Nem lehet hozzátenni, és nem lehet belőle elvenni. Teljes. A latinban a hímnemű Globus kifejezés, mint földkerekség lehetne a kiindulópontja ennek a kerek-teljességnek, de csak abban az esetben, ha a talpunk alatt megtapasztalható, s a nőnemű Terra szóval megszemélyesített föld kifejezést is hozzávesszük. A földi értelemben vett teljességet, azaz Egész-séget ugyanis csak e két nem együttese képes tökéletesen megjeleníteni, ahogy a Biblia is beszél a férfi és a nő egységéről.
Az antropomorf római szemlélet egyértelműen a görögöktől átvett világfelfogás másolata, ahogy Terralényegében azonos a görög mitológiából ismert Gaiá-val, földanyával, s Globus pedig bizonyos megközelítésből sphaira-val, a művészi rendezőelv szerint működő világmindenséggel, éggömbökkel.
A világsíkok egységben való felfogását, meglepő módon, talán épp a magyar nyelv Föld szava fejezi ki a legtökéletesebben. Az etimológiai kutatások szerint ugyanis a Föld szavunk az ősi uráli kori föl szóból származik, ami egyértelműen valaminek a tetejét, felső részét jelenti. Képes tehát egyetlen szóval kifejezni Globust és Terrát, azaz a földkerekséget és magát a talpunk alatti földet. Az egyetemességet és az egyediséget. Ez pedig elgondolkoztató témánk bővebb vizsgálata szempontjából.
Az utóbbi évszázad angolszász gondolkodásmódjának dominanciájából fakadó globalizációs kifejezés és az ezzel összefüggő folyamat térhódítása a Globus alapfogalomból építkezik. Ennek értelmében ugyanis egy világszintű egységesedési folyamatnak lehetünk a szemtanúi, aminek lényege, hogy valós és virtuális hálózatokkal kapcsolja össze a világ valamennyi országának gazdaságát, társadalmát és kultúráját. A folyamat generálói azonban mintha hiába igyekeznének Globusként definiálni az eseményt (globalizáció), valahogy mégsem emelkedik azzá a metafizikai síkká, amelyről fentebb szót ejtettünk: minden erőlködés ellenére földhözragadt, materiális, gazdasági alapú Terra marad.
S bár ennek kapcsán egy egészen új gondolkodásmód, s ehhez kapcsolódó új nyelv és kommunikációs gyakorlat van születőben, földi létünk térben és időben mégis inkább mintha összeszűkülne, nem pedig kitágulna. Egysíkúvá, futószalagon gyártott, sótlan egyformasággá silányulna. A permanens módon zajló technikai, mikroelektronikai forradalom egyre jobb eszközeinek és a globális nagyhatalomként színre lépő médiának, valamint a transznacionális vállalatoknak és láncolataiknak köszönhetően egy olyan mesterségesen generált egységes fogyasztói kultúra kiépítésének lehetünk a szemtanúi és résztvevői (vagy elszenvedői), amely nemcsak a vásárlási, hanem nyelvi, öltözködési, gasztronómiai és kulturális szokásainkról, de akár még a nemzeti és egyházi ünnepeinkről is lefaragja az egyedi karakterjegyeket.
A mindent a végletekig leegyszerűsítő angol nyelv dominanciája felülírja a nemzeti nyelvek természetes önmegújító hagyományait, a filmipar és az internet párosa pedig „klíma- és karakteridegen” trendeket és brandeket állít a helyükbe. A groteszk az egész folyamatban, hogy egyszínűvé varázsolja a görcsösen elvárt szivárványosan sokszínűt: Terrává butítja a Globust.
Ezt a folyamatot erősíti évszázadunk talán legnagyobb iparága, a turizmus és az emberiségre „véletlenül” lecsapó járvány, a monitorok elé kényszerített embermilliók „home office” életmódja is. Soha ilyen tökéletes lehetősége nem volt még egyetlen, a világot meghódítani akaró erőnek sem, mint napjainkban a „tolerancia diktatúrájának”. Kulin Ferenc úgy fogalmaz egy cikkében, hogy a globalizáció „jelenti a civilizációs javak határokat nem ismerő, planetáris léptékű terjedését, de jelenti egy haszonelvű és militáns hatalmi struktúra korlátlan terjeszkedését is.” (K.F.: Magyar Szemle, 2006. 7-8. sz.)
Az már csak amolyan szellemi ínyencség, hogy az új világrend meghirdetett trendjei nem egy esetben egymásnak ellentmondóak, mint a fittség, fiatalosság, egészséges életmód elvárása és a bizonyítottan egészségtelen gyorsétterem hálózatok elszaporodása, a fogyasztás végletekig kiélezett propagálása és a már-már divattá alacsonyított környezetvédelem fontosságának hangsúlyozása.
A folyamat azonban zajlik és megállíthatatlannak tűnik. Ebben keressük a helyünket és szerepünket. A kulturális globalizáció miatt a világ különböző részeiről származó szokások, hagyományok és művészi önkifejezések ugyanis kénytelenek alkalmazkodni a fősodorban elvárt irányzatokhoz, különben véglegesen perifériára sodródnak, s ezzel gyakorlatilag elvesztik egyediségüket.
Szertartásrendjeink szekularizációjának, és vallási ünnepeink deszakralizálásának folyamata zajlik. Szent Bálint ünnepéből Valentin-napot, Halottak napjából Halloweent, Krisztus megszületésének ünnepéből pedig a karácsony-light verzióját, fenyő-ünnepet csinálnak. A farsang rendre belecsúszik a böjti időszakba, vasárnap ugyan nem dolgozunk, de misére sem megyünk.
A veszély a folyamatban, hogy egyértelműen a gazdaságilag erősebb országok túlsúlya érvényesül: asszimilálja a gyengébb országok kultúráját, ami közösségi és egyéni identitáskrízishez, a hagyományos identitások (nemi, nemzeti, nyelvi) meggyengüléséhez is vezet. Ez pedig többek között azért is aggályos, mert normális esetben a nemzeti kultúrának egyéni életvitelt és közösségi együttélést szabályozó szerepet is tulajdonítunk. Ha pedig ez központosítás alá kerül, olyan technologizált univerzumba sodródunk, amelyben a kultúrát már nem a hagyományok, a morál, vagy a kultusz, hanem a monetáris hatalmi struktúra és a politikai elit generálja.
A folyamat jobb megértéséhez a filmiparból ismert két ikonikus alkotást, az 1980-as Indul a bakterház című magyar filmet és a kétezres évek világhódító sorozatát a Harry Potter történeteket vesszük alapul. A kiválasztott alkotások párba állításának alapja elsődlegesen a főszereplők karakterbéli hasonlóságából és életkörülményeiből fakad. Az induló Harry Potter-kötet főhőse és Regős Bendegúz ugyanis nagyjából azonos korú és hasonlóképpen nehéz sorsú gyermek, akik szülők nélkül próbálnak boldogulni a felnőttek világában. Mindkettőjük közös jellemzője a talpraesettség, a kitartás és a kreativitás. Mindkét történet fordulatokban és kalandokban gazdag, az általuk befutott pálya azonban egészen más képet mutat. Mert amíg Harry Potter lényegében meghódította a világot, Regős Bendegúz szigorúan a magyar határokon belül maradt, sőt ismertsége azon belül is megkopni látszik.
Ennek okain keresztül próbáljuk most bemutatni azt a globalizációs áradatot, ami úgy sodorja el a helyi értékeket, mint a Jose Ortega Y Gasset által 1929-ben (!) vázolt tömeg minden mást, „ami kiváló, ami személyes, minőségi és kiválasztott. Aki nem olyan, mint az egész világ, aki nem úgy gondolkodik, mint az egész világ, a kirekesztést kockáztatja. És világos, hogy ez az »egész világ« nem az »egész világ«. Az »egész világ« máskor a tömeg és a kivételes, másszerű kisebbség szoros egysége volt. Ma az egész világ a tömeg egymaga.” Ortega meghatározása szerint „a társadalom mindenkor két tényező dinamikus egysége: a kisebbségé és a tömegé. A kisebbség egyénekből, vagy egyének sajátos készültségű csoportjából áll, míg a tömeg a sajátosan nem kvalifikált személyek összege.” (J.O.G.: A tömegek lázadása. Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 2001.)
Az Indul a bakterház című magyar kultuszfilm globalizációs értelemben ugyanannyira eladhatatlan, mint maga a magyar nyelv, amin zajlik. S bár volt a magyar kultúrpolitikának egy olyan időszaka, amikor mindent, köztük az idegen alkotók neveit is magyarítva próbálták megfordítani ezt a folyamatot, ez azonban nem vert gyökeret. Így lett többek között Jules Vernéből Verne Gyula, vagy Karl May-ból May Károly, de ha a módszert tovább gondolva Harry Potterből Fazekas Henriket „csinálunk”, magunk is érezzük az ebben rejlő groteszkséget, s hogy ez sehova sem vezet. A nyelvi korlátok mellett ugyanis a társadalomba az évszázadok alatt beágyazódott hiedelmek, rituálék, szokások, értékrendek speciális helyi ízét is át kellene tudni adni ahhoz, hogy a történetben rejlő valódi mondandót érthetővé tegyük más nemzetek nézői számára is. Ez azonban reménytelennek látszik, a film le- és átfordíthatatlan. Hungarikum annak minden előnyével és hátrányával. Ahogy bizonyos értelemben véve minden nemzeti kultúra is az a saját nemzete számára. Erre mondja Csányi Vilmos, hogy „A nyelv az az általános kommunikációs rendszer – maga is szabályrendszer –, amely a kultúrában működő egyes szabályok formulálásában, megtartásában, egyének és nemzedékek közötti átadásában közreműködik, és így tükrözi az adott kultúra teljességét.” (Cs.V.: Az emberi természet. Vince Kiadó, 2003)
Regős Bendegúz karaktere az időközben Magyarországot is elérő globalizáció miatt azonban mára már valószínűleg a magyar fiatalok számára legalább annyira idegen, mint bármely más ország fiataljai számára. A társadalmi viszonyok az elmúlt negyven évben annyira megváltoztak, hogy sem a helyzetkomikumot, sem a nyelvi finomságokat nem fogják érteni. Arról nem beszélve, hogy a mai értelemben vett akció – de hangsúlyoznám, hogy nem történet – nélküliség sem lendít a film eladhatóságán. Pedig a ’30-as évek tudatlanságát, babonásságát, magát a korabeli rendszert kifigurázó történetben olyan halhatatlan társadalomkritikai gondolat-rohamokkal találkozhatunk, mint például Bendegúz „nagymonológjával” a film végén: „Az a baja a világnak, hogy nem a tehénpásztorok kormányozzák. Ha én valamikor miniszter leszek, mindent a visszájára fordítok. A csősztől elveszem a bunkósbotot, a revolvert szintén a saját derekamra kötöm, a pofonokat végleg eltiltom. […] Az ország vászontarisznyájára lakatot tétetek, nehogy kilopják belőle a pénzt.”
Minőség és piacképesség „csatájáról” van itt szó, ami nem azt jelenti, hogy a Harry Potter történetek nem képviselnek minőséget, de ebben az esetben sokkal inkább a gazdasági szempontok domináltak. Talán nem véletlen, hogy a kiadó kezdetben még azt sem merte felvállalni, hogy kiderüljön a szerzőről a neme. Attól félt, hogy nehezebb lesz eladni egy női szerző művét, ami nyilvánvalóan nem az irodalmi értékek, hanem a gazdasági szempontok szerinti megítélés egyértelmű jele. Az elmúlt évtizedekben ugyanis a tiszta kultúra helyett az informatikával megtámogatott média – mint gazdasági tényező – vált stratégiai eszközzé a kulturális szféra (sphaira) területein is.
A Harry Potter-regényciklus reklámját végül abszolút a modern piaci viszonyoknak megfelelően szervezték meg, minden elképzelhető és el sem képzelhető médiatámogatást megkapott (nálunk is, egymagában többet, mint az adott időszakban megjelent összes gyerekkönyv együttvéve), s eszköztárát hozzáidomították a kereslet igényeihez. Ebben a relációban tehát egy kulturális terméket, egy műalkotást degradáltak tömegcikké: egy lett a fogyasztói társadalom megvásárolható termékei közül.
Ami tehát korábban kizárólag egy szűk réteg számára volt hozzáférhető – már az igényes nyelvi megformáltság miatt is –, az mára egy sajátosan nem kvalifikált csoport, a tömeg számára is azzá vált: érthetővé, elérhetővé. Tömeg alatt – Jose Ortega Y Gasset után – az átlagembert értjük, s „így az, ami azelőtt mennyiség volt – a sokaság, a tömeg –, minőségi meghatározássá válik. […] a tömeg a társadalom előterébe nyomult, elfoglalta azokat a helyeket, használja azokat a kényelmi berendezéseket, élvezi azokat a gyönyörűségeket, amelyek azelőtt csak a kisebbséget illették meg.”(J.O.G.: A tömegek lázadása. Bp., Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 2001.)
A két film nyelvi megformáltságát vizsgálva azt mondhatjuk, hogy amíg az egyikben egy úgynevezett „kisnyelv”, annak is tájszólásos verziója próbálja felszínre verekedni magát a számítógépek leegyszerűsített világnyelvi tengerén, azaz a mű koncepciója a mikroklíma bemutatása, addig a másikban az univerzális szempontok dominálnak. És ez döntő különbség. A nemzeti kultúra globalizálhatatlan, „eladhatóságának” tehát még a gondolata is önellentmondás. Nem kompatibilis az éppen aktuális gazdasági modellel. Fokozatos beolvasztása azonban nagyon is reális veszély. A fogyasztói társadalom létszemlélete ugyanis generációról generációra formálja át a helyi kulturális értékfelfogást egészen addig, amíg az teljesen hozzá nem idomul a már többször emlegetett fősodorhoz.
Ezért az előttünk álló esztendők igazi tétje az, hogy az egymással egyre erőteljesebb kölcsönhatásba kerülő nemzeti kultúrák „párviadalában” sikerül-e megmenteni a kisebb nemzetállamok kulturális intézményrendszerét. Vagyis, hogy képesek leszünk-e a nemzeti kultúrákban rejlő kohéziós erőket és az együttélés szabályait működtető dinamikákat összeegyeztetni, s ily módon új minőségű, azaz nem a gazdasági érdekek által menedzselt kulturális közösségeket formálni.
