A két ország, Afganisztán és Pakisztán bilaterális kapcsolata sosem volt feszültségektől mentes. Ennek oka a közös történelmi előzményekben, az eltérő geopolitikai érdekekben és az etnikai-kulturális feszültségekben rejlik. 

A mai nézeteltérések jó része a 19-20. század fordulójára nyúlik vissza. A „nagy játszma” során a Brit és az Orosz Birodalom folytatott vetélkedést Ázsia ellenőrzéséért – míg az oroszok legfőbb célja a területszerzés és a tengerekre való kijutás, addig a briteknek az addig megszerzett területek feletti fennhatóság megtartása volt az elsődleges célja. Az Orosz Birodalom expanzív politikája miatt a britek attól tartottak, hogy a rivális ország ellenőrzése alá vonja a mai Afganisztán területét és onnan fogja megtámadni az indiai szubkontinenst. Miután az Orosz Birodalom kezére került Közép-Ázsia jelentős része, a britek újabb háborút indítottak Afganisztán területéért. Ahogyan az első (1839-42), úgy a második (1878-80) brit-afgán háború is az előbbiek vereségével végződött. Alulmaradásuk miatt a briteknek biztos határvonalakra volt szükségük a Pandzsáb feletti uralom és a status quo megőrzése érdekében. Így a stratégiai érdekek arra késztették a brit gyarmati diplomatát, Sir Mortimer Durrandot, hogy tárgyalásokat folytasson Afganisztánnal egy ütközőzóna létrehozásáról. 1893-ban kötötték meg azt az egyezményt, amely létrehozta a Durand-vonalat, az akkori tűzszüneti vonalat, amely ma a két ország között húzódó, mintegy 2640 km hosszúságú határ. A britek részéről Sir Mortimer Durand, az afgánok részéről Abdur Rahman Khan, pastun származású uralkodó írta alá az egyezményt. Annak ellenére, hogy az ország hosszú távú biztonsága és stabilitása ezt kívánta, a határvonal meghúzása komoly politikai veszteség volt az afgán uralkodó számára, hiszen jelentős, pastunok által lakott területet veszített el. Uralmának megerősítése céljából azzal próbálta meg maga mellé állítani az elégedetlen pastun törzseket, hogy dzsihádot hirdetett az ország síita hazara kisebbsége ellen. (A hazarákról korábban jelent meg írás.) Az uralkodó felhatalmazása által hatalmas mezőgazdasági területeket, állatállományt és ingóságokat koboztak el a hazaráktól. A pastunok Afganisztán legnagyobb számú népcsoportja, de nagy számban élnek Pakisztánban is. Számtalan etnikai sajátosságot hordoznak és igen erős kulturális szokásokat ápolnak. Elmondható, hogy a két ország kapcsolatára a pastun nacionalista törekvések nagy hatással voltak. 

A 19. századi döntés máig súlyos konfliktusok forrás többek között az afgán és a pakisztáni kormány, a pastunok és a pakisztáni kormány, valamint a beludzsok és a pakisztáni kormány között. 

A terület stratégiailag jelentős, a két ország történelem folyamán mindig egyfajta hídként működött Ázsia és Európa között. A porózus határoknak köszönhetően Pakisztán az afgánok egyik legfőbb migrációs célországa, virágzik a határon átívelő illegális kábítószer-, szerv-, és emberkereskedelem, továbbá a szélsőséges csoportok tagjai is könnyedén vándorolhatnak egyik országból a másikba. Többek között ez vezetett a pakisztáni kormány abbéli elhatározásához, hogy kerítést építsen az Afganisztánnal közös határvonalán. A pakisztáni hadsereg az elmúlt öt évben foglalkozik aktívan a kerítés építésével. „A Durand-vonal mentén folytatódik a kerítés építése, a munka 94%-ban elkészült. Pakisztán befejezi azt. Ez a határ mindkét oldalán élő emberek biztonságát szolgálja” – mondta Babar Iftikhar, a pakisztáni fegyveres erők szóvivője még az év elején. 

Az Afganisztán és Pakisztán közötti Durand-vonal kapcsán kialakult vita láthatóan eszkalálódik. Korábban egy, a közösségi médiára felkerült videón jól látható volt, hogy a tálibok rombolják a kerítést és még a pakisztáni hadsereggel is összetűzésbe keveredtek A kabuli kormány úgy véli, hogy a határról szóló döntést a határ mentén élő lakosságnak kellene meghoznia. 

A két ország bilaterális kapcsolatára nagymértékben rányomta a bélyegét a határkérdés. 1947-ben például Afganisztán volt az egyetlen ország, amely nem támogatta a frissen függetlenedett Pakisztán ENSZ-csatlakozását. Pakisztán függetlenedése a Durand-vonal érvényessége tekintetében is kérdéseket vetett fel. Társadalmi és kormányzati vita indult el ugyanis arról, hogy a Durrand-egyezmény jogilag semmis Brit India felbomlása és Pakisztán függetlenedése után, így Kabulnak nincs joga azon területek ellenőrzésére, amelyeket Afganisztán a sajátjának tekint. Szakértők a következő érveket sorakoztatták fel az egyezmény érvénytelensége mellett:

  • a szerződést az akkori afgán uralkodó és a brit gyarmati adminisztrátor írta alá, és egyik ország törvényhozó testülete sem ratifikálta azt;
  • a Durand-vonalat az akkori geopolitikai érdekek mentén húzták meg, így az de facto, nem de jure határnak tekinthető;
  • az afgán uralkodó kényszer hatására írta alá a dokumentumot, amely ezáltal jogilag érvényét veszti. 
A Durand-vonal egyik igen komoly következménye, hogy Afganisztán tengerektől elzárt, szárazföldi ország maradt. A szárazföldi beludzsok által lakott területeken keresztül megnyílt volna az út az Arab-tengerre és ezáltal a virágzó kereskedelem és terjeszkedés is lehetővé vált volna. 

Összegzés

A Durand-vonal az elmúlt közel húsz évben súlyos társadalmi, gazdasági, politikai és nemzetközi kérdéseket vetett fel. Ezek erős árnyékot vetettek a két ország kapcsolatára a 19. század vége óta, azonban az egyezmény érvényességének tisztázása egyre sürgetőbb. Amíg korábban a tálibok Afganisztán területéért folytattak küzdelmet, könnyen lehet, hogy a hatalomváltás után figyelmük ismét a pastun területek egyesítése felé fordul – közvetett vagy közvetlen állami támogatással. Ez pedig nem is tűnhet elképzelhetetlen víziónak a pakisztáni tálibok és más szélsőséges csoportok segítségével.