A román sajtó nem igazán foglalkozik a kerek évfordulóval, ezért jelen cikk célja feleleveníteni az akkor történteket. Moldova történelme viszontagságos, mivel stratégiai helyen fekszik Európa és Ázsia között. A mai Moldáv Köztársaság területe már az ókortól lakott volt, éltek itt görögök, rómaiak, bizánciak, hunok, a Kijevi Rusz lakói, mongolok, sőt őseink is a honfoglalás előtt. Árpád népének ez volt az utolsó hazája mielőtt megérkezett a Kárpát-medencébe, itt köttetett meg a vérszerződés is. Ez a terület jelenleg Románia és Ukrajna ölelésében helyezkedik el.
1359-ben lett először független az ország és hamarosan virágzásnak indult. Ez az időszak nem egészen kétszáz évig tartott, amikor az oszmánok lerohanták és évszázadokra vazallus államukká tették. 1812-ben az Oroszország és a Törökország közötti békeszerződés az orosz cárnak adta Moldova keleti részét, aminek következtében nemsokára elindult egy erős oroszosítás a területen. Moldva nyugati része önálló fejedelemség maradt. Száz évnek kellett eltelnie, hogy a két terület újra egyesülhessen, de ez az időszak csak 22 évig tartott, 1918 és 1940 között, ugyanis az 1939 augusztusában aláírt Molotov–Ribbentrop-paktumot értelmében Besszarábia a szovjet érdekszférában került. A szovjet bevonulás is körülbelül egy évig tartott, mert Románia 1941-ben a Szovjetunió elleni támadásának résztvevőjeként megszállta Moldovát. Ekkor történt, hogy a románok, együttműködve a németekkel, deportáltak, illetve kivégeztek mintegy 300 000 zsidót. A térséget a Vörös Hadsereg 1944 elején „szabadította fel”.
Láthatjuk, hogy a Besszarábiának nevezett terület 20. századi történelme mennyire terhelt. Moldova egészen 1991. augusztus 27-ig a Szovjetunió tagja volt. A függetlenség kikiáltása előtt pedig beindult a román nemzeti ébredés ezen a területen; bevezették a moldáv nyelv latin betűkkel való írását és államnyelvvé tették azt Moldovában. Mindezt a Dnyeszteren túli területen nem nézték jó szemmel, mivel a moldávok mellett ukrán és orosz anyanyelvűek is laktak ott szép számmal. Utóbbiak úgy érezték, hogy hátrányos megkülönböztetésben részesülnek a román többség részéről, ezért milíciákat hoztak létre, majd segítséget kértek az oroszoktól és az ukránoktól. 1992 tavaszán ezek a szláv nyelvű milíciák csaptak össze a moldáv hatóságokkal, majd a katonai konfliktus eszkalációja egy fél évig tartó háborúhoz vezetett.
Ettől a lehetőségtől tartva, a moldáv területen élő ukrán, orosz és gagauz kisebbségek, elbarikádozták a településeik felé vezető utakat. A Dnyeszter folyótól nyugtra fekvő, orosz többségű Bender városa sem akart a román nacionalizmus áldozatává válni, ezért azt 1992 tavaszán megszállták a dnyeszter-menti szeparatista erők. Ezen a környéken került sor az 1992. március 2. – július 21. között zajló háború legsúlyosabb harcaira. Egyik oldalon a moldvai csapatok álltak, kiegészülve romániai önkéntesekkel és katonai tanácsadókkal, akik magukkal fegyvereket is hoztak nagy mennyiségben, a másik oldalon pedig ukrán és orosz nemzetiségű transznisztriai felkelők sorakoztak fel, kiegészülve doni kozákokkal, később pedig a térségben állomásozó orosz 14. hadsereg ember- és fegyvertömegével. Bendert végül sikerült a transznisztiaiknak megtartaniuk, ugyanis a heves harcok után a moldovai kormány fegyverszünetet kért. Az erről szóló megállapodást július 21-én írta alá Mircea Snegur moldovai és Borisz Jelcin orosz elnök. Az egyezmény értelmében létrehozták a Közös Ellenőrző Bizottságot, melynek keretében a három fő hadviselő fél, Oroszország, Moldova és Transznisztria katonái békefenntartó missziót látnak el.
Szemlézve a román sajtót csupán néhány írás található, amely megemlékezik a harminc évvel ezelőtti eseményekre. Ilyen például Maia Sandu elnökasszony beszéde a háború évfordulóján, melyben az ukrajnai harcok beszüntetésére szólította fel a hadban álló feleket. Egy cikk arról értekezik, hogy az egész háború a román nyelv és a román ősi szokások védelmében robbant ki. A szerző szerint, a konfliktus kiváltó oka Moldova Romániával való egyesülésének kilátásba helyezése, a latin ábécére való átállás, a trikolór, valamint az, hogy Chișinău megtagadta az orosz hivatalos nyelvvé való tételét. A háború után 30 évvel is sok moldovai veterán érzi úgy, hogy az akkori erőfeszítéseik hiábavalóak voltak, mivel a chișinăui hatóságok túl sok engedményt tettek a szeparatista erőknek, így fenntartva a befagyott konfliktust.
Két interjú is készült Viorel Cibotaru biztonságpolitikai szakértővel, volt moldovai honvédelmi miniszterrel. Az elsőben kifejti, a harminc évvel ezelőtti háború mai napig érinti a Moldovai Köztársaság összes fejlődési folyamatát, és továbbra is a Moldova társadalmának egyik alapvető problémája. Szerinte a Dnyeszteren túli konfliktus precedens a volt szovjet térségekben más orosz háborúk számára, mint például a Kaukázusban vagy Ukrajnában.
Egy kétrészes interjú első részében Cibotaru elmagyarázza, hogy miként került a Dnyeszter bal partjára annyi oroszajkú. Szerinte, egy 1975-1985 között létező szovjet jogszabály lehetővé tette azon tiszteknek, akik Vörös hadseregben, a KGB-ben és más szolgálatoknál nehéz körülmények között tevékenykedtek, hogy a szolgálatuk lejárta után megválaszthassák a lakhelyüket. Nagyon vonzó célpont volt a Fekete-tenger partján a Krím, Abházia, valamint Moldova. Elmondása szerint ebben a tíz éves periódusban több, mint 55 ezer oroszajkú volt tiszt telepedett le családjával a mai Transznisztria területén.
Az interjú második részében Cibotaru a napjainkban zajló ukrajnai eseményeket hasonlítja össze a harminc évvel ezelőttiekkel. Kijelenti, hogy a közös elem a két eseménysorozatban a Szovjetunió vagy legalábbis az orosz birodalom visszaállításának szándéka. Az ideológia azonos; rekonstruálni valamit, ami már elmúlt. Az ukrajnai szakadár köztársaságok is úgy születtek meg, mint Transznisztria 1992-ben, most is és akkor is az oroszok tagadták, hogy ők irányítanák az események alakulását. Szerinte ez tipikus KGB-s módszer. A volt honvédelmi miniszter szerint a transznisztriai fegyveres erők gyengék önmagukban, de hathatós orosz segítséggel akár támadást is indíthatnak közeli ukrán városok ellen. Egy ilyen célpont lehetne Odessza, amely, ha szárazföldön összeérne Oroszországgal, akkor nagy valószínűséggel a Dnyeszter Menti Köztársaság is csatlakozna Novorosszijához.
A rövid, ám véres transznisztria háború 1992. július 21-i befejeztével, erős orosz segítséggel született meg tehát a Dnyeszter Menti Köztársaság, megerősítve egy 1990. szeptember 2-án, a függetlenedésről tartott népszavazást, amely mindaddig nem éreztette hatását. Napjainkban a területet gazdaságilag az EU tartja életben, mivel külkereskedelmének tekintélyes részét, a 2014-es Moldova és az EU társulási egyezményének aláírása óta, legális és illegális módon az EU-s tagállamokkal folytatja.
