A plebiszcitum révén a terület Ausztria ellenében hazánk része maradhatott, és ez volt az egyetlen olyan eset, melynek keretében a történelmi Magyarország vonatkozásában, a népek önrendelkezésének elve alapján, az érintett lakosság dönthetett a hovatartozásáról.
A népszavazásig vezető út azonban igen hosszúnak bizonyult, attól kezdve, hogy az első világháború végével, a Magyarországgal addig egy államközösségben lévő Ausztria igényt formált hazánk nyugati, német többségű vidékeire, arra való hivatkozással, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia szervesen kialakult gazdasági egységének felbomlása után az ország életképtelen, és arra kényszerül, hogy szövetséges államként csatlakozzon Németországhoz. A világháborút lezáró Párizs környéki békekonferencia döntéshozói a kérdéses területeket így Bécsnek ítélték, ám az osztrákok a gyenge katonai adottságaik miatt képtelenek voltak a birtokukba venni azokat. Amikor 1921. augusztus 28-án csendőri erőkkel megkísérelték az elfoglalásukat, irreguláris magyar szabadcsapatok ellenállásába ütköztek. Kezdetét vette a nyugat-magyarországi felkelés, aminek során a Budapest által hivatalosan nem támogatott, ám a színfalak mögött mégis összejátszó milicisták szeptember végére a térséget sikeresen megtisztították az ellenségtől. A két szomszédos ország vitájában a csehszlovákok, valamint az olaszok is egyaránt felajánlották, hogy közvetítenek, aminek az lett az eredménye, hogy az olaszországi Velencében 1921. október 11. és 13. között lezajlott tárgyalásokon
A szabadcsapatok kivonulását követően kezdődtek meg a népszavazás előkészületei, amit eredetileg december 11-én kívántak volna megrendezni, technikai okok miatt végül azonban három nappal későbbre írták ki. Mivel az osztrákok kevesellték a felkészülésre fordítható időt, megpróbálták elérni a voksolás elhalasztását. December 13-án visszahívták a népszavazási és szavazatszedő bizottságokba küldött megbízottjaikat, ám ezzel sem tudták megakadályozni a plebiszcitumot. Ugyanezen a napon Az Est című korabeli bulvárlap Sopronba utazó tudósítója interjút készített a város polgármesterével, az eredetileg egy németajkú nyugat-magyarországi családból származó, és magyarul csak a reáliskolában, már gyermekfejjel megtanuló Thurner Mihállyal, aki ekképp fogalmazott: „Győzelemre számítunk, nem egyszerű többségre, hanem fényes győzelemre. Sok nehéz vihart láttam már ezen a helyen, de még soha olyan nyugodt nem voltam, mint most. Sopron város polgárainak túlnyomó többsége Magyarországra fogja adni a szavazatát. Az eredmény beszélni fog.”
Másnap reggel 8-kor, a szavazás megkezdésekor, a településen felállított nyolc szavazókör egyikében éppen a város élén 23 esztendőn keresztül (1918–1941) álló Thurner volt az első voksoló. Mint minden szavazásra jogosult polgár, ő is felmutatta a november 25-i keltezéssel kiállított szavazóigazolványát, majd a bizottság elnökétől átvette a kék színű (magyar), illetve a sárga (osztrák) szavazócéduláját, továbbá egy borítékot. Ezután a szavazófülkébe vonult, ahol a hazánk melletti voksolás jegyében a sárgát kettétépte, és a sértetlenül maradt kékkel együtt a borítékba helyezte. A leragasztott borítékot a bizottság asztalára tette, ahonnan az ideiglenesen Sopronban állomásozó nemzetközi rendfenntartó alakulatok egyik tisztjének a feladata volt az urnába dobnia azt.
A polgármesterrel ellentétben megtagadták a szavazói névjegyzékbe történő felvételét, s ez által a szavazást is gróf Klebelsberg Kunotól, a város nemzetgyűlési képviselőjétől, arra való hivatkozással, hogy budapesti lakosnak számít. A belügyminiszteri tárcát is vezető gróf ettől függetlenül a városba utazott, ahol a Pesti Napló nevű napilapnak úgy nyilatkozott, hogy „erkölcsi kötelességemnek érzem, hogy ezekben az órákban osztozzam Sopron városának reményeiben és törekvéseiben, amelyek olyan gyönyörűek és bámulatosak. Mint barátaimtól és jóismerőseimtől hallom, az eredmény felemelő lesz. Jóslásokba nem bocsátkozom, azonban semmi kétségem sincs aziránt, hogy ránk nézve csak diadallal végződhetik a népszavazás. Az utcákon járva, láthatjuk, hogy milyen a város polgárainak hangulata, nyelvi és felekezeti különbség nélkül.”
Az augusztus eleje óta Sopronban tevékenykedő Szövetségközi Tábornoki Bizottság, az olasz Carlo Antonio Ferrario generális elnökletével, szigorú rendszabályokat vezetett be a szavazás idejére a településen. December 13-a 20 órától 15-ének reggel 7 órájáig például tilos volt a szeszkimérés, a vendéglőket és kávéházakat pedig 22 órakor kötelezően be kellett zárni.
A soproninál jóval kötetlenebbül kezelték az előírásokat azon a nyolc településen, ahol december 16-án zajlott a népszavazás. A Pesti Hírlap helyszínen tartózkodó riportere, Simon Vilmos (aki 1912–13-ban a két Balkán-háborúban, majd az első világháborúban is dolgozott haditudósítóként) arról számolt be, hogy ezekben a falvakban nem volt alkoholtilalom, a túlnyomórészt németek által lakott Ágfalván például a kocsmáros „úgy látszik, ma nagyon jó üzletet csinált”, míg a nagy többségében magyar Nagycenken az emberek ünneplőben, piros–fehér–zöld kokárdával járultak az urnák elé, számos férfi egyenesen az ügybuzgó fehérnépség ösztökélésére sietett leadni a voksát.
A lepecsételt szavazóurnákat egy külön helyiségben tárolták, amire fegyveres őrséggel vigyáztak. A végeredményt 1921. december 17-én hirdették ki. Az etnikai viszonyait tekintve alapvetően kiegyenlített Sopronban (ahol viszont a helyi németség jóval polgárosultabb volt, és ennek révén a magyar állameszmével nagyobb mértékben is azonosult) a szavazók 72,5%-a voksolt a Magyarországhoz való tartozás mellett, míg a nemzetiségi szempontból igen vegyes – német, horvát és magyar – népességű falvak 45–55%-ban inkább Ausztria mellett döntöttek. A Világ címet viselő polgári radikális napilap feljegyezte azt a soproni kávéházakban terjedő anekdotát, miszerint 17-én, késő délután a helyiek elbeszélése alapján Johannes Schober osztrák kancellár felkereste telefonon az olasz Ivaldi ezredest, aki a szavazatok összesítésénél elnökölt. A végeredménnyel kapcsolatban érdeklődött nála, ám „Ivaldi erre nem felelt semmit, hanem kinyitotta az ablakot, melyen át behallatszott a szobába és innen a telefonkészülékbe a soproni harangok zúgása és azt mondta Schobernek:
– Ez az eredmény!
Miután a népszavazási zóna teljes egészére vonatkozóan 65,8%-os magyar siker született, a terület hazánk része maradt. E tényt gróf Bánffy Miklós külügyminiszter a képviselők zajos éljenzése mellett december 17-én jelentette be a Nemzetgyűlésben. A törvényhozás hálája jeléül az 1922. évi XXIX. törvénycikk keretében kimondta, hogy a népszavazás hatálya alá tartozó régió lakóinak „államhűségét, melyről mindenkor meg volt győződve, szeretetével viszonozza”, és Sopron városnak a „Civitas Fidelissima”, azaz a „Leghűségesebb Város” kitüntető címet adományozza. 2001-ben pedig egy kormányrendelet a népszavazás emléke előtt tisztelegve december 14-ét a Hűség Napjává nyilvánította.
