Amikor pedig ugyanez a kis csoport útjára indít, és irányít egy hozzájuk közel álló konzultációt, amit a „polgári konzultáció” köntösébe bújtatnak és amely (meglepetés!) támogatja annak minden politikai célkitűzését, akkor már a megtévesztés határán vagyunk, és fennáll a veszélye annak, hogy Európa beleragad a bizánci stílusú vitákba, és a végtelen ratifikációs körforgásba, éppen a legrosszabbkor.
A konferenciát egy olyan kommunikációs trükkel mutatják most be, mint ami az európai polgárok szívből jövő javaslatait helyezi középpontba, így eredményezve egyértelmű megbízatást Európa felülről lefelé történő megreformálására, és további integrációjára. Ez a valóságban azonban nem így van. A Konzultáció kezdettől fogva olyan volt, mint ha meg sem történt volna. Az ötletet Guy Verhofstadt volt belga miniszterelnök és nyílt föderalista kezdettől fogva szorgalmazta. Ő, és képviselőcsoportja (Renew Europe, ahol a francia République en Marche képviselői is helyet foglalnak) ezt a kezdeményezést tette meg Ursula von der Leyen megválasztásának egyik feltételének, aki ezt a tagállamok bosszúsága és közönye közepette el is fogadta. Néhány hónappal később a Covid-19 járvány átírta a Konferencia forgatókönyvét, és elvesztett minden, irányába mutatott érdeklődést… kivéve az Európai Parlamentét, ami nem adta fel. A kompromisszum így egy egyéves, minden európai polgár számára nyitott konzultációt eredményezett, ami egy virtuális platformon, valamint polgári vitacsoportokon keresztül zajlott.
Önmagában a szándék dicséretes volt, de ahogyan az várható is volt, a folyamat nem hozta lázba a tömegeket, és az európai ügyekbe beavatottak szűk körén kívül nehezen mozgósított másokat. Mindezt a polgárok általános (és teljesen logikus) közömbösségére építették, akik mind az egészségügyi, mind pedig a gazdasági válság elszenvedői, és akik prioritásai távol álltak (és még mindig állnak!) azoktól az intézményi kérdésektől, amelyek a brüsszeli elitet lenyűgözik. Végezetül pedig az eredmények nagyon kiábrándítóak, a valóságot meghazudtoló számadatokkal: ötmillió látogató a platformon, melyből 53.000 aktív, 18.000 beküldött javaslat, 6.600 megszervezett vita egy év alatt. Az adatokat egy algoritmus dolgozta fel, ami ugyanakkora statisztikai súlyt adott egy „like” -nak, mint egy száz résztvevős eseménynek, valamint megpróbálta azonosítani a főbb véleménytendenciákat egy nagyon kicsi mintából, mely sok esetben a legkülönösebb ötletekkel volt tele. A Jogok és Értékek kategória legnépszerűbb javaslata például az volt, hogy a katalán nyelvet ismerjék el az EU hivatalos nyelveként (915 kedvelés).
Néhány száz európai, akik ritka alkalmak esetében összegyűlnek, hogy általános érzéseiket kifejezzék, már önmagában véve is egy torzítás. A probléma ott van, hogy ezeket a polgári vitákat és az ott elért eredményeket „megfigyelőkből” és más „szakértőkből” álló „munkacsoportok” felügyelték, melyeket a „három fő intézmény képviselői”, vagyis európai parlamenti képviselők, a Bizottság tisztviselői és a nemzeti diplomaták koordináltak. Mennyi volt közülük a polgár? A 450 millió európai polgár állítólagos 800 képviselőjéből mindössze 80 „polgári nagykövet” és 27 nemzeti képviselő vett részt a megbeszéléseken. A párbeszédek eredményeit plenáris üléseken vitatták meg, majd a Clément Beaune (a francia elnökség alatt), Dubravka Suica horvát biztos, és természetesen Guy Verhofstadt a konferencia fő támogatója által vezetett végrehajtó bizottság elé terjesztették. Ez az, amit úgy hívnak, hogy megfojtják a halakat: akármennyire polgári gondolkodásúak is, táplálják a gyanút, hogy a megfelelő keretek között lekommunikált jelenlétük főként alibi volt.
Mindezt a vita alakítása érdekében? Ismerve az eredményeket, érdemes feltenni ezt a kérdést. A végleges ajánlások közül sok (például az egészségügyi ellátáshoz való méltányos hozzáférés, a környezetvédelem, a vásárlóerő vagy az energiafüggőség) természetesen tükrözi a polgárok prioritásait (még akkor is, ha azok néha kívül esnek az EU hatáskörén). De vajon ugyanez mondható-e el a feltételességről szóló rendelet alkalmazásáról „függetlenül attól, hogy az EU költségvetése szempontjából az milyen jelentőséggel bír”; az Európai Parlement kezdeményezési jogáról; vagy a minősített többségi szavazás általánossá tételéről; és sok más egyéb ötletről? Az a tény, hogy az ilyen technikai témákat - amelyek a nagyközönség számára teljesen ismeretlenek, de az Európai Parlament és a föderalisták számára oly kedvesek – kórusban, polgári követelésként emlegetnek, megdöbbentő. Az is meglepő, hogy néhány polgári panelen kívül, a 49 javaslat egyike sem említi egy alkalommal sem a „nemzeti szuverenitást”. Emellett a határellenőrzésről csupán egyetlen, nem túl kiterjedt bekezdés szól. A végeredmény kevésbé meglepő, tekintve, hogy a megfigyelők, szakértők és a polgárok között az utolsó pillanatban zajló viták esetében az utóbbiaknak több alkalommal foggal-körömmel kellett küzdeniük azért, hogy a következtetéseiket ne torzítsák el, vagy ne kerüljék meg azokat a végső jelentésben.
A dokumentum természetesen nem végleges. Szigorúan véve, csupán egy javaslat, amelyet az uniós intézmények elé terjesztettek, akik szabadon dönthetnek arról, hogy elfogadják-e, vagy sem. De nem szabad naivnak lennünk, az Európai Parlament úgy kezeli a javaslatot, mint egy befejezett feladatot, mint az európai polgárok által jóváhagyott új testamentumot, amelyeknek a nemzeti kormányok nem tudnak ellent mondani. Egy olyan szöveg, amelyet az Európai Parlament a politikai megfélemlítés fegyvereként fog használni más dokumentumokban, melyeket blokkolhat arra hivatkozva, hogy azok nem követik a „polgárok” által meghatározott utat.
Eddig összesen 13 kormány ellenezte a szerződések átdolgozását. Valószínű, hogy továbbiak is követni fogják őket, és emlékeztetnek majd arra, hogy a válságok és háború idején az utolsó prioritások közé tartozik a ratifikációk, népszavazások és a végtelen tárgyalások maratonjának megkezdése. Emlékezzünk vissza az 1992-es dán „nem” -re, és a 2001-es ír „nem”-re, amik addig blokkolták az EU-t, amíg egy második népszavazás alkalmával végül „igenek” nem születtek. Emlékezzünk emellett az Európai Alkotmányra, és annak a Lisszaboni Szerződés formájában történő elfogadására, melyet a franciáknak és a hollandoknak a tudtuk nélkül kellett elfogadniuk, és ami a demokrácia megtagadásának keserű utóízét hagyta maga után. Egy olyan időszakban, amikor az EU egyik válság után rögtön egy másikkal néz szembe, amikor a polgárok lassanként szembesülnek a háború gazdasági (vagy akár katonai?) következményeivel, mi szükség van arra, hogy az EU belekezdjen egy olyan kalandba, amely csak gyengítené, blokkolná és megosztaná azt egy vihar kellős közepén? Semmi, hacsak a polgárok többsége másképp nem dönt. Addig is, amíg egy kis létszámú polgárt alibinek használnak arra, hogy egy kisebbségi és maximalista politikai menetrendet nyomjanak keresztül, az egy olyan hatalomátvétel, ami minden, csak nem az, aminek látszik: demokratikus gyakorlat.
(A cikk eredetije a Le Figaro francia újságban jelent meg.)
