Sebastian Kurz éveken át a jobboldal megmentőjeként szerepelt a médiában. Úgy tűnt, hogy az Osztrák Néppártban (ÖVP) egy olyan fiatal emelkedett fel, aki sikeresen kezel minden média felületet, emellett élvezi a hagyományos kampányeseményeket és a hatalomépítés, informális alkuk világában is jól érvényesül. Tökéletesnek hitt személyiségére azonban egyre több kérdés és botrány vetett árnyékot, aminek következtében 2021. december 2-án bejelentette politikai karrierjének lezárását. Kurz egy csalódott, világos vízió nélküli pártot és egy újabb karanténba küldött, számos kihívással küzdő országot hagyott hátra.

Bukása azonban túlmutat az Osztrák Néppárton és Ausztrián.

Sebastian Kurz politikai karrierútja közel egy évtizeden át a tudatosan tervezett és megvalósított stratégia kiemelkedő példájának számított. 2010-ben, a bécsi tartományi választás kampánya során vált szélesebb körben ismertté, amikor az ÖVP ifjúsági szervezetének (JVP) vezetőjeként próbált új profilt adni a fővárosban hosszú ideje problémákkal küzdő Néppártnak. Drága autók, attraktív lányok és fiúk, pörgő bulik – ennek az életérzésnek a sugárzásával tudott először önálló napirendformáló szereplőként megjelenni. A főváros csillogását és intenzív éjszakai életét állította szembe az ázsiai és török gyorséttermekkel, a csecsen, kurd és török bandák összecsapásaival, a szürke munkáskerületekkel. A sikeres imázskampány gyorsan új lehetőséget teremtett számára. 2011-ben az egyre nehezebb politikai helyzet (euróválság, gazdasági problémák, párton belüli küzdelmek) terhei alatt összeomlott az akkori pártelnök, egyben pénzügyminiszter, Josef Pröll, aki felkarolta és első országos kampánykörútra vitte Kurzot. Utódja, Michael Spindelegger a Kurz körül csoportosuló fiatalokat fontos szövetségesnek tekintette, ennek jegyében segítette Kurzot 2011-ben integrációért felelős államtitkári, majd 2013-ban a külügyminiszteri tisztségbe. 

A miniszteri pozíciót, apparátust felhasználva Kurz és támogatóinak építkezése új szintre lépett. Egyre gyakrabban képviselt önálló, a párt más vezetőitől eltérő álláspontot, valamint közösségi média felületeinek szerkesztése, tartalma és képi világa is elvált az ÖVP-től, amelyet 2014-től új elnök, Reinhold Mitterlehner gazdasági miniszter irányított. Mitterlehner a korábbi elnökökhöz képest nem szövetségest, hanem alternatívát és riválist látott Kurzban, ami feszült légkört teremtett a pártban, sőt a kormánytagok körében is. A Néppárt 2007-től visszatért a „klasszikusnak” tekintett nagykoalícióhoz a szociáldemokratákkal (SPÖ), akik mellett egyre szürkébbé vált és támogatottsága választásról választásra csökkent. A 2015-ös migrációs hullám során az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) vette át a vezetést a közvélemény-kutatásokban, az ÖVP támogatottsága továbbra is csökkent. A 2016-os köztársasági elnökválasztáson jelöltje súlyos vereséget szenvedett, az FPÖ pedig rendkívül közel járt a győzelemhez.

Kurz ezt a helyzetet használta ki, bevándorlás, közbiztonság és integráció kérdésében számos szabadságpárti programpontot átemelt, amivel a politikai fordulat reményét kínálta a jobboldali szavazóknak.

Mitterlehner 2017 tavaszára feladta a belső harcot, Kurz átvette a párt irányítását és előrehozott választást kezdeményezett. Személyében az ÖVP gyakorlatilag mindent egy lapra tett fel. Megváltozott a párt arculata, a klasszikus fekete színt a türkiz váltotta, kibővítették a pártelnök jogköreit, a kampányt teljes mértékben Kurz köré építették, támogatói kulcspozíciókat kaptak a párt irányításában is. A korábbi elnökökhöz (Molterer, Pröll, Spindelegger, Mitterlehner) képest dinamikusnak, tudatosnak, egyben emberközelinek tűnt, aki a 16 éves bécsi középiskolástól a 100 évhez közelítő hegyvidéki kistelepülésen élő nyugdíjasig mindenkivel megtalálta a közös hangot.

A 2017-es választást követően Kurz 31 évesen kancellár lett, a Szabadságpárttal alkotott koalíciós kormányt vezetve. A kormány működése 2019 májusáig külső szemlélők számára hatékonynak tűnt, a két párt támogatottsága érdemben nem csökkent, az ÖVP komoly sikereket aratott tartományi választásokon is. A 2019-es EP-választás előtt azonban a szabadságpárti alkancellár, Heinz-Christian Strache ibizai videója mindent megváltoztatott. Bár kezdetben az FPÖ szerette volna – Strache nélkül – folytatni a kormányzást, Kurz azonban minden áron meneszteni kívánta Herbert Kickl szabadságpárti belügyminisztert és előrehozott választást kezdeményezett. Válaszul az FPÖ az EP-választás után megszavazta az ellenzék bizalmatlansági indítványát, így a szeptemberi választásig Brigitte Bierlein, az Alkotmánybíróság elnöke vezette az osztrák kormányt. 

Első kormányának viharos bukása ellenére Kurz 2019-ben fölényes győzelmet aratott és egy markáns váltással a zöldekkel alakított új kormányt. „Ibiza hosszú árnyéka” azonban az FPÖ mellett Kurz esetében is egyre több kérdést vetett fel. Hamis tanúzás az Ibiza-ügyben, korrupció vádjával küzdő miniszterek, állami forrásból finanszírozott hamisított közvélemény-kutatások – néhány kiemelt probléma, amelyek

fokozatosan felőrölték a korábban politikai szupertehetségnek tartott kancellár népszerűségét.

Kurz, valamint támogatóival kapcsolatban már azt megelőzően is sokan kritikusak voltak, hogy átvették volna az ÖVP irányítását. Ellenfeleik szerint a professzionálisan felépített kép mögött türelmetlen, gátlástalan és valójában komoly tartalom nélküli fiatalok (Kurz mellett többek között Gernot Blümel, Stefan Schnöll, Markus Figl, Elisabeth Köstinger tartozott ebbe a körbe) törtetése zajlott. A kritikáknak alapot biztosított, hogy Kurz és köre rendkívül gyorsan és flexibilisen változtatott álláspontján, ha a politikai erőviszonyok, illetve a napirendet meghatározó témák változtak. Akár a bécsi politikai aktivitást, akár a bevándorlásra adott reakciót és az FPÖ visszaszorítását, akár a zöldekkel kötött koalíciót vizsgáljuk, a szokásoktól eltérő, korábbi kereteket felrúgó döntések sorozatát láthatjuk. A párt működésének, kampány mechanizmusának átalakítása, az első és második koalíciós kormány teljesen különböző szempontjai viszont rengeteg sérelmet okoztak házon belül, más pártokban (különösen az FPÖ-ben, amelynek júniusban hivatalba lépett elnöke, Kickl szerint Kurzék meg akarták semmisíteni a Szabadságpártot), a gazdasági és kulturális élet szereplőinek körében is.

A „System Kurz” ennek a stílusnak lett kifejezője és egyre súlyosabb teherként nehezedett a Néppártra, valamint Kurz környezetére. A gyors és látványos sikerek hatására az egész csoport egyre több hibát követett el, ami különösen Kurz és Gernot Blümel pénzügyminiszter kapcsán vált látványossá. 2021-re a korábbi pozitív légkör teljesen megváltozott és a zöld koalíciós partner bizalma is elfogyott. Bár az ellenzéki támadásokat még hónapokon át együtt próbálták visszaverni, őszre a Kurzról felépített pozitív imázs összeomlott. Kurz már nem a XXI. századi modern, fiatalos, integráló kereszténydemokrata politika arca volt, hanem egy korrupció, hamisítás és nyers hataloméhség vádjával küzdő klikk vezére.

Az ÖVP számára a fő kérdés már úgy hangzott, hogyan lehet a pártot megmenteni a korábbi messiás bukásából következő válságtól. 

Az Osztrák Néppárttal kapcsolatban évtizedeken át két komoly kritika fogalmazódott meg a választók részéről: széthúzás és eltávolodás a választóktól. A párt a gazdák, a nagyvállalkozók, a városi polgárság és a katolikusok érdekeinek összefogásával jött létre a II. világháború után, ami az erős tartományi politikusokkal együtt rendkívül bonyolult hálózattá vált. A tartományi vezetők széthúzása és rivalizálása hátrányt jelentett a szociáldemokratákkal szemben, a sok belső érdekcsoport pedig rendre megakadályozta, hogy a párt határozott és gyors választ adjon bármilyen felmerülő társadalmi, gazdasági és politikai kihívásra. A sok belső konfliktus ellenére a párt elitje egy zárt kasztot alkot napjainkig, akiknek döntéseire csak rendkívül kevesen bírnak befolyással, illetve kevesen látnak rá kívülről. A fentebb leírt strukturális problémákkal együtt ez a zárt, elitista viselkedés a választók egyre jelentősebb részét taszította. Kurz színre lépése és sikere ennek a negatív képnek a megtörését kínálta. 

Kurz és támogatói azonban nem csak a párt arculatát, hanem belső erőviszonyait és működését is meg akarták változtatni, ami miatt rengeteg ellenséget szereztek. Az osztrák média által „ellenreformációnak” nevezett folyamat keretében a tartományi vezetők és a párthoz kötődő nagy érdekképviseleti szervek, tagozatok vezetői a korábbi hatalmi viszonyok visszaállítására törekednek, amit jól szimbolizált Karl Nehammer, az új pártelnök és kancellár személyének kiválasztása is. A párt legbefolyásosabb politikusai összeültek és eldöntötték ki lesz Kurz utódja, amit a stájer tartományi vezető jelentett be nyilvánosan, majd az új kancellárt is a sajtó elé engedték. Bár Kurz és köre sokat hibázott az utóbbi két – két és fél évben, a régi stílus és logika visszatérése a korábbi politikai problémák újbóli jelentkezését eredményezheti, ami

az aktuális trendek alapján baloldali fordulatot is eredményezhet Ausztriában. 

A kereszténydemokrata és konzervatív pártokat összefogó Európai Néppártot (EPP) 15-20 évvel ezelőtt sikeres és elismert politikusok személyesítették meg. José Mária Aznar, Jan Peter Balkenende, Silvio Berslusconi, Wolfgang Schüssel vagy Edmund Stoiber sikereiből azonban mára szinte semmi sem maradt. 2021 decemberében az EPP-hez csupán a következő országok kormányfői tartoznak: Ausztria, Ciprus, Görögország, Horvátország, Litvánia, Lettország, Románia, Szlovákia, Szlovénia. Többségük hatalma (pl. Románia, Szlovákia) rendkívül instabil.

A nyugati kereszténydemokrata és konzervatív pártok döntő többsége elveszítette korábbi szavazóinak jelentős részét, ami a gyűjtőpárti jelleg megszűnését is eredményezte. Egykor komoly népszerűséggel rendelkeztek a munkások, az alsó-középosztály, a kisvárosi kereskedők, diplomások és a nagyvárosi polgárság körében is. Ez a társadalmi hátország a 2010-as évtized végére teljesen szétesett, és az EPP politikusai többnyire már csak abban hisznek, hogy a fősodornak tekintett médiával együttműködve megmenthetnek valamit saját karrierjükből. Ugyanazokkal a problémákkal küzdenek, amelyek Kurz előtt az Osztrák Néppárt megítélését is meghatározták: lassan reagálnak a felmerülő kihívásokra, elitjük pedig távol került a választóktól.

Kurz személye azt a reményt keltette, hogy az európai jobboldal képes még olyan politikust felnevelni, aki a hagyományos programot a 21. század által elvárt látványvilággal ötvözi, újra összerántja az egykori szavazótábort, sőt még újakat is képes megszólítani, miközben a legfontosabb kérdések (migráció, klímaváltozás) mentén jobbra és balra is szövetségesekre lelhet.

Vonzó alternatívának tűnt Merkel kilúgozott pragmatizmusával, a francia republikánusok káoszával, a belgiumi vagy holland kereszténydemokraták kudarcaival szemben. 

Kurz bukása azért is fájdalmas az európai jobboldal, különösen az Európai Néppárt számára, mert a megújulás ígérete és lehetősége vált kérdésessé. Pár nappal Kurz távozását követően a francia Republikánusok Valérie Pécresse személyében egy olyan jelöltet választottak, aki a szoros globális gazdasági és politikai együttműködés híve, eltökélten küzd az Európai Unió centralizálásáért és elutasítja az atomenergia fejlesztését (miközben férje megújuló energiaforrások felhasználásának fejlesztésében érdekelt). Úgy tűnik, hogy az EPP tagjait már csak egy akció tudja felrázni: ha „ellenreformációt” kell hirdetni azokkal szemben, akik bármiben eltérnek a kánontól.