„Azt hittem, hogy kiváló előadást tartottam, de a záró gondolatok után senki sem tett fel kérdést". Megnyugtattam, hogy ezzel nincs egyedül, hogy más tanároknak – köztük nekem is – voltak hasonló tapasztalatai a közelmúltban, és az, hogy hallgatóság nem reagált, nem feltétlenül az előadás minőségét jelzi.

Később rájöttem, hogy kollégám valójában a kérdésfeltevést hiányolta az előadása végén, és ez a felismerés arra késztetett, hogy elgondolkodjak, milyen haszonnal is jár, ha kérdezünk. E műfaj gyakorlása elősegíti a kritikus és kreatív gondolkodást, az egészséges szkepticizmust, az információgyűjtést és a problémamegoldó képességet. Segíti a diákokat abban, hogy a látszólag meddő ismereteket hasznossá tegyék, mindenféle lehetőséggel ruházzák fel, és így felfedezzék, hogy azok miként segítik mindennapi életük komoly és hétköznapi eseményeinek megértését. A szokásszerű kérdezés továbbá arra ösztönzi a diákokat, hogy arra összpontosítsanak, mi az, amit még nem tudnak, mi az, ami még felfedezésre, feltárásra vár, hol rejtőznek még az élet rejtélyei és ellentmondásai. Ez felébreszti bennük a csodálkozás, a kíváncsiság érzését, és hogy ez valami jó dolog. 

Bármilyen haszna is legyen mindennek, a kérdésfeltevést ki kell egészíteni egy másik fontos műfaj gyakorlásával: a társalgás művészetével.

Valóban, ahogy Jonathan Sacks tanácsolta nekünk, „el kell sajátítanunk a társalgás művészetét, ahol az igazság nem a hamisság cáfolatából fakad, mint a szókratészi dialógusok során, hanem egy egészen más folyamatból, melynek során hagyjuk, hogy világunk kitáguljon mások jelenléte által, akik a miénktől gyökeresen eltérő módon gondolkodnak, cselekszenek és értelmezik valóságot." 

Sacks tanácsa ma különös aktualitással bír. A mobiltelefonok és más technológiai eszközök térhódítása hozzájárult ahhoz, hogy az egyetemekről eltűnt a társalgás jótékony műfaja. Mindig elkeserítő látni, ahogy a diákok egymás mellett ülve, inkább a mobiltelefonjaikra hagyatkoznak, tudomást sem vesznek társaik jelenlétéről, és mindeközben lemaradnak mindarról, amit egy gazdagító beszélgetés adhat.

De mi is az a társalgás? A társalgást hajlamosak vagyunk úgy definiálni, mint a kérdések és válaszok, ötletek és vélemények, állítások és javaslatok, problémák és megoldások cseréje két vagy több résztvevő között. A gondolatok, érvek, definíciók, hipotézisek, példák, összehasonlítások, következtetések, információk és tapasztalatok puszta cseréje azonban nem feltétlenül társalgás. A bolti beszélgetés, az SMS-ek küldése, a kereskedelmi árucikkekről vagy útvonalakról való érdeklődés, anekdoták elmesélése, sőt még a pártpolitikai vitákba való részvétel sem beszélgetés. Amikor két diplomata vagy két üzleti partner gondolatokat fejt ki vagy épp rejteget, és igyekszik előnyre szert tenni a másikkal szemben, szintén nem társalgásban vesznek részt. 

Társalgásról, valódi beszélgetésről akkor van szó, amikor két vagy több személy valóban érdeklődik egy adott téma iránt. Közös érdeklődésük eredményeként kíváncsi és elfogulatlan elmével igyekeznek annak minden aspektusát feltárni, hogy szakmai vagy személyes tanulságokat vonhassanak le belőle. Annyira belefeledkeznek a beszélgetés témájába, hogy miközben beszélnek, illetve hallgatnak, az összetartozás érzését tapasztalják meg. Mondanivalójukat nemcsak saját gondolataik és megfigyeléseik, valamint partnereik ötletei és tapasztalatai vezérlik, hanem az elfogadott beszélgetés témájából áradó mágneses erő is.

Egy igazi beszélgetés a partnerek valódi jelenlétét feltételezi. A szóbeli eszmecserén túl egyfajta affektív kapcsolat jön létre, újul meg és erősödik meg. Amikor beszélgetőpartnerünkhöz szólunk, nemcsak a verbalizált gondolatokon keresztül, hanem a testükkel is kapcsolatban állunk. Az élettelen szavakon és az általunk nekik tulajdonított jelentéseken túl hangokat, tekinteteket, testtartásokat és különféle gesztusokat érzékelünk. Ezek közvetítik számunkra az egyedi érzelmi emberi tulajdonságokat, a személyes hangulatokat.

Amikor egy másik személy jelen van, a társadalmi szerepek, címek és egyéb elvont megnevezések elhalványulnak; egy egyedi és konkrét férfival vagy nővel találkozunk. A nagyvonalúan és a nyitottan beszélgetünk egymással. A nyitottság azonban sohasem teljes; az őszinteség bizonyos tartózkodással párosul. Lehetetlen vezényszóra kikényszeríteni beszélgetőtársunk valódi jelenlétét; azt csupán ajándékként tapasztalhatjuk meg, amit hálával fogadunk.

Miközben empátiával és nyitottsággal teli beszélgetésbe elegyedünk, képesek vagyunk beszélgetőpartnerünk szemével látni a világot, és képesek vagyunk elfogadólag viszonyulni ahhoz, ami másmilyen, ami rávilágít valami újra, sőt, akár a zavaró dolgokhoz is. Az biztos, ahhoz is kell egyfajta készség, hogy fenn tudjuk tartani a kérdések és válaszok dinamikáját, és hogy a beszélgetőtársunktól új gondolatokat és észrevételeket tudjunk szerezni.

 Miután felteszünk egy kérdést, a választ is meg kell hallgatnunk, és őszintén készek kell legyünk arra, hogy a beszélgetőtársunk szemszögéből is megvizsgáljuk a dolgokat. 

Michael Oakeshott az ember egyik alapvető tulajdonságának tartotta a társalgás képességét: „A társalgás során minden hang megtanul játékosan viszonyulni egymáshoz, megtanulja a társalgásban megérteni és felismerni magát, mint hangot a hangok között".  Hans-Georg Gadamer szintén a társalgás játékos jellegét emelte ki. Játék közben a résztvevők nyitottak és fogékonyak a játék tárgyából eredő felhívásokra és javaslatokra. Hasonlóképpen, a társalgás során a téma határozza meg a résztvevők megközelítését, nem pedig fordítva. Akárcsak egy játékhelyzetben, a beszélgetőpartnerek is hagyják magukat belesodorni a könnyen áramló eszmecserébe. A szavak, mondatok, kérdések és válaszok az alkalmazkodást, a spontaneitást támogató légkörben hangzanak el, ahol megfeledkezhetünk az idő múlásáról és kialakulhat közös érdeklődés általi elragadottság varázslatos érzése. Akárcsak egy játék során, itt is a fogadókészségé, a könnyedségé és a vidámságé a főszerep. A társalgás szabadságot hoz túlszabályozott és ellenőrzött életünkbe: nyitott végű tevékenység; indulása, előrehaladása és kimenetele soha nem előre eldöntött.

Bármely eleven és szabad oktatási közegben a tanárok és diákok közötti fesztelen és játékos beszélgetéseknek az oktatás szerves részét kell képezniük. Sok végzős hallgató helyesen vélekedik úgy, hogy a többi diákkal és tanárral folytatott kötetlen eszmecserékből ugyanannyit tanult, mint az előadásokból, könyvekből és laboratóriumi kísérletekből. Amint már fentebb rámutattam, a társalgás arra ösztönzi a diákokat, hogy megtanulják a dolgokat a beszélgetőtársuk szemével, más nézőpontból látni, és azt, hogy hogyan lehet leküzdeni a túlzott leegyszerűsítés és a kirekesztés állandó kísértését. Segít nekik abban, hogy tisztázzák és megfogalmazzák gondolataikat, és ami talán még fontosabb, hogy eredeti meglátásokkal álljanak elő. Emellett elsajátítják a komoly társalgáshoz szükséges intellektuális és erkölcsi szokásokat is: megtanulnak jól és könnyedén beszélni, egy problémát különböző nézőpontokból megragadni, elvetni a téves gondolatokat, az elvont eszméket a jelen valósághoz kötni, toleránsan és tisztelettel bánni másokkal, és tapintatosan megfogalmazni a kéréseket. A diákok azt is megtanulják, hogy a demokráciában a személyes beszélgetés a kívánatos polgári szerepvállalás elsődleges feltétele.

John Henry Newman az egyetemek természetéről és funkcióiról írt briliáns és máig aktuális könyvében azon tűnődött, hogy miért azokból az iskolákból kerülnek ki a legkreatívabb elmék, ahol a tanítás a legunalmasabb és legkevésbé inspiráló.

Mi ennek a magyarázata? „Ha lelkes, nyitott szívű, együtt érző és figyelmes fiatalok sokasága összejön és szabadon keveredik egymással, akkor biztos, hogy tanulnak egymástól, még akkor is, ha nincs, aki tanítsa őket; a beszélgetés előadások sorozatával érnek fel mindannyiuk számára, és nap nap után új eszméket és nézeteket, friss gondolatanyagot, valamint az ítélkezés és a cselekvés világos elveit sajátítják el a maguk számára."