A mentális egészségügyi ellátási formák és a deinstitualizáció története

A kutatások alapján a közösségi ellátáshoz jobb eredmények és magasabb elégedettség társul, mint az intézeti fekvőbeteg ellátáshoz. A továbbiakban az olvasó megismerkedhet a különböző ellátási formák jellemzőivel. 

Az elmúlt ötven évben a mentális egészségügyi ellátás a feje tetejére állt. A pszichiátriai szakellátás tudományos megalapozottsága körülbelül 150-200 évvel kezdődött el. Ebben az időszakban a hosszú távú gondozást nagy intézetekben, a társadalomtól elszigetelve végezték (Medeiros et al., 2008). Mára viszont ez a szolgáltatásforma elavulttá vált, és a szolgáltatási modellek világszerte átalakulni látszanak.

Az intézeti ellátás

Az intézeti ellátást elsősorban amiatt tartották a leghatékonyabb megoldásnak, hogy lehetőséget nyújtott több beteg egyidejű kezelésére. Továbbá, azt a szituációt is könnyen kezelték vele, ha egy család társadalmi szégyenben részesült egy mentális problémával rendelkező családtag miatt, illetve társadalmi kontroll gyakorlására is alkalmasak voltak az intézetek (Medeiros et al., 2008). 

Napjainkban két formáját különböztethetjük meg a mentális egészségügyi intézeteknek: (1) az intézeti mentálhigiénés szakszolgálatot, melyek a nagyon speciális ellátást igénylő fekvőbeteg pácienseket szolgálják ki, és jellemzően magas képzettségű személyzetet igényelnek, valamint (2) a kinevezett elmegyógyintézeteket, melyek a hosszú távú fekvőbeteg ellátást teszik lehetővé. Ugyan még mindig jelen vannak ezek az ellátási formák, az elmúlt három évtizedben jelentősen csökkent a társadalmi megítélésük, illetve a szakvélemény is kifogásolhatónak tartja működtetésüket. Az elmegyógyintézetekhez kifejezetten negatív megítélés társul, mind a klinikai eredményeket, mind az ellátás jellegét, az emberi jogok tiszteletben tartását és rehabilitációs tevékenységeket tekintve. A negatív társadalmi visszhang és szakvélemény hatására megkezdődött az ellátórendszer átalakítása (WHO, 2003).

A deinstitualizáció története

A deinstitualizáció vagy intézménytelenítés fogalma 1960-70-es évek idejére vezethető vissza. Először Észak-Amerikában indultak el, majd Európában is megjelentek azok a mozgalmak, melyek a pszichiátriai ellátás minőségének növelésére irányultak. A cél elsősorban az volt, hogy felszámolják a páciensekkel szemben lekezelő és túlságosan orvosi jellegű ellátást, helyette pedig a betegek valós szükségleteihez igazítsák a szolgáltatásokat. Az intézményi átalakulások szükségességét fokozták az intézetek által biztosított szörnyű életkörülmények is, melyek sok esetben a páciensek fizikai állapotának romlásához, akár halálesethez is vezettek (Mladenov, Petri, 2019). Az embertelen körülmények, amelyben a mentális betegeket részesítették, kiváltották a hosszú távú pszichiátriai tartózkodást biztosító kórházaktól való elfordulást, és előtérbe kerültek a kevésbé elszigetelt közösségi alapú ellátási formák (Medeiros et al., 2008). 

A közösségi pszichiátria fogalma azokra a pszichoszociális segítségnyújtási formákra vonatkozik, melyben a hangsúly a mentális problémával élő emberek egyéni szükségletein van, és lehetővé teszik, hogy az egyén az általa választott közegben társadalmi részvételre legyen képes (Endre, 2019).

A deinstitualiáció egyik előnye, hogy elkerüli a hosszú ideig tartó kórházi tartózkodás pszichológiai mellékhatásait, és a fókuszt az egyén közösségbe való visszaintegrálására helyezi. Továbbá, közösségi alapú szolgáltatásokkal és programokkal meg is előzhető a kórházi kezelés, illetve a már részlegesen gyógyult betegek további rehabilitációja áthelyezhető a közösségi alapú ellátásba. Hátránya viszont az, hogy gyakran nem sikerül biztosítani a szociális ellátó intézmények hosszú távú anyagi támogatását, illetve mivel lecsökken a hosszú távú kórházi betegellátás, ezért többszöri, rövidebb ideig tartó kezelésre szorulhatnak a betegek (WHO, 2003).

A közösségi alapú ellátás

A közösségi alapú ellátást két nagy csoportra osztja a WHO (2003): (1) az egyik a formális ellátás, mely szoros együttműködésben van a kórházakkal és a közösségi alapú rehabilitációt, mobil krízisintervenciós csapatokat, terápiás és otthoni felügyeletet, otthoni támogatást és további speciális csoportoknak szóló szolgáltatásokat foglalja magába; (2) a másik pedig az informális ellátás, melyet a helyi közösség azon tagjai végeznek, akiknek egyáltalán nincsen, vagy csak részleges a professzionális szakképesítése. Ezen kívül beszélhetünk még nappali foglalkoztató programokról, illetve munkába állítási programokról is (Endre, 2019). 

A közösségi alapú ellátás egyik legfontosabb jellemzője az, hogy a szolgáltatás kivitelezése nem kórházakban történik, ennek ellenére szoros együttműködésben működik a kórházi dolgozókkal, pszichiáterekkel. Itt is ugyanúgy szükség van magasan képzett szakemberek jelenlétére, viszont sok feladatot azok is el tudnak végezni, akiknek csak részben van képesítése a mentális egészség területén. A megfelelő erőforrásokkal rendelkező közösségi alapú ellátáshoz azért is társul magasabb elégedettség, mivel könnyebben elérhetőek, kevésbé érintett a társadalmi megbélyegzés által, illetve nagyobb valószínűséggel vannak tekintettel az alapvető emberi jogokra (WHO, 2003; Medeiros et al., 2008).

Az intézeti és közösségi alapú ellátás minőségének fő jellemzői

A továbbiakban tekintsünk át az ellátás minőségét meghatározó öt tényezőt, ezek mentén pedig az intézeti és a közösségi alapú ellátás közötti fő különbségeket. Az alábbi táblázatban összefoglalt jellemzők alapján kitűnik, hogy a közösségi alapú szolgáltatások a klinikai eredmények, a társadalmi megítélés és hozzáférhetőség szempontjából előnyösebbek az intézeti ellátási formákkal szemben. Ugyanakkor megjegyzendő az, hogy mindkét ellátási forma esetében szükség van megfelelő képesítésben részesült egészségügyi dolgozókra és szakemberekre, illetve a költségek nem feltétlenül változnak az ellátás formájával összefüggően (WHO, 2003).

Az intézeti és a közösségi alapú pszichiátria ellátás minőségét meghatározó tényezők

Forrás: WHO (2003)

Az intézeti, valamint közösségi alapú ellátás mellett a szakirodalom az egészségügyi alapellátásba illesztett pszichiátriai gondozásról is szót ejt (WHO, 2003; Beadle et al., 2017).  Ez magába foglalja az általános kórházakban pszichiátriai fekvőbetegek számára fenntartott férőhelyeket, illetve a pszichiátriai járóbeteg ellátást is. Működtetésüknek célja pedig elsősorban az, hogy segítségükkel felszámolják a szegregációt, és fokozzák a mentális egészségi szolgáltatások elérhetőségét (WHO, 2003). 

Az adatok és nyilatkozatok alapján ugyan az derül ki, hogy a deinstitualizáció alatt több elmegyógyintézetet felszámoltak, érdemes ezt az információt körültekintéssel kezelni. Sok esetben az elmegyógyintézetet pszichiátriai szekcióként hozzácsatolták egy állami kórházhoz, viszont az épület megtartotta a korábbi formáját, ezzel közel sem javítva a kialakult helyzeten (Beadle et al., 2017).

További tényezők, melyek figyelmet igényelnek a deinstitualizáció során

A deinstitutalizáció célkitűzése ugyan nagyon kívánatos, sajnos a mentális kórházak, intézetek és általános pszichiátriai férőhelyek számának csökkenése nehezen mérhető és nem mindig hozható összefüggésbe a deinstualiáció folyamatával. Magyarországon például az általános kórházak pszichiátriai férőhelyeinek számát, más részlegek férőhelyeivel együttesen egy általános költségcsökkentés érdekében vágták vissza (Medeiros et al., 2008). Emellett pedig nehéz hozzáférni a közösségi alapú szolgáltatók által biztosított férőhelyszámokhoz is, mivel ezek sok esetben regionális vagy helyhatósági vezetés alatt állnak. 

Így tehát nem egyértelmű, hogy mi történik azokkal a betegekkel, akik a lecsökkent férőhelyszám miatt nem mentális kórházakban, intézetekben vagy pszichiátrián kerülnek elhelyezésre: közösségi ellátóhelyen találnak férőhelyet, vagy rosszabb eseteben teljesen kiesnek az ellátásból, akár az utcára is kerülhetnek és hajléktalanná válnak? Ugyanis fennáll az a kockázat, hogy az intézeti férőhelyszámok csökkenésével párhuzamosan a közösségi ellátásban semmilyen fejlesztés nem történik, azaz egy ellátási rés jelentkezik (Medeiros et al., 2008).

A megfelelő szolgáltatási modell kialakítása érdekében először fontos egy valós tükröt mutató felmérést készíteni az aktuális szolgáltatási kapacitásokról. Ezt követően lehet lépéseket tenni a kívánt átalakítások felkészítésére. Ez lehet például építkezési műveletek végrehajtása, szolgáltatás szervezési változtatások, amelyek a férőhelyek számának növelését eredményezik. Végül pedig fontos szem előtt tartani a megfelelő finanszírozást. Az átmenet alatt előfordulhat, hogy egy ideig az intézeteknek és szociális ellátóhelyeknek párhuzamos támogatásra van szükségük: a szociális ellátóhelyeknek anyagi erőforrásokra van szükségük az átállás előkészítése érdekében, mely idő alatt az intézeteknek az általános működésük fenntartásáról kell gondoskodniuk.

Források

Beadle B., J., Finn, A., Nyman, M., Petri, G., Turnpenny, Á., 2017. Mapping and understanding exclusion: Institutional, coercive and community-based services and practices across Europe. Mental Health Europe, Brussels

Endre Sz., 2019. Integrált közösségi ellátások szerepe a felépülésben – egy hatékonyságvizsgálat tükrében. Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Pszichológia Intézet

Mansell, J., Knapp, M., Beadle-Brown, J., Beecham, J., 2007. Deinstitutionalisation and community living –outcomes and costs: report of a European Study. Volume 2: Main Report. Canterbury: Tizard Centre, University of Kent

Medeiros, H., McDaid, D., Knapp, M., MHEEN Group, 2008. Shifting care form hospital to the community in Europe: Economic challenges and opportunities. MHEEN II Policy Briefing 4. London School of Economics and Political Science

Mladenov, T., Petri, G., 2019. Critique of deinstitutionalisation in postsocialist Central and Eastern Europe. Disability & Society, 35(8), pp.1203-1226.

World Health Organization, 2003. Organization of services for mental health. Geneva. (Mental Health Policy and Service Guidance Package).