A Magyar Királyság az első világégést követően a területének és lakosságának kétharmadát, valamint a vasúthálózatának és a nyersanyagkészletének jelentős részét elveszítette, emellett az országot háborús jóvátétel fizetésére és a hadserege teljesítőképességének korlátozására kötelezték.
A történelemtanítás egyik kiemelt célja a múlt eseményeinek és forrásainak összekapcsolása, ok–okozati összefüggések kialakítása és következtetések levonása. A trianoni békeszerződés alkalmas lehet arra, hogy megmutassa az összefüggések keresésének és elemzésének fontosságát, de vajon ez megvalósul a gyakorlatban is?
2016-ban Ablonczy Balázs történész vezetésével és a Magyar Tudományos Akadémia Lendület programjának támogatásával alakult meg a Trianon100 kutatócsoport. A szakmai közösség 6 éve tartó tevékenysége során közel 20 kötetet adott ki, és több, mint 130 cikket, tanulmányt jelentetett meg. A kutatás legfontosabb eredményeként többnézőpontú szemlélet rajzolódik ki, amelynek egyik fontos eleme a köznevelésben megjelenő tanítási–tanulási gyakorlat vizsgálata volt.
A kutatás tanárok és diákok részvételével, kérdőíves, interjús és fókuszcsoportos módszerrel zajlott. A tanárok részéről közel 700 résztvevő kapcsolódott be változatos iskolatípusokból, akik mellett a kutatók 10 iskola diákcsoportjait is megkérdezték a témában.
A trianoni békeszerződés az általános iskolák hetedik osztályában a Történelmi Magyarország felbomlása, a gimnáziumok tizenegyedik osztályában az Első világháború és következményei témakörökben jelenik meg. A két tanítási ciklusban közel azonos, 29 és 33 órában tárgyalják az első világháború magyar vonatkozásait, amelyből 3–4 órát fordítanak a békeszerződés tartalmára, körülményeire és következményeire.
A megkérdezett tanárok legnagyobb része a világháborús vereséget és a közép-európai nemzetiségek törekvéseit említi meg a trianoni békeszerződés hazánkra nézve rendkívül kedvezőtlen diktátumainak két legfontosabb indokaként. A felmérésben részt vevők nagy többsége a Magyar Királyság politikai elszigetelődését és a Tanácsköztársaság turbulens folyamatait is a hátrányos körülmények közé sorolja. Ezek mellett a válaszadók több mint fele Károlyi Mihály miniszterelnök politikáját és a trianoni delegáció személyi összetételét hibáztatja a történelmi Magyarország megcsonkításáért a történelemórákon. Végül Clemenceau francia elnök magyarellenességét és a szabadkőművesek tevékenységét 32%, illetve 7% tanítja a szigorú békekötésre kényszerülésünkhöz vezető tényezőkként.
A válaszokból öt általános attitűd, azaz viszonyulási forma bontakozott ki. Az első csoport „tényszerű”jelzővel ellátott tanárai traumaként kezelik a békeszerződést, de nem vonnak le belőle a jelenkorra érvényes markáns következtetést. A „megbékélő tanárok” nem megrázkódtatásként tekintenek a békeszerződésre, és elvetik az irredenta, azaz az elvesztett területek visszaszerzésére irányuló gondolatokat. A legnagyobb arányban (32%) képviselt „tiltakozó” álláspont sokként kezeli a békeszerződést, elutasítja a belenyugvó véleményeket. A „radikálisok” hasonlóan gondolkodnak, de határozott véleményként jelenik meg náluk a revizionizmus, a szerződés felülvizsgálatának gondolata. A válaszadók tizede „elzárkózóként” nem fogalmazott meg határozott véleményt.
A Trianon oktatásához köthető didaktikai célok között közel egyenlő arányban vannak jelen a diktátum megrázkódtatásszerűségét hangsúlyozó, illetve az azt semleges történelmi eseményként bemutató tanári értelmezések. Ezt árnyalja, hogy a férfi tanárok, illetve az egyházi fenntartású iskolák pedagógusai az átlagnál nagyobb mértékben emelték ki a békeszerződés traumatikus jellegét. Hasonló eredmény rajzolódott ki abban a kérdésben, hogy megkerülhető-e az esemény aktuálpolitikai értelmezése. A férfiak és az egyházi fenntartású iskolák tanárainak nagyobb része szerint nem hagyhatók szó nélkül a jelenkori közéleti folyamatok, ha Trianonról van szó.
A kutatási jelentés fontos problémaként azonosítja a tanárok csekély ismeretét a határon túli magyarságról, illetve a szomszédos országok saját Trianon-narratívájáról. Az eredmény abból a szempontból is érdekes, hogy a résztvevők nagyrésze már részt vett valamilyen külhoni kiránduláson, legtöbben a Határtalanul program keretei között. A tanárok ezzel szemben a Kárpát-medencei népek közötti történelmi konszenzus kialakításának elmaradását jelölték meg a történelemoktatás legnagyobb hiányosságként.
A fókuszcsoportok egyes véleményeiben megjelent a szakma kritikája is. Egy szubjektív érvelés szerint a köznevelés tantestületeiben a presztízs- és felvételi pontszámsüllyedés miatt olyanok is tanítanak, akik nem rendelkeznek megfelelő olvasottsággal és tájékozottsággal a Trianonhoz hasonló komplex események értelmezéséhez.
A tanárokkal készített beszélgetések szerint a diákok békeszerződéssel kapcsolatos ismeretei elsősorban szimbolikus elemekre, a veszteségre és a traumára korlátozódnak. Kevesebb objektív, tényszerű képzettársítás, gazdasági–politikai következmény jelent meg a beszélgetésekben. Mindennek ellenére a diákok jelentős része igyekezett kiegyensúlyozott képet vázolni a történeti esemény indokairól. A tanárokhoz hasonlóan az iskolások is Hazánk aktív háborús részvételét és a népek önrendelkezési mozgalmaival szembemenő nemzetiségi politikáját azonosították a drámai országvesztésünk legfontosabb előzményeiként, míg a tizennyolc lehetséges ok közül csupán az utolsó két helyre sorolták Clemenceau állítólagos magyarellenességét és a szabadkőművesek vélt vagy valós tevékenységét. Ezzel párhuzamosan két diák gondolta úgy, hogy a békeszerződés elkerülhetetlen és szükségszerű volt.
A diákok és tanárok által is osztott vélemény szerint a június 4-i Nemzeti Összetartozás Napján szervezett megemlékezés az intézmények jelentős részében kötelező és formális rendezvény, amely nem kelti fel a diákok többségének érdeklődését. A tanárok szerint ebben közrejátszik az évvégi időpont, de a diákok általános hozzáállása is.
A kutatás a diákok általános történelemszemléletére is kíváncsi volt. A tanulók a történelemtanulás jelentőségét fontosnak ítélik. A múltból elsősorban a 20. század eseményeivel foglalkoznak legszívesebben, amelyet könnyebben össze tudnak kapcsolni a jelenkor mindennapjaival. A korábbi korszakokat bemutató részletes tananyagot, például az egyetemes ókort és középkort sok esetben nehezebben érthetőnek és kevésbé relevánsnak gondolják. A szívesen tanult témák között megtaláljuk a politikatörténetet és a hadtörténetet, illetve a társadalom- és életmódtörténetet. Az alternatív megközelítések követői egytől egyig úgy gondolják, hogy a fontos csaták, vagy éppen a nők szerepének ismerete sokkal fontosabb a jelenlegi tananyag nagyrészénél.
A történelemtanítás céljaként legtöbben a múltbéli tapasztalatok mai korra vetíthető iránymutatásainak megismerését említették meg. A diákok úgy gondolták, hogy könnyebb az aktuális helyzetek és problémák megértése a múlt alaposabb ismeretével. Egy diák szavaival élve: „minél több szállal kötődünk a múltunkhoz, annál biztosabb a jövőnk”.
Trianon tanításának helyzetképe tehát többszörösen összetett. A történelmi esemény tárgyalásának szükségességéről konszenzus rajzolódott ki a kutatásból. Szintén egyetértés látható arról, hogy az egy évszázaddal ezelőtti esemény a 2000 után született diákokban nem vált ki komolyabb érzelmi visszhangot. A közbeszédben szereplő kiemelt eseményként ismerik az általános szlogeneket, de nem viszonyulnak hozzá traumaként. Erre tanáraik eltérő attitűdje és véleménye sem bír nagyobb befolyással.
Ablonczy Balázs többek között egy budapesti Trianon múzeum ötletét veti fel a diákok figyelmének felkeltése, illetve a hiányolt történész szakmai konszenzus kialakítása érdekében.
A békeszerződés a rendszerváltoztatás óta hagyományosan komoly hangsúllyal tárgyalt témaként izgalmas bepillantást nyújt a magyarországi történelemtanítás helyzetébe. Több hasonló kutatásra lenne szükség annak érdekében, hogy a nyilvánosság és a történészszakmai közösség egyaránt átfogó és releváns képet kapjanak a köznevelés hétköznapjairól
