Az egyik legismertebb a „closest and most real connection test”, amelyet az Angliai Fellebbviteli Bíróság munkált ki a Sulamérica döntésében. A Sulamérica teszt röviden arról szól hogy „2012-ben az Angliai Fellebbviteli Bíróság a következő, három lépésből álló tesztet alkotott meg a Sulamérica döntés keretében a választottbírósági szerződésre irányadó jog megállapításáról: (i) van-e kifejezett jogválasztás, amely irányadó a választottbírósági klauzulára; (ii) amennyiben nincs kifejezett döntés, van-e implicit jogválasztás és (iii) amennyiben semmilyen döntés nem állapítható meg, mely joggal van a választottbírósági szerződésnek a ’legközelebbi és valódi kapcsolata’ (closest and most real connection).”
A closest and most real connection teszttel egy külön cikkben foglalkozom teljeskörűbben, itt most csak pár fontosabb jellemzőjét említeném meg: eldöntése, hogy mely joggal van a legközelebbi és valódi kapcsolata a választottbírósági szerződésnek, nem egyértelmű. Az úgynevezett „általános szabály” szerint a választottbírósági szerződés legközelebbi és valódi kapcsolata az főszerződéssel van – ezt a szabály sokszor a „vállalkozók várakozásainak” is nevezik, hiszen a jogban járatlan gazdasági élet szereplőinek a legtöbbször az bír a legtöbb logikával, ha a főszerződés és az alternatív vitarendezési klauzula joga egy és ugyanaz.
Az Indiai Legfelsőbb Bíróság a National Thermal Power Corp. v. Singer Co. ügyben hasonló véleményt fogalmazott meg ítéletében: „Általánosságban a választottbírósági szerződésre a főszerződés joga irányadó.
Az Indiai Legfelsőbb Bíróság hasonló következtetésre jutott: „Igaz, hogy a választottbírósági szerződést tekinthetjük kisegítő, másodlagos szerződésnek abban a tekintetben, hogy túléli a főszerződést szerződésszegés vagy nemteljesítés esetén annak érdekében, hogy a felek jogvitájukat továbbra is alternatív módon tudják rendezni. A választottbírósági kikötés azonban nem egy független szerződés, önmagában létezésének nincs értelme sem, azt kizárólag a felek közötti főszerződésből fakadó jogok és kötelezettségek fényében kap. A választottbírósági kikötés egy eljárásjogi eszköz, amely a felek közötti jogvita esetén lép életbe. A jog pedig, amely a felek közötti jogokat és kötelezettségeket meghatározza, maga a főszerződés joga, és amennyiben a felek között nem születik ettől eltérő megállapodás, ez a jog alkalmazandó az egész szerződésre – beleértve a választottbírósági kikötést is.”
A closest and most real connection teszt alkalmazásával nem minden jogtudós a főszerződést jogát jelöli meg alkalmazandó jogként. Maxi Scherer és Ole Jensen cikkükben a választottbírósági szerződésre irányadó jogról a következőt írják: „A választottbírósági szerződésre irányadó jog lehet (i) nemzeti anyagi jog amely kizárólag a felek akaratán múlik; (ii) bármilyen releváns jog, amely a választottbírósági szerződés érvényességét megalapozza (in favorem validitatis szabály); (iii) a főszerződésre irányadó jog; vagy (iv) a választottbírósági eljárás helye szerinti jog.”
Az 1958-as New York-i Egyezmény a külföldi választottbírósági határozatok elismeréséről és végrehajtásáról (a továbbiakban: New York-i Egyezmény) V. cikkének (1) bekezdés a) pontja szerint a választottbírósági határozat elismerése és végrehajtása megtagadásra kerülhet, amennyiben a választottbírósági kikötés „nem érvényes azon jog szerint, amelyet rá nézve a felek alkalmazandóként kikötöttek, illetve, amennyiben ilyen jogra nem történik utalás, amennyiben a választottbírósági kikötés nem érvényes a határozat meghozatalának helye szerinti jog szerint nem érvényes.” A választottbírósági szerződés a New York-i Egyezmény szerint tehát a felek által kifejezetten vagy hallgatólagosan kikötött jog szerint bírálandó el, amennyiben pedig sem explicit, sem implicit jogkikötés nem történt, a választottbírósági eljárás helye, a fórum joga szerint. Amennyiben tehát a New York-i Egyezmény alkalmazandó, a választottbírósági szerződést joghoz kötő objektív faktor egyértelműen a választottbírósági eljárás helye szerinti jogra mutat.
Az V. cikk 1. bekezdés a) pontjának idézett része azonban nem feltétlen csak a már meghozott választottbírósági ítélet érvényességi kérdéseire vonatkozik, hanem a választottbírósági eljárás egész „életében” – a választottbírósági testület összeülését megelőzően már a választottbírósági klauzula megszületésétől fogva.
Létezik egyéb megközelítés is: ilyen az úgynevezett „validation principle” (in favorem validitatis), vagyis a kikötés érvényesítésére való törekvés. Ez a pro-választottbírósági megközelítés a felek választottbíráskodásra irányuló akaratát igyekszik fenntartani, és a közöttük erre irányuló kikötést a lehető legkedvezőbben értelmezni annak érdekében, hogy az érvényesnek legyen tekinthető. Ilyen törekvések lelhetők fel többek között a svájci, a portugál, spanyol, illetve holland jogrendszerekben egyaránt.
A választottbírósági kikötés ezen értelmezése egy választottbírósági eljárást támogató szemléletmódot feltételez ugyan, azonban nem minden, a választottbírósági klauzula értelmezési körében esetlegesen felmerülő problémára ad választ, hiszen kizárólag olyan eldöntendő kérdésekre lehet alkalmazni, mint a kikötés érvényessége – amennyiben egyéb, részleteibe menő, finomabb probléma kerülne szóba, úgy a validation principle nem adna megfelelő választ.
A választottbírósági kikötésre irányadó jog eldöntésénél felmerül a főszerződésre kikötött jog alkalmazandósága is. Ugyan a szeparabilitás doktrínája kimondja, hogy a főszerződés és az ahhoz kapcsolódó, a szerződésből fakadó jogviták rendezésére létrehozott választottbírósági kikötés két külön szerződésként értelmezendők, ezen szétválasztás mértékét nem övezi egységes szakirodalmi álláspont. Az Angol Legfelsőbb Bíróság például kimondta az Enka v. Chubb ügyben, hogy: „a szeparabilitás doktrínája nem úgy értendő, hogy a választottbírósági kikötés minden aspektusban különálló szerződésként kezelendő, hanem csupán azt, hogy érvényességi vagy végrehajtási kérdések eldöntése érdekében kezelendő különálló szerződésként.” Az Indiai Legfelsőbb Bíróság szintén kiemelte, hogy a szeparabilitás doktrínája nem önmagában értendő, hanem kifejezetten annak fényében értelmezendő, hogy a felek választottbíráskodásra irányuló akarata teljesüljön, választottbírósági kikötésük érvényes legyen. Ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy a választottbírósági kikötés végső soron a felek között létrejött szerződés miatt létezik egyáltalán, tehát a klauzula a főszerződés sorsát osztja annyiban, hogy éppen annak „szolgálatára” jött létre, tehát nem lehet mesterségesen minden szempontból leválasztani arról.
A New York-i Egyezmény, bár értelmezésében szintén adódnak eltérések, nagyrészt egyértelműen állást foglal a kifejezett jogválasztás hiányában való jogalkalmazás kérdésében, ez pedig a választottbírósági eljárás helyszínének joga. Számos common law jogrendszerű ország azonban elveti az Egyezmény szövegezését, és helyette a common law országokban alkalmazott kollíziós szabályt vesz figyelembe: a „closest and most real connection test”-et, vagyis a legközelebbi és valódi kapcsolat tesztet.
Ezen összekötőkapocs a meghatározása korántsem egyértelmű, hiszen szólnak érvek mind a főszerződés joga, mind a választottbírósági eljárás joga, mind a választottbírósági kikötés meghozatala helyszínének joga, vagy akár a szerződés alapjául szolgáló kötelem teljesítési helyszínének joga. Hiába van azonban kapcsolat a választottbírósági szerződés és a főszerződés között is, a választottbírósági eljárás jogához jóval több kapocs köti a választottbírósági kikötést: egyrészt itt hozza majd meg a választottbírósági testület az ítéletet, továbbá a választottbírósági eljárás helyszínén működő állami bíróságok fontos ellenőrző és segítő feladatot ellátnak, ideértve a testület felállítását, a bizonyítási eljárás lefolytatását, a testület joghatóságának, illetve az ítélet érvényességi kritériumainak meghatározását.
Amennyiben a választottbírósági eljárás helye sincs meghatározva, a „closest and most real connection test” sem mutathat olyan kapocsra, amely még nem létezik: ebben az esetben a legközelebbi kapcsolat nyilvánvalóan a főszerződésre alkalmazandó joggal áll fenn.
Összességében tehát a választottbírósági kikötésre irányadó jog teljes mértékben eltérhet a főszerződésre alkalmazandótól: amennyiben ezt a felek kifejezetten rögzítik, nincs is kérdés afelől, hogy a közöttük létrejött akaratnak megfelelő jog lesz irányadó. A gyakorlatban azonban a felek sokszor nem jelölnek ki sem explicit, sem implicit módon a választottbírósági kikötésre irányadó jogot – ekkor a jogalkalmazó testületnek, ebben az esetben a választottbírósági testületnek a feladata, hogy ezt megtegye. Bár a szakirodalomban több joghoz kötő faktort is meghatároznak, a legtöbb, mint „legközelebbi és valódi” kapocs, a választottbírósági eljárás helyínén alkalmazandó jog mellett szól, hiszen ennek a jogrendszernek a szabályai lesznek alkalmazandóak egyrészt a választottbírósági tanács megalkotására, felállására, továbbá a megszületendő választottbírósági határozatra és annak végrehajtására – egy végre nem hajtható ítélet pedig ugyanannyit ér, mint egy nemlétező.
Forrásjegyzék:
- Jensen, Ole; Scherer, Max: Towards A Harmonized Theory Of The Law Governing The Arbitration Agreement.
- Pullinger, Andrew; McGuiness, Sean: Determining the law of an arbitration agreement: the Sulamérica test in practice. 2013.
- Enka v Chubb [2020] UKSC 38 [41] (referring to wording of 1996 English Arbitration Act, Section 7 (‘for that purpose’), [232]–[233] (Lords Burrows and Sales concurring).
- NTPC, (1992) 3 SCC 551
- I ZR 245/19 decision of the German Supreme Court, 26. November 2020.
- Svájci Nemzetközi Magánjogi Törvény
