2022 első hónapjai mozgalmasak voltak azok számára, akik figyelemmel kísérték az eltörlés-kultúrával kapcsolatos fejleményeket az Egyesült Államokban. A közelmúltban tett megjegyzéseik miatt, két merőben eltérő, de viszonylag jól ismert személyiségre, Ilya Shapiro-ra és Whoopi Goldberg-re nehezedett óriási nyomás. A jól ismert libertariánus tudós, Shapiro akkor került a támadások kereszttüzébe, amikor kritikával illette Biden elnök bejelentését, miszerint mindenképp fekete nőt jelöl a Legfelsőbb Bíróság tagjának. Shapiro bírálta ezt a döntést, mivel szerinte a nem fekete és a férfi jelöltek kizárása egy kevésbé képzett fekete nő kinevezéséhez vezethet. A Shapiro állítólagos rasszista megjegyzése miatti felháborodás azt eredményezte, hogy ideiglenesen felfüggesztették a Georgetown Center for the Constitution ügyvezető igazgatói tisztségéből.
Hasonlóképpen, Whoopi Goldberg médiaszemélyiséget is felfüggesztették rövid időre a The View című műsor műsorvezetői posztjáról, mivel tudatlanságból azt állította, hogy a holokauszt nem faji kérdés volt, hanem „fehér emberek közötti" ügy, és ezért nem tartozik rá. Shapiróval ellentétben Goldberg erősen baloldali figura, aki rendszeresen támadja a konzervatívokat.
E folyamatra válaszul azt látjuk, hogy az eltörlés-kultúra mostanában egyre szélesebb körű és egyre növekvő ellenállásba ütközik. Noha az eltörlés-kultúrával kapcsolatos vitát gyakran jobboldali és baloldali szembenállásként ábrázolják, ahol a baloldal támogatja, a jobboldal pedig ellenzi azt, mindkét oldalon fokozódik ez eltörlés-kultúrával szembeni ellenérzés.
Amerika egykori első számú baloldalija, Bill Maher mostanra az eltörlés-kultúra heves kritikusává vált. Műsorában rendszeresen kritizálja baloldali kollégáit az eltörlés-kultúra támogatásáért. Goldberg eltávolítása kapcsán legutóbb védelmébe vette a színésznőt, mondván, hogy „nem kellene őt törölni vagy leállítani a műsorát, bármennyire is nem értek egyet az eszement kijelentésével".
Hasonlóképpen, számos neves baloldali és centrista filozófus és aktivista, mint például Noam Chomsky, Francis Fukuyama és Gloria Steinem, nevét adta a Harper's Magazine-ban tavaly megjelent, az eltörlés-kultúrát bíráló levélhez.
Noha ez a kétpárti koalíció egyrészről hasznos lehet az egyének kisebb jelentőségű, helytelen, sértő vagy egyszerűen csak ostoba kijelentések miatti igazságtalan ellehetetlenítése elleni küzdelemben, másrészről egyben potenciális veszélyt is jelent. Nevezetesen, hogy az eltörlés-kultúra megszűntetésével együtt ismét megszűnik a közösségek azon joga is, hogy fenntartsák a társadalmi konvenciókat.
Mi lett volna, ha például Whoopi Goldberg azt mondta volna, hogy a holokauszt soha nem történt meg? Vagy Ilya Shapiro azt mondta volna, hogy a fekete nők biológiai meghatározottságuknál fogva alacsonyabb rendűek?
A mostani eltörlés-kultúra nem azért jelent fenyegetést, mert felelősségre vonja az embereket azért, amit mondanak, hanem azért, mert olyan személyeket is célba vesz, akik ostobaságot mondtak, mint Goldberg, vagy éppen politikailag inkorrekt nézetet fogalmaztak meg, mint Shapiro. Az eltörlés-kultúra mögött álló értékek teszik ezt a jelenséget problematikussá, nem pedig maga a tényleges cselekedet.
Nem engedhetjük meg, hogy az eltörlés-kultúra elleni fellépésünk a szólásszabadságnak egy korlátok nélküli értelmezésévé fajuljon, amely elutasít minden kísérletet az emberek kijelentéseik miatti felelősségre vonhatóságára. A szólásszabadságnak mindig jól meghatározott határokat kell szabni.
Végül is az eltörlés-kultúra létrehozása előtt a szólásszabadságnak ez a korlátok nélküli megközelítése volt a vezető baloldali ideológia, és ez az oka annak, hogy sok idősebb liberálisnak nem tetszik az eltörlés-kultúra. Noha csábító lehet az oda való visszatérés gondolata, a korlátlan szólásszabadságot zászlajára tűző mozgalom ugyanolyan romboló hatással volt a társadalmi erkölcsre és kohézióra, mint az eltörlés-kultúra.
A 20. század végén és a 21. század elején a „szólásszabadságra" való hivatkozással módszeresen arra törekedtek, hogy lebontsák és megsemmisítsék a társadalmi konvenciókat és az erkölcsi érzéket. 1978-ban például a szólásszabadságra hivatkozva megengedték a neonáciknak, hogy végigvonuljanak az Illinois állambeli túlnyomórészt zsidók lakta Skokie településen. A neonáciknak a helyi hatóságok megtiltották a felvonulást azzal az egyértelmű indokkal, hogy az elfogadhatatlan lenne, ha megengednék, de a neonácik fellebbeztek az amerikai Legfelsőbb Bíróságnál, amely 5-4 arányban a nemzetiszocialisták javára döntött. Az abszolút szólásszabadság jegyében a nácik de facto engedélyt kaptak arra, hogy egy egész közösségnek okozzanak fájdalmat és traumát.
Hasonlóképpen, a korlátlan szólásszabadságra vágyó szószólók és bírák szisztematikusan felszámoltak minden, a közerkölcsön alapuló állami korlátozást. Évtizedek alatt, a szólásszabadság „megsértése" miatt, fokozatosan megszűntették a pornográfiával, az obszcenitással és más erkölcstelen tartalmakkal kapcsolatos tiltásokat és korlátozásokat. Ez a szólásszabadság radikális újragondolása volt, ami a közösségi normákat tiszteletben tartó szólásszabadság eredeti fogalmától jutott el a közösségi értékek kikezdésének, becsmérlésének és a megsértésének szabadságáig.
A szólásszabadság ezen értelmezésének túlkapásait magam is tapasztaltam szülővárosomban, a virginiai Leesburgban. Néhány évvel ezelőtt a helyi ateisták felháborodtak azon, hogy a bíróság épületében a helyi katolikus egyház által támogatott betlehemet állítottak fel. A megyei felügyelőtanács a „szólásszabadságra" hivatkozva úgy döntött, hogy engedélyezi számukra a szomszédos betlehemet támadó és gyalázó tábla kihelyezését. A bohózat csak fokozódott, amikor több más csoport is jelezte, hogy ki szeretné tenni a maga tábláját. A dolog végül oda vezetett, hogy városunk bírósága elé számtalan táblát és, valami egészen hihetetlen módon, egy keresztre feszített, Mikulás-jelmezbe öltöztetett csontvázat helyeztek ki.
A teljes és korlátok nélküli szólásszabadság éppúgy ellentétes a nyugati hagyományokkal, mint az eltörlés-kultúra, és nem szabad ennek visszatéréséért küzdenünk. Európa soha nem fogadta el ezt a megközelítést, és rendszeresen elutasítja a neonácik és más radikálisok jogát erőszakos ideológiájuk terjesztéséhez. Magyarországon például tilos mind a fasiszták, mind a múlt századi kommunista bűnök bagatellizálása.
A 20. század vége előtt még a szólásszabadsághoz való jogot az Első Alkotmánykiegészítésben szilárdan rögzítő Egyesült Államokban is erősen szabályozták a véleménynyilvánítás szabadságának kérdéskörét. Szinte valamennyi államban szigorú korlátozó és a társadalmi konvenciókat szem előtt tartó törvények voltak érvényben. Marylandnek például az 1700-as évek óta több istenkáromlást tiltó törvénye is volt, amelyeket csak 1972-ben nyilvánított "alkotmányellenesnek" a marylandi legfelsőbb bíróság. De szövetségi szinten is találunk példákat; az 1873-as Comstock-törvény megtiltotta az amerikai postának az "obszcén, szemérmetlen vagy erkölcstelen, valamint az illetlen, a jó ízlés határain kívül eső könyv, röpirat, kép, tanulmány, levél, írás, nyomtatvány" terjesztését. Még ma is csak az abszolút szólásszabadság legradikálisabb hívei támogatnák a annak kiterjesztését a gyermekpornográfiára, az erőszakra való felbujtásra vagy a rágalmazásra.
Mindez nem jelent közvetlen felhívás arra, hogy térjünk vissza valamelyik konkrét törvényhez, hanem inkább azt, hogy az eltörlési kultúrából a "normálishoz" való visszatérés nem jelenti a korlátlan szólásszabadsághoz való visszatérést. Ha ezt tennénk, akkor lehetővé tennénk, hogy a társadalmilag, erkölcsileg és kulturálisan romboló erők, mint amilyen az eltörlés-kultúra, elhatalmasodjanak és tönkre tegyék a társadalmat. Ha a mostani eltörlés-kultúra miatt kialakult válság mögött rejlő ideológiákat az elmúlt évtizedekben szabályozták volna, és nem hagyták volna szabadon elterjedni intézményeinkben, akkor ma nem kellene ezzel foglalkoznunk.
Az eltörlés-kultúra elleni küzdelem során nem szabad megismételnünk a múlt hibáit. Ahelyett, hogy visszatérnénk a szólásszabadság egy másik, ugyancsak hibás megközelítéséhez, a véleménynyilvánítás szabályozásán kell változatnunk, és a ma uralkodó, erkölcsi csődbe jutott értékeket fel kell váltanunk a civilizációnkat az elmúlt két évezredben meghatározó hagyományos értékekkel. Egy egészséges társadalom mindig szabályozni fogja a szabad véleménynyilvánítást, ha az a közösség tudja, hogy ami elhangzik, az helytelen vagy a közerkölcsöt sértő. Az eltörlés-kultúra ellen küzdőknek soha nem szabad elfelejteniük ezt az alapvető igazságot.
