Mielőtt belemélyednénk az aktuális konfliktusba, nézzük meg, hogy honnan is ered ez a „több mint félszázados” szembenállás. A probléma gyökerei egészen a második világháborúig nyúlnak vissza, amikor a szövetségesek oldalán álló Kína megkapta Tajvan szigetének felügyeletét Japántól. A világháborút követően újból kiéleződött a konfliktus Kína két vezető pártja között, a Kuomintang és a Mao Ce-Tung vezette Kommunista Párt között, aminek hatására polgárháború kezdődött Kínában. A küzdelem végül a Kommunista Párt győzelmével zárult, a  Kuomintang pedig Tajvan szigetére menekült, ahol kikiáltotta a Kínai Köztársaságot, míg a kontinentális területeken  létrejött a Kínai Népköztársaság.

Mindkét fél vallotta az  egy Kína-elvet mely szerint csak egyetlen Kína létezik, így nem kötöttek sem fegyverszünetet, sem békeszerződést, mert ezzel  elfogadnák a két terület különválását.  

De vajon mi okozta a kontinentális Kínához képest elenyésző méretű Tajvan sikerét? Részben kedvező földrajzi fekvése és a kínai tengeri flotta kezdeti fejletlensége, nem utolsó sorban viszont az erős szövetségesei, többek között az USA, aki már függetlenedése után segítette önvédelmét a Dél-kínai-tengeren állomásozó flottájával. Míg az ENSZ tagállamainak többsége kezdetben a Kínai Köztársaságot ismerte el az „igazi” Kínának, mára a kontinentális Kína nagyhatalommá válásával egyre többen hátrálnak ki Tajvan mögül. 2019 óta csupán 15 ENSZ tagállam és a Vatikán ismeri el Tajvan függetlenségét. Az ENSZ-be való felvétel egy kulcsfontosságú lépés lenne a függetlenedés folyamatában, de ezt Kína – magától értetődő okokból – lehetetlenné teszi. Szövetségesei köréből azonban a legfontosabb, az USA még támogatja, ezért is válhatott az ország a NATO egyik legfőbb szövetségesévé, ez pedig Kína szemét is szúrja. Az utolsó cseppet a pohárban az ország idei csatlakozási kísérlete jelentette a Transz-csendes-óceáni Partnerséghez – ez már Kínát is lépésekre sarkallta, tekintve, hogy ez egy egyértelmű függetlenedési kísérlet. Ennek eredményeként Kína légiereje az elmúlt hónapban többször is Tajvan felett időzött.

Kínának több célja is lehetett az utóbbi idők látványos „légiparádéjával”. Egyrészről ez egy elrettentő üzenet Kína részéről a Nyugati hatalmak felé.

Amennyiben Tajvan függetlenedését támogatják, Kína könnyedén eléri a területet, így képes és kész lesz annak védelmére. Természetesen a háborús pszichológia szerepe sem elhanyagolható, hiszen ezzel félelmet kelthetnek a tajvani közvéleményben, így hangolva azt a jelenlegi elnök   Caj Ing-ven ellen. A tajvaniak azonban már fel sem veszik az ilyesfajta fenyegetést, hiszen az mindennapjaik részévé vált, a hasonló esetek már hírértékűnek sem számítanak. Fontos megjegyezni, hogy Kína katonai repülői szándékosan nem sértették meg Tajvan légterét, csupán a légvédelmi zónájába léptek be, itt már működnek Tajvan riasztó rendszerei és az ide belépő gépeket a visszafordulásra figyelmeztetik, ez esetben láthatóan sikertelenül. Ezen akciók azonban lehetővé tették, hogy Kína fontos információkat gyűjtsön Tajvan lehetséges válaszreakcióiról, védelmük gyengepontjairól és hadi eszközeikről. Kína légiereje már most közel ötszöröse a tajvaninak, ami azonban nagyobb problémát okoz, az az, hogy a tajvani légierő átlagéletkora közel 30 év, amivel jelentősen lemarad Kína csúcstechnológiájú flottája mögött. Tehát a taktika egészen egyszerű: kifárasztani Tajvan légiflottáját, melynek gépei minden mozgósítással „öregszenek”, állapotuk egyre romlik. Nem utolsó sorban pedig figyelemelterelő akciónak is tökéletes ez a lépés, hiszen a legnagyobb kínai ingatlanbefektető, az Evergrande csődközeli állapota súlyos gazdasági problémákat okozhat az országban. Ez esetben elmondhatjuk, hogy Kína reakciója mögött az egyszerű elrettentésnél jóval több áll. 

A Tajvani Új Alkotmány Alapítvány felmérése szerint a népesség 90 százaléka „tajvaniként” azonosítja magát és nem kínaiként, ami talán nem meglepő 70 év különélés után. Ez indokolja azt is, hogy a Nemzeti Chengchi Egyetem tanulmánya alapján a tajvani közvélemény kétharmada a békés függetlenedés mellett áll, illetve a népesség 55 százaléka támogatja Caj Jing-ven függetlenedéspárti politikáját, így Kína ezen erőszakos katonai akcióival pont hogy elősegíti Tajvan belpolitikai stabilitását. Joseph Wu külügyminiszter nyilatkozata alapján szeretnék elkerülni a háborút, azonban Wu álláspontja az, hogy ha Kína háborút indít ellenük, akkor a végsőkig fognak harcolni.

Hszi Csin-ping, Kína elnöke is hisz a békés újraegyesítésben, ami Hongkong és Makaó esetében már egyszer sikerült. Szerintük Tajvan kapitalista rendszere az egyesülés után is fenntartható lenne, és a tartomány különleges autonómiával rendelkezne, továbbá a jelenlegi tajvani cégek tulajdonait törvényekkel védenék. Felmerülhet a kérdés, hogy mi ösztönözné Tajvant az egyesülésre? Már most önálló kormánnyal rendelkezik, saját hadereje van, területileg különálló, azaz már csak névleg nem független. Vajon valóban jobban megérné hivatalosan is kikiáltania függetlenségét vagy inkább fenn kellene tartania a kényelmes status quo-t? Ez utóbbi persze nem húzható a végtelenségig, hiszen a tajvani védelmi miniszter szerint Kína már most képes lenne – nagy veszteségekkel ugyan – lerohanni Tajvant, 2025-re pedig már totális erőfölénybe kerülne. Ezzel összhangban áll az is, hogy Hszi Csin-ping 2049-re tűzte ki a Kína megújítására irányuló tervét, melynek szerves része Kína és Tajvan egyesítése.

Természetesen a gazdaság szerepe sem elhanyagolható a Kína-Tajvan kérdésben.

Az elmúlt években egyre több tajvani cég fektetett be Kína területén, illetve a tajvani export 30 százaléka Kínába irányul, így egy esetleges háborút Tajvan gazdasága jelentősen megsínylene. A gazdasági függés talán nem teljesen egyoldalú, tekintve, hogy egyre több kínai cég költözik Tajvanra az USA embargója miatt. Ráadásul Tajvan mikrochip termelése kulcsfontosságú a kínai high-tech cégek szempontjából is.

Végül pedig érdemes megvizsgálni a fő támogató, az USA reakcióját. Washington alapvetően provokációnak vette Tajvan légterének megsértését, amelyre a kínaiak azt a választ adták, hogy valójában a Dél-kínai tengeren rendszeresen járőröző amerikai flotta provokálja Kínát. Joe Biden elnök kijelentette Hszi Csin-pingnek, hogy tartja magát az „egyezséghez”, ami vélhetően „az egy Kína, két rendszer” elv elfogadására utal, azonban ezzel egyúttal – az 1979-es védelmi szerződés értelmében – biztosította Tajvant támogatásáról egy esetleges védelmi háborúban. Persze ez a szerződés sem garancia semmire, nem kötelezi az USA-t segítségnyújtásra Washington még dönthet úgy, hogy nem száll be a konfliktusba. Az USA szavahihetőségét az afgán konfliktus is megkérdőjelezi, ahol látható volt, hogyan hagyták el az amerikaiak korábbi szövetségesüket szinte egyik pillanatról a másikra.

Habár minden jel arra mutat, hogy Tajvan függetlenedni szeretne, Kína pedig semmiképpen nem szeretné elengedni, egyelőre egy esetleges háború ára jóval meghaladja az azzal járó előnyöket. A két terület kölcsönös gazdasági függése egy darabig még mindenképpen arra sarkallja a feleket, hogy kétszer is átgondolják minden lépésüket. Ennek fényében fegyveres konfliktus kialakulására nem kell számítani, ugyanakkor érdemes a közeljövőben is fél szemünket a területen tartani mivel nagy esély van arra, hogy diplomáciai értelemben tovább „forrósodik” majd a térségben a hangulat.