New York Convention értelmezése

            Az 1958-as New York-i egyezmény a külföldi választottbírósági határozatok elismeréséről és végrehajtásáról (a továbbiakban: New York-i Egyezmény), amelyet számos ország átültetett saját jogrendszerébe, a választottbírósági határozatok szabályozásában az egyik legfontosabb jogi dokumentum, hiszen meghatározza, mely esetekben nyernek elismerést és ezzel együtt végrehajtást a külföldön kelt választottbírósági határozatok, ítéletek – a végrehajtás lehetősége nélkül pedig egy adott esetben kedvező választottbírósági ítélet sem bír kézzelfogható értékkel. 

            A New York-i Egyezmény V. cikkének 1. bekezdés a) pontja szerint: „A választottbírósági határozat elismerése és végrehajtása annak a félnek kérelmére, akivel szemben azt érvényesíteni kívánják, csak abban az esetben tagadható meg, ha ez a fél annál az illetékes hatóságnál, amelynél az elismerést és a végrehajtást kérik, bizonyítja, hogy: […] az említett megállapodás a felek által kikötött jog értelmében vagy ilyen kikötés hiányában annak az országnak a joga szerint, amelyben a választottbírósági határozatot hozták, érvénytelen; […]”

            Az New York-i Egyezmény szövegezése szerint tehát amennyiben a felek nem kötnek ki irányadó jogot, úgy a választottbírósági határozat érvényességére a választottbírósági eljárás helye szerinti jog alkalmazandó. Az V. cikk 1. bekezdés a) pontjának idézett része azonban nem feltétlen csak a már meghozott választottbírósági ítélet érvényességi kérdéseire vonatkozik, hanem a választottbírósági eljárás egész „életében” – a választottbírósági testület összeülését megelőzően már a választottbírósági klauzula megszületésétől fogva. 

            Ez összességében tehát azt jelenti, hogy amennyiben a felek nem határoztak meg sem kifejezetten, sem hallgatólagosan a választottbírósági kikötésre irányadó jogot, a választottbírósági hely jogát kell alkalmazni a választottbírósági kikötésre a New York-i Egyezmény szerint. Ez azonban, minthogy nem kerül kategorikusan kimondásra az Egyezményben, nem általános megközelítés – vannak aláíró országok, akik máshogy értelmezik az V. cikk 1. bekezdését.

In favorem validitatis

            A New York-i Egyezmény V. cikk 1. bekezdés a) pontjának jelentése a fentiekben részletezettek szerint a választottbírósági kikötés és a választottbírósági eljárás helyének összekötése, mint legerősebb faktor. Létezik azonban egyéb megközelítés is: ilyen az úgynevezett „validation principle” (in favorem validitatis), vagyis a kikötés érvényesítésére való törekvés. Ez a pro választottbírósági megközelítés a felek választottbíráskodásra irányuló akaratát igyekszik fenntartani, és a közöttük erre irányuló kikötést a lehető legkedvezőbben értelmezni annak érdekében, hogy az érvényesnek legyen tekinthető. Ilyen törekvések lelhetők fel többek között a svájci, a portugál, spanyol, illetve holland jogrendszerekben egyaránt.

A svájci magánjogi szabály szövegezése szerint például „a választottbírósági kikötés érvényesnek tekintendő, amennyiben megfelel a felek akár által választott jog előírásának, akár a jogvita eldöntésére irányadó jog előírásainak, akár a svájci jognak.”

            A választottbírósági kikötés ilyen értelmezése egy választottbírósági eljárást támogató szemléletmódot feltételez ugyan, azonban nem minden, a választottbírósági klauzula értelmezési körében esetlegesen felmerülő problémára ad választ, hiszen kizárólag olyan eldöntendő kérdésekre lehet alkalmazni, mint a kikötés érvényessége – amennyiben egyéb, részleteibe menő, finomabb probléma kerülne szóba, úgy a validation principle nem adna megfelelő választ.

Doctrine of separability és a főszerződéshez való viszony

            A választottbírósági kikötésre irányadó jog eldöntésénél felmerül a főszerződésre kikötött jog alkalmazandósága is. Ugyan a szeparabilitás doktrínája kimondja, hogy a főszerződés és az ahhoz kapcsolódó, a szerződésből fakadó jogviták rendezésére létrehozott választottbírósági kikötés két külön szerződésként értelmezendők, ezen szétválasztás mértékét nem övezi egységes szakirodalmi álláspont. Az Angol Legfelsőbb Bíróság például kimondta az Enka v. Chubb ügyben, hogy: „a szeparabilitás doktrínája nem úgy értendő, hogy a választottbírósági kikötés minden aspektusban különálló szerződésként kezelendő, hanem csupán azt, hogy érvényességi vagy végrehajtási kérdések eldöntése érdekében kezelendő különálló szerződésként.” Az Indiai Legfelsőbb Bíróság szintén kiemelte, hogy a szeparabilitás doktrínája nem önmagában értendő, hanem kifejezetten annak fényében értelmezendő, hogy a felek választottbíráskodásra irányuló akarata teljesüljön, választottbírósági kikötésük érvényes legyen. Ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy a választottbírósági kikötés végső soron a felek között létrejött szerződés miatt létezik egyáltalán, tehát a klauzula a főszerződés sorsát osztja annyiban, hogy éppen annak „szolgálatára” jött létre, tehát nem lehet mesterségesen minden szempontból leválasztani arról. A Német Legfelsőbb Bíróság a Bécsi Vételi Egyezmény alkalmazandósági körében is kimondta, hogy a szeparabilitás doktrínája nem megszorítóan értelmezendő. Az fent ismertetett álláspontok a választottbírósági szerződésre, kifejezett jogválasztás hiányában, automatikusan az ahhoz kapcsolódó főszerződés jogát alkalmazzák, mint legszorosabb faktor.

Closest and most real connection test

            A New York-i Egyezmény, bár értelmezésében szintén adódnak eltérések, nagyrészt egyértelműen állást foglal a kifejezett jogválasztás hiányában való jogalkalmazás kérdésében, ez pedig a választottbírósági eljárás helyszínének joga. Számos common law jogrendszerű ország azonban elveti az Egyezmény szövegezését, és helyette a common law országokban alkalmazott kollíziós szabályt vesz figyelembe: a „closest and most real connection test”-et, vagyis a legközelebbi és valódi kapcsolat tesztet. 

            Ezen összekötőkapocs a meghatározása korántsem egyértelmű, hiszen szólnak érvek mind a főszerződés joga, mind a választottbírósági eljárás joga, mind a választottbírósági kikötés meghozatala helyszínének joga, vagy akár a szerződés alapjául szolgáló kötelem teljesítési helyszínének joga. Hiába van azonban kapcsolat a választottbírósági szerződés és a főszerződés között is, a választottbírósági eljárás jogához jóval több kapocs köti a választottbírósági kikötést: egyrészt itt hozza majd meg a választottbírósági testület az ítéletet, továbbá a választottbírósági eljárás helyszínén működő állami bíróságok fontos ellenőrző és segítő feladatot ellátnak, ideértve a testület felállítását, a bizonyítási eljárás lefolytatását, a testület joghatóságának, illetve az ítélet érvényességi kritériumainak meghatározását.

            Amennyiben a választottbírósági eljárás helye sincs meghatározva, a „closest and most real connection test” sem mutathat olyan kapocsra, amely még nem létezik: ebben az esetben a legközelebbi kapcsolat nyilvánvalóan a főszerződésre alkalmazandó joggal áll fenn. 

            Összességében tehát a választottbírósági kikötésre irányadó jog teljes mértékben eltérhet a főszerződésre alkalmazandótól: amennyiben ezt a felek kifejezetten rögzítik, nincs is kérdés afelől, hogy a közöttük létrejött akaratnak megfelelő jog lesz irányadó. A gyakorlatban azonban a felek sokszor nem jelölnek ki sem explicit, sem implicit módon a választottbírósági kikötésre irányadó jogot – ekkor a jogalkalmazó testületnek, ebben az esetben a választottbírósági testületnek a feladata, hogy ezt megtegye. Bár a szakirodalomban több joghoz kötő faktort is meghatároznak, a legtöbb, mint „legközelebbi és valódi” kapocs, a választottbírósági eljárás helyínén alkalmazandó jog mellett szól.

Forrásjegyzék

  • Maxi Scherer and Ole Jensen: Of Implied Choices And Close Connections: Two Pervasive Issues Concerning The Law Governing The Arbitration Agreement. In: State of Arbitration. JurisNet, LLC 2022. Chapter 55. 
  • The New York Convention on the Recognition and Enforcement of Foreign Arbitral Awards