helyi szerb vezetőség. A szerb kormány Koszovó-ügyi minisztériumot állított fel, hogy támogassa a kisebbségi törekvéseket. A szerbiai szolgáltatók nem vonultak ki Koszovóból, a szerb jogrendszer is fennmaradt, és a Szerbiában meghirdetett választások helyi lebonyolítását is megszervezték, a helyi bíróságok, kórházak, iskolák és egyéb közintézmények működését pedig Belgrád finanszírozta.

Mivel 2011-ig a koszovói szerbek tartották ellenőrzésük alatt a szerb-koszovói határ északnyugati szakaszát, a határvonal olyannyira légies maradt mintha nem is létezett volna.

Az európai integráció mellett elkötelezett szerb kormány számára Brüsszel idejekorán egyértelművé tette, hogy a Koszovó-kérdés rendezést a nyugat-balkáni ország az európai szövetséghez való csatlakozás előtt le kell, hogy zárja, amelyhez elkerülhetetlen Koszovó elismerése. Ugyanakkor mivel a Nyugat-Balkán stabilitásának záloga Szerbia, az EU végtelenül türelmes Belgráddal szemben, sőt tartózkodik a szerb vezetés nyílt kritikájától. Mindehhez hozzátartozik, hogy Aleksandar Vučić szerb köztársasági elnök személyében olyan erős embert vél felfedezni Brüsszel, aki képes nemcsak a térség nyugalmát biztosítani, de hosszú távon akár a Koszovó-kérdés rendezéséhez is meg tudja nyerni a szerb társadalom támogatását. 2014 óta EU tagjelölt státusszal rendelkező és strukturális reformok előtt álló Szerbia államháztartását a koszovói szerb intézmények fenntartása megterhelték, ezért a viszonyrendszer rendezése Pristinával ebből a szempontból is időszerűvé vált.

Az Európai Unió közvetítésével csaknem egy évtizede több körös tárgyalássorozat kezdődött Szerbia és Koszovó között, amelynek célja a kapcsolatok normalizálása lépésről lépésre, területről területre. A 2013-as brüsszeli egyezmény nyomán Belgrád elismerte Pristina fennhatóságát Koszovó teljes területe felett, s vállalta, hogy a helyi szerbséget az őszi koszovói helyhatósági választásokon való részvételre buzdítja. (Ennek ellenére a szerbség alig több, mint negyede járult a szavazófülkékhez.) Cserébe a koszovói kormány garanciát vállalt olyan új és korlátozott önigazgatási joggal bíró közigazgatási egységek kialakítására, amelyek a koszovói szerb közösség által lakott területeket egyben tartják. Mindemellett a koszovói alkotmány alapján egy miniszteri hely, valamint legalább tíz parlamenti hely automatikusan megilleti a koszovói szerbeket. Noha előbbi megvalósítása azóta is várat magára, a koszovói szerbek által lakott területek lassú és részleges politikai integrációja megkezdődött: immáron a koszovói rendfenntartó erőknek ismét bejárásuk van Északnyugat-Koszovóba, a Pristina által kiírt országos és helyhatósági választásokat is sikerült lebonyolítani a területen, sőt szerb képviselője és minisztere is van a koszovói parlamentnek és kormánynak. További előrelépés történt 2015-16-ban, amikor Szerbia és Koszovó az energiaellátás, a telekommunikáció és az igazságszolgáltatás terén tisztázták a fennhatóság kérdését és az egyes (szerbiai) szolgáltatók működésének jogi kereteit.

A törékeny jégen táncoló diplomáciai kapcsolatokat időről időre egy-egy „jelképes” nemzetieskedő lépés vagy nyilatkozat azonnal elmérgesíti.

Az elmúlt évek brüsszeli tárgyalásai végül 2019-re kifulladtak, köszönhetően többek között annak, hogy Szerbia megakadályozta Koszovó csatlakozását az Interpolhoz. (Korábban sikertelenül kísérelte meg Belgrád Koszovó csatlakozását a nemzetközi gazdasági szervezetekhez.) A pristinai kormány mindezt a csatabárd kiásásaként értelmezte, és válaszul 100%-os vámot vetett ki a Szerbiából származó vagy ott előállított árucikkek többségére. A koszovói korlátozások összesen mintegy 500 millió eurós exportkiesést okoztak Szerbia számára addig, amíg Brüsszel, majd Washington nyomására végül Pristina visszavonta az intézkedést.

2020-ban az Egyesült Államok ismét felbukkant a Koszovó-kérdés körül, amikor nyár elején Koszovó és Szerbia vezetői meghívást kaptak Washingtonba. A hivatalos kommunikáció szerint az amerikai adminisztráció a két fél közötti gazdasági viszony helyreállítását kívánta előmozdítani. Az Egyesült Államok fellépése részben annak tulajdonítható, hogy Donald Trump amerikai elnök – a közel-keleti kapcsolatokban elért előrelépést követően – külpolitikai babérok felmutatásával kívánta újraválasztási esélyeit erősíteni. Sajtóértesülések szerint a kapcsolatok helyreállítását célzó amerikai tervezetbe – a Vučić vezette szerb küldöttség legnagyobb megdöbbenésére – bekerült a kölcsönös elismerés programpontja is. Az amerikai fél kétségkívül mindent elkövetett, hogy a találkozó számottevő előlépésként lehessen tovakürtölni és az felmutatható szerződéssel záruljon. Ennek érdekében Washington több olyan vállalást is tett, ami elősegíti és ösztönözi az amerikai befektetések megjelenését a térségben: amerikai tőkéből fedezik majd a Niš és Pristina között megvalósuló – hangzatosan Béke névre keresztelt – autópálya megépítését, de egy olyan új vasúti hálózat kiépítése is tervben van, amely a jövőben Koszovón keresztül Szerbiát összeköti majd az albán tengerparttal.

A washingtoni szerződésben foglaltak szerint Koszovó csatlakozik majd Szerbia ún. mini-Schengen kezdeményezéshez, amellyel egy olyan részleges gazdasági unió alakulna ki a Nyugat-Balkánon, ahol a közös piac mintájára megvalósulna az áru, munkaerő, tőke és szolgáltatások szabad áramlása. Ezzel a szerb kormány egy újabb vámháborút is ki tud védeni, ugyanakkor a gazdasági kapcsolatok helyreállítása a koszovói szerbek számára a hétköznapi szükségletek kielégítése mellett munkahelyteremtési szempontból is jelentős lehet. Sokan közülük – akik a lakhelyükön kívánnak boldogulni – belátták, hogy a koszovói hatóságok bojkottja a saját nemzeti fennmaradásukat is veszélyezteti. Koszovó azonban egy szegény ország, amelyet áthat a nepotizmus, korrupció és csempészet szele, így a koszovói kormányzat még az albán többség közszükségleteit sem tudja kellőképp kielégíteni. Bár törvényileg a szerbség vallási, nyelvhasználati és egyéb kulturális jogait és azok védelmét Pristina garantálja, a források ezek biztosítására csekélyek. Mi több egyes közszolgáltatásokat a koszovói állam Északnyugat-Koszovóban továbbra sem tud biztosítani.

Noha a koszovói szerbek visszatértek az országos politikai életbe, általánosságban a szerbek bizalmatlanok a koszovói intézményekkel szemben, amelynek középszintjein szinte csak albánok vannak jelen.

A rendszerváltás óta egymás kárára elkövetett atrocitások a koszovói szerb és albán politikai élet szereplőire is árnyékot vetnek. Többen közülük háborús bűnösök, akik a szervezett bűnözői körökkel is kapcsolatot ápoltak, s akikkel szemben az utóbbi évtizedben terhelő bizonyítékok kerültek elő. (A koszovói szerb politikai paletta megosztott, s vezetőik Pristina mellett Belgráddal szemben is kritikát fogalmaznak meg. Egyik legismertebb alakja 2018-ban politikai gyilkosság áldozata lett. A vádlottak között csak szerbek vannak.) A pristinai kormány a magántulajdont ért sérelmek ügyét sem kívánja bolygatni. A koszovói háború során a tartományba benyomuló jugoszláv katonaság – közvetve-közvetlenül – 800 ezer albánt üldözött el. A konfliktus lezárulásával többségük visszatért Koszovóba, miközben több ezer enklávéban élő szerb menekült el bosszútól tartva Délkelet-Koszovóból. Otthonaikba korábban elüldözött és fedél nélkül maradó albán családok költöztek be.

Maga Koszovó nemcsak a középkori szerb államiság központja volt, de évszázadok alatt – a mártíromság, hősiesség, jogfosztottság és igazságtalanság jegyeit ötvözve –a „szerb Golgota” jelképévé avanzsált. A 19. század második felétől egymással szemben elkövetet atrocitások ellenére a szerb exodus elsősorban Koszovó gazdasági elmaradottságának tudható be. A kilátástalanság, kiszolgáltatottság, munkahely- és lehetőségek hiánya, a korrupció és feketegazdaság általános jellemzői a fiatal országnak, és hasonlóformán érinti mind az albánokat, mind a szerbeket.

Mivel a nyugat-balkáni államok EU-s csatlakozási dátuma bizonytalan időre kitolódott, a szerb kormány megengedheti magának, hogy csigalépésben rendezze a Koszovó-kérdést, miközben a koszovói hatóságokat megkerülve, önhatalmúlag, illetékességet vállalva egyes esetekben továbbra is gondját viseli a helyi szerbségnek, legyen szó akár a nyugdíjkifizetésekről, vagy a koronavírus-elleni oltás megszervezéséről.

Szerbia gondoskodásától függetlenül pár évtizeden belül az elöregedő társadalom és a kivándorlás miatt a koszovói szerbség száma számottevően visszaesik, s a 21. század alkonyára több férőhely lesz majd a koszovói szerb templomokban, mint amennyi szerb él Koszovóban. Lehet, a Koszovó-kérdést az idő fogja megoldani.

Borítókép: shutterstock.