A történelmi Nagy-Lengyelország, amely egy kultúrálisan sokszínű, területét tekintve a korabeli Európa legnagyobb egybefüggő állama, egységének legnagyobb ellensége mindig is ,,Moszkva” volt. Ennek a „történelmi hagyománynak” folytatása volt 1939-ben a hitleri Németország bevonulása Lengyelországba nyugatról, miközben a sztálini Szovjetunió ugyanígy tett keletről. Lengyelország a háború hat évében a földi poklot élte át, nem csak a nácik, de a szovjetek is módszeresen sanyargatták, pusztították a lengyel társadalmat. Az oroszok oldaláról leggyakrabban a katyńi vérengzést emlegetik, amelynek során 23 000 lengyel tisztet mészároltak le a szovjetek. A második világégés elszenvedése után jött az újabb tragédia Lengyelország számára, hiába volt a győztesek oldalán: a vasfüggöny keleti oldalára engedték a nagyhatalmak Jaltában, ez pedig Lengyelország modern történelmének legmeghatározóbb tragédiája.
A lengyel keményvonalas kommunista vezetés, a magyarhoz hasonlóan, súlyos nyugati kölcsönöket vett fel, amelyek törlesztését már nem tudta teljesíteni. Ennek okán az állam bevételek növelésére export tevékenységre kellett helyezniük a hangsúlyt, ami élelmiszerhiányt eredményezett. 1976-tól több alapvető élelmiszerré, mint a tej és hús, is jegyrendszert vezettek be, az import visszaszorítása miatt pedig olyan cikkek váltak gyakorlatilag elérhetetlenné, mint a kávé vagy dohány. Ezzel párhuzamosan pedig a kitermelt szén nagy része is exportálásra került, ami miatt rendszeres áramkimaradással kellett megküzdeni. Mindezek hatására az 1980-ban létrejött a Szolidaritás szakszervezet, melynek célja az életszínvonal növelése volt. A Szolidaritás sorozatos tüntetéseket szervezett és ellenállást sürgetett a gazdák és a munkások részéről. Az ellenálláshullám tovább súlyosbította a gazdaság akadozását. A fokozódó indulatok hatására 1981.december 12-én bevezetésre került az általános szükségállapot, ami miatt december 16-án a Wujek bányában kialakult tüntetésen jelenlevők közé lőttek a fegyveres erők és kilenc ember életét vesztette. A szükségállapot 1983-ig fennmaradt, azonban a lengyelek életminősége nem javult jelentősen a rendszerváltásig, tehát a lengyeleknél az „emberarcú szocializmus” és a kádári-alkuhoz hasonló enyhülés is elmaradt.
Azonban történelmi sérelmei nem csak a lengyeleknek vannak az oroszok felé, ez a jelenség fordítva is létezik. Az orosz nemzet területi egysége háromszor ingott meg igazán az orosz nemzettudat szerint. Az 1600-as évek elején, a II. Világháborúban és a Szovejtunió felbomlásakor. Míg az utóbbi kettőt csak részben tulajdonítják Lengyelország hibájának, addig az 1605-től 1618-ig tartó lengyel-orosz háborúban a Lengyel-Litván királyság elfoglalta Moszkvát is. Ez a történelmi sérelem pedig nem lett elfelejtve. Ezenfelül, az Oroszországtól első nyugatra fekvő, értelmezhető erővel rendelkező ország a NATO és EU tag Lengyelország. Ami méghozzá Amerika egyik elsőszámú szövetségese. Ezekből az okokból kifolyólag pedig az orosz gondolkodásban a nyugati ellenérzésnek közel annyira fontos szereplője Lengyelország, mint az USA.
A két ország ilyen mértékű történelmi egymásnak feszülése a mai napig folytatódik. A rendszerváltás után folyamatos egyetértés volt a lengyel politikában arról, hogy a nyugati, azon belül is főleg az amerikai, közeledés mindennél fontosabb. Ez nem csak a NATO majd az EU csatlakozásban mutatkozott meg, de a NATO tagországok közt kiemelkedőnek számító hadseregfejlesztésben és a nyugati gazdasági kapcsolatok folyamatos mélyítésében is. A mi emlékezetünkből már valamellyest kikopott, ugyanakkor a lengyel nemzettudat szerves részét képezi a 2010-es szmolenszki légi katasztrófa is. A repülőgépen, melynek utasai a katyńi vérengzés 70. évfordulójáról akartak megemlékezni Oroszországban, a lengyel elnök, valamint az ország politikai és katonai vezetésének számos tagja is utazott, akik mind életüket vesztették. A hivatalos jelentések szerint a gép lezuhanása a pilóták hibájából történt, azonban a tény, hogy a katyńi vérengzés 70. évfordulóján a rendszerváltás utáni Lengyelország társadalmi elitje ugyanott vész oda, mint a kétvilágháború közti elit, mindenképpen nagyon erős jelkép a lengyel társadalom szemében.
A két ország bilaterális történelmét látva nem sok kétség merül fel arra vonatkozólag, hogy a lengyelek miért tartanak ennyire az oroszoktól. A modern Lengyelország képe Oroszországgal kapcsolatban a következőképpen foglalható össze: Oroszország a világ egyik elsőszámú atomhatalma, és egyértelmű igénye a nyugati terjeszkedés. Éppen ezért az alapvető lengyel érdek az, hogy egy puffer zónát tartson fenn maga és Oroszország között. Erre volt tökéletes Fehérorszország, valamint Ukrajna. Fehéroroszország azonban az utóbbi évek során közel sodródott Moszkvához, most pedig éppen Ukrajna léte kerül veszélybe. Erre a lengyelek ösztönösen úgy gondolkodnak, hogy mi van, ha elesik Ukrajna, és a Balti államok következnek? Felteszik a kérdést, talán jogosan, hogy a NATO kockáztatna-e egy nyílt háborút „csupán” a 6 milliós Baltikumért? Amennyiben a válasz nem, úgy már Lengyelország keleti határát Oroszország jelentené. Ez pedig a mindenkkori lengyel vezetés rémálma. Lengyelország bizalma a nyugat felé sem rendíthetetlen. Azzal együtt, hogy igyekszik minél mélyebb együttműködésben részt venni, a lengyel történelem során számos alkalommal hagyta cserben a nyugat, legutóbb 1939-ben, és 1945-ben Jaltában is. Így hát a lengyelek tapasztalata az, hogy nem bízhatnak másban csak magukban. Ezen a szinten pedig nem is számít, hogy elővigyázatosságnak vagy ruszofóbiának nevezzük-e, ez a gondolat várhatóan még jó ideig jelen lesz bennük.
