Nagymagyar előtörténetére következő kismagyar szakaszában két közmegegyezéses regionalizációt feltételezett: magyar oldalon a magyar nemzettudatét, román oldalon a román nemzetállamét. Lételeme, az erdélyi, főleg magyar autonómiagondolat, Trianon után egyszerre két hűségnyilatkozatot követelt meg: az egyiket a román állam, a másikat a magyar nemzet irányában. E föladvány súlyát igyekezett enyhíteni az erdélyi középút elképzelése. Az erdélyiség képviselői a magyar haza és az erdélyi szülőföld vonzáskörében folytonos önvizsgálatra kényszerültek: fenntartsák-e vagy módosítsák a valamilyenfajta regionális önállóság célkitűzését? A magyar revizionizmus csak fokozta a transzilvanista önreflexió kényszerét. 

1.

A transzilvanizmus ellenzéki mozgalomként sosem jutott hatalomra. Másik általános tulajdonsága, hogy kétarcú eszme volt – de nem a római janus-értelemben. Két arca nem ellentmondott egymásnak, hanem kiegészítette egymást. Lényegéhez akkor kerülünk közelebb, ha mindkét arcába nézünk. 

Az erdélyiség nem önszántából vált kétarcúvá. Trianon, a jogszerű kényszer tette azzá. Addig ótranszilvanista regionális ellenzékként egy politikai központtal, Budapesttel vívta csatáit. 1920-tól átfordult tengelyén délkelet irányban, Bukarest felé. De közben megtartotta Budapestet fő eszmei viszonyítási közegnek. Amikor aztán Erdély az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés nyomán megkétszereződött, Budapest a virtuálisból átvedlett ismét valóságos szerepébe. Ezzel visszatért a magyar–magyar vitát gerjesztő ótranszilvanizmus, amely a második világháború végéig két Erdéllyel s két politikai központtal szemben határozta meg magát. A következő kerek négy évtizedben az irodalomtudományi közírás előbb marxista-leninista értelemben haladóra csupaszította, majd irodalmiasította, kivonva belőle meghatározó politikai elemét, az autonómiagondolatot.

A kétarcú transzilvanizmust a fiatal kortárs szépíró-filológus Szabédi László színére és fonákjára bontotta. A színén 1920 novemberében Erdély-központú erdélyiség keletkezett, akkor, amikor a trianoni békeszerződésből a budapesti nemzetgyűlésben magyar törvény lett. A szakmai köztudat Kós Károly, Paál Árpád és Zágoni István 1921 januárjában Kolozsvárott megjelent, „Kiáltó szó. A magyarság útja. A politikai aktivitás rendszere” című hármas röpiratát tartja – helyesen – egyfajta alapító okmányának, elsősorban a „Kiáltó szó” röpiratnyitó kisesszét, amelynek címét Kós leközölt mottójának tanúsága szerint János evangéliumának 1. része 23. verséből vette: „A pusztában kiáltó szó vagyok: Egyengessétek az Úr útját, amint Izajás próféta mondta.” (Gál Ferenc fordítása.) Kós azt ott már nem fedte fel, hogy a kiáltó szó kifejezést tartalmi üzenethordozóként valójában író és irodalompolitikus pályatársának, Reményik Sándor első Végvári-verséből kölcsönözte. Így jelezte, hogy a költőétől eltérő magatartásformát: a nyilvános cselekvésszükségességét akarja megfogalmazni. Ezzel a feltételes magyar integráció ajánlatát vázolta fel a kiterjeszkedő román állam címére: „Nyíltan és bátran kiáltom a velünk megnagyobbodott Romániában: mi, magyar fajú, magyar hitű és magyar nyelvű polgárai Romániának nemzeti autonómiát akarunk, aminek birtokában bennünk Nagy-Románia megbízható polgárságot fog nyerni.”

Az erdélyiség magyar nemzeti fonák-oldalának korai alaphangját Reményik ütötte le a Végvári álnév mögé húzódva, az evangéliumi kiáltó szót már Végvári-verseinek első darabjában idézve. Erdélyben maradásért kiáltott, ugyanakkor a kialakuló nagyromán állam tagadására ösztökélte olvasóit, akik kézre-kézre adták s őrizték egyik-másik versét, mint Kós is. Az 1918. őszén kelt „Erdély magyarjaihoz” első versszakában ez olvasható: „Kiáltó szó ha nem lehettünk már: / Egy titkos társaság legyünk! / Kivándorolni, elbújdosni? Nem! / Mi innen nem megyünk!” Erre válaszolt Kós jó két évvel később, a maga röpiratrészében: „Senkit ne sirassunk, aki elmegy innen. Senkit ne tartsunk vissza. De biztassuk azt is, aki habozik; az ingadozóknak sincsen helye itt most. Kiáltó szó vagyok: ezt kiáltom!” Kós egyik Reményiknek írott későbbi levelében utalt arra, hogy jómaga a Trianonra következő hónapokban a földalatti ellenzékiséget árasztó végvárias versciklus hatására alakította ki saját kiáltó szavának hangnemét.

2.

Reményik az 1920-as években addigi személyes politikai ellenállásából fejlesztette – Áprily Lajossal és Tompa Lászlóval együtt – az erdélyi magyar tájköltészetet „tájtranszilvanizmus”-sá, amely az „unió igenlését és az unirea tagadását” jelentette. Szabédi László ebben az 1937-ben több változatban megírt, de el nem küldött magánlevelének meggyőző érvelése szerint az erdélyi költőtriász azt érzékeltette az erdélyi magyarokkal, hogy a hegyek s fenyők, a völgyek s folyók a régióban nem változnak, nem mozdulnak el helyükről, tehát magyarok maradnak, mégha 1920-ban román államhatáron belülre is kerültek. Szabédi az erdélyiség másik válfaját „országtranszilvanizmus”-nak nevezte – szintén pontosan, minthogy ebben valóban egy ország körvonalai sejlettek föl, mégpedig az erdélyi föderációjé a nagyromán állam keretében vagy mellett, amelyet megálmodói Jászi Oszkár 1918-ben kudarcba fulladt „Keleti Svájc” tervének nyomdokain „Erdélyi Svájc”-nak képzeltek el. Előbb Nagy-Magyarország föderalizálása, néhány évvel később Erdélyé bizonyult magvalósíthatatlan víziónak. Mindkét esetben a legfőbb szövetséges beleegyezése hiányzott: a megszólított erdélyi román politika 1918-ban Nagy-Románia felé tartott, 1922-ben pedig már elmozdult regionalista önmeghatározásának talajáról, hogy növelje hatalomátvételi esélyét a központosított román egységállamban.

A haza és szülőföld szóképben megragadható az erdélyiség mind színe, mind fonákja. A két arc párbeszédében is döntő szerep jutott Reményiknek meg Kósnak. Az előbbi 1920 még ezt írta „Új Szövetség” című Végvári-versében: „Csak ketten legyünk együtt, ketten-hárman: / Már kivirul a lelkek tavasza. / Csak néhányan, egy kicsike kis zugban, / És az a kis zug – az lesz a Haza. / […] Ország nincs már…! De magyarok még vannak.” Egy évtized múltán Kós munkásságát méltatva arra a „szörnyű párbaj”-ra emlékezett vissza, amelyet 1919-ben a „haza” és a „szülőföld” körül vívtak, választ keresve a beléjük nyilalló kérdésre: „Mi akarsz lenni: magyar, vagy erdélyi?” 1933. márciusában pedig papírra vetette „Miért hallgatott el Végvári?” című versének következő sorait: „Elhallgatott, – mert visszás valami: / Daltalan szívvel tovább dallani. / Elhallgatott, mert új parancsok jöttek, / Új rendelése az otthoni rögnek. / [...] A sors kiáltott: válasszatok hát: / A szülőföldet-e, vagy a hazát?” 

Az erdélyiség fejlődésvonalain módszerében hasonló, de tartalmában eltérő jelenséget kínál az eszmét megalapozó hármas röpirat egyik szerzőjének munkássága. Paál Árpád ideológiai radikalizálódása során beszűkítette a transzilvanista középutat. Autonómia-elmélete már baloldali korszakában, az 1920-as években az otthon – hazafogalompárosra épült, ezáltal pontosítva a romániai magyar betagolódás feltételességét. Paál ahhoz, hogy elfogadja az államot, a román haza területén a magyar otthon intézményét különítette el. Számára az 1930-as években az otthon a legkisebb s legbensőségesebb közösségképző egységét jelentette a kortárs tervezetekben vázolt székelyföldi önkormányzat alakjában. Az autonómia eszméjét a nép és népiségbe – azaz a fajiságba – sűrítette, az etnocentrikus elzárkózás, egyben az államhatár feletti nemzeti összezáródás célzatával.

Reményik viszont kitágította a transzilvanista középutat. Trianon után huszonegy éven át, 1941 őszén bekövetkezett haláláig végigjárta a maga útját a nemzeti sértődöttségtől és radikalizmustól a regionális humanizmusig és szabadelvűségig. A vérségi jegyekkel való bármilyen érvelést éppen konzervativizmusában, a magyar nemzeti kultúra életrevalóságának az érdekében utasította el, költészetével és publicisztikájával a hitleri német birodalom ellen foglalt állást. Saját erdélyiségét nem a rá addig jellemző magyar főirányban mélyítette el, hanem kiegészítette: óvatosan kiterjesztette egész Erdélyre. A kósi transzilvanizmus évek során erősödő befogadásával megkísérelte egybesimítani vagy legalább összeilleszteni a tájtranszilvanizmust és az országtranszilvanizmust. A második bécsi döntésre következően is az erdélyi szülőföldet választotta – ezúttal azonban egykori saját és a mostani, Észak- meg Kelet-Erdélyre, a Székelyföldre kiterjeszkedő magyar államhatalom harciassága nélkül. 1941 májusában, öt hónappal elhunyta előtt Korszerűtlen verseket vetett papírra, amelyek életében nem láttak napvilágot, hanem – mint két évtizeddel azelőtt Végvári-versei – kézről-kézre jártak posztumusz megjelenésükig.

A világháború – és nem utolsósorban az Erdélybe bevonuló magyar hadsereg – észlelése nyomán kifejlődött humanista eszményével megkülönböztette az államot a nemzettől, vagyis a hazát a szülőföldtől.

A hagyatékából az Erdélyi Helikon 1943-as évfolyamában kiadott egyik korszerűtlen versét, a Mi a magyar? címűt e sorokkal kezdte: „Magyarok voltak Magyarország nélkül, / Magyarok vannak Magyarország nélkül, / Magyarok lesznek Magyarország nélkül. / Mert az országnál mélyebb a magyarság, / Mert test az ország és lélek a nép – / Keret az ország, s az ország-keretben / A magyarság a fejedelmi Kép...” Az Egymás mellett soha? címűben a háromnegyed évvel azelőtt bekövetkezett új impériumváltásra célozva keserű szájízzel ezt kérdezte: „Hát így kell mindig lennie: / Fölül az egyik, s a másik alul? / Hatalmi kérdés az emberek között, / S a hatalomban egyik elvadul?” A Nagy áron-ban pedig „korszerűtlen s ma rossz magyar”-nak nevezte magát, aki már csak csodálkozik: „Ki érti ezt ma, jaj, ki értheti? / Az »éljen«-ek különösek, / Idegenek – / Az is fáj, ami beteljesedett.” E tépelődésekre hangolódott rá az elhunyt Reményiket búcsúztató Tamási Áron, aki az 1940-es évek első felében az Erdélyi Helikon szerzőjeként szép s tartalmas szavakba öntötte a kolozsvári folyóirat és körének elégedetlenségét Erdély felosztásával, az erőszakos határrevízióval és az újfent Budapestről megnyilvánuló központosítással.

3.

A román tudomány- és művelődéspolitika az 1960-as évektől egy olyan magyar kisebbségi ideológia szolgálatába állíttatta a transzilvanizmust, amely létjogosultságát a román állam iránti feltétlen elkötelezettségből szerzi. Az akkori értelmezések megkerülték az egykori eszmeáramlat politikai kulcselemeit, alakították ki róla az irodalmi képet, amely manapság is megfigyelhető kiérletlen szakmunkákban és felszínes publicisztikákban. A letűnt kommunista rendszerben irányított jellegmódosítás arra volt hivatott, hogy törölje az emlékezetből azt az elvet, amely Trianon után meghatározta a román államba való magyar betagolódás ajánlatát. Elfeledtetni akarta, hogy Kós, Paál és Zágoni szerzőhármasa 1921-ben az önrendelkezési jogtól megfosztottak nevében felvázolta a sérelmi helyzetből kivezető utat, amelyhez azonban röpiratával az autonómiaigény megvalósulásának a feltételét szabta. Az 1989/1990-es fordulat óta a neotranszilvanizmus az erdélyi magyar közéleti esszé, napi politikai zsurnalizmus és elméleti politológia mezsgyéjén igyekszik időnként megteremteni a politikai transzilvanizmust, az erdélyi föderáció és autonómia, illetve a romániai decentralizáció kívánalmával. Keresi, de nem találja Erdélyben régiópolitikai szövetségeseit.

E látlelet segít elfogadni, egyben továbbgondolásra komolyan venni a korai 20. század transzilvanizmusából leszűrhető legalább három tanulságot.

  1. A legáltalánosabb tanulság, hogy egy eszme értékét tartalma biztosítja. Nem koncepciója teszi utópiává, hanem társtalansága: bármennyire értékes, bukásra van ítélve, ha csak megalkotója képviseli. Amilyen igényes az erdélyiség, olyan különleges feladatot ró kései híveire, akiknek társat kell keresniük – itt is, ott is – a magyar és a román nemzeti érdek kizárólagosságának fellazításához. 
  2. Erdélyi, elsősorban román irányban továbbpörgetve a mérleget látnunk kell a magyar és a román államközpont közé szorult erdélyiség tartós magányát. A nagymagyar előtörténetére következő kismagyar fejlődési szakaszában két közmegegyezéses regionalizációt feltételezett: magyar oldalon a magyar nemzettudatét, román oldalon a román nemzetállamét. Csakhogy mindkét oldalon a nemzet maradt a meghatározó szempont az erdélyi régióval szemben. Amiből az következik, hogy az erdélyi együttműködések vágyálma helyett az erdélyi – békés és építő szellemű – egymás mellett működések kínálkoznak józan távlatnak.
  3. A záró gondolatfoszlány az erdélyiség elsőrangú: belső magyar viszonyulását idézi fel. E politikai ideológiában a magyar nemzeti és regionális öntudat feszült egymásnak. Áthagyományozódott erőpróba ez, amely a magyar–magyar kapcsolatokban a központosított nemzettudat értelmes meghaladását indokolja. Száz évnél is hosszabb tapasztalattörténete mérlegelésre ajánlja az erdélyiséget, ha a benne rejlő gondolat összhangteremtő erőként akar és tud hatni az összmagyarságon belül is. Ehhez elengedhetetlen felismerés, hogy az egészséges nemzet a maga tiszta és építkező erejét nem egyneműségéből, hanem többszínűségéből nyeri, ha a belső viszonyok mellett a külső feltételek is megfelelően alakulnak.