A magyar történelemnek számos vitás kérdése van, melyekről pro és kontra is lehet ütközetni az álláspontokat. A Mohácsról folytatott diskurzus része a magyar identitásnak, hiszen történeti emlékezetünkben sorsfordító ütközetként maradt meg. A Vitaakadémia fontosnak tartja, hogy a jelenlegi tudásunk szerinti érveket bevetve, párbeszédet folytassunk 1526-ról, ezzel is közelebb kerülve egy kiegyensúlyozottabb állásponthoz. Álláspontunk szerint “nem Mohács volt az oka mindennek”. Nem akkor indult lejtőnek a haza sorsa és nem ott dőlt el a következő háromszáz éve a magyarságnak. Állításunk szerint Mohács nem a probléma, hanem csak annak egy tünete.
A magyar történelem egyik legvitatottabb jelentőségű eseménye kétségkívül a mohácsi csata volt. Az általános magyar felfogás szerint, hazánk akkor és ott vesztette el régi dicsőségét. Az Árpádok, az Anjouk és a Hunyadiak által felépített Magyar Királyság, mely Közép-Európa egyik gazdasági–társadalmi centruma volt, Mohácsnál semmisült meg. Az ilyen tragédiáknak rendre felelőse is van. A közoktatásban hagyományosan a Jagelló-házhoz tartozó II. Ulászlót, ragadványnevén “Dobzse” Lászlót, szokás megtenni a tragédia okozójának. Gyengekezű uralkodása alatt állandósultak a frakcióharcok, kiürült a királyi kincstár és lepusztultak a déli végvárak. A királyi hatalom megingásával és a és a „fekete sereg” szétszéledésével veszélybe került a határok védelme, így végső soron a királyság jövője is. A II. Ulászlót követő fiatal uralkodó, II. Lajos már képtelen volt helyrehozni az apja által okozott károkat. Ez pedig egyenes út volt Mohácshoz. – Állítja a legtöbb középiskolai történelem tankönyv. – Az átlagos magyar választópolgár, gimnáziumi tanulmányaira hagyatkozva a fentieket tudja elmondani a mohácsi csata előzményeiről. A történészek azonban már évtizedek óta hangsúlyozzák, hogy az érettségi tananyag finomításokra szorul, és aki valóban meg akarja érteni Magyarország romlásának mibenlétét, az nem vezetheti vissza pusztán egy ütközetre és egy uralkodóra a történteket.
Az első érvünk Fodor Pál, Széchenyi-díjas magyar történész gondolatára épül, mely arra hívja fel a figyelmet, hogy a mohácsi csata értékelésénél rendre elfelejtünk megemlékezni az azt megelőző százharminc évről. Meglátásunk szerint, az események durva leegyszerűsítése lenne, ha pusztán két magyar királyt neveznénk meg az események okozójának. A megértést jobban szolgálja, ha visszanyúlunk egészen az 1389-es Rigómezei csatáig. A történész szerint, I. Murád szultán ugyanis ekkor mért végzetes csapást a Szerb Királyság által vezetett keresztény seregekre. Az első rigómezei csata sokkal súlyosabb következményekkel járt a következő évtizedekre nézve, mint Mohács. Az oszmán csapatok előretörésével Magyarország déli határai kiszolgáltatottá váltak a török portyázásoknak. Fodor szerint nem véletlen, hogy több történész ezt a dátumot tekinti az ország szétesése felé vezető út első állomásának. A porta innentől kezdve szakaszosan be-be tört, majd el is foglalt részeket a Magyar Királyság területéből. Az első rigómezei ütközet olyan károkat okozott a Magyar Királyság stratégiai érdekeiben, hogy az egy évszázaddal később érkező Jagellók már kevés új problémát tudtak csak előidézni. A XVI. századra a Kárpát-medence katonailag nehezen védhető területté vált. B. Szabó János történész kiemeli, hogy a Jagellóknak hagyományosan rossz hírneve van a magyar történeti emlékezetben, ugyanis az utókor őket teszi felelőssé a Habsburgok évszázados uralmáért. A történész hozzáteszi, hogy Mohácshoz hasonlóan, ezek a megállapítások inkább nyugszanak népi hagyományokon és mondákon, mint valós történeti kutatásokon.
Második érvünk a mohácsi csata következményeire vonatkozik. Feltételezhető ugyanis, ha valóban egy sorsdöntő ütközetről van szó, akkor ezt alátámasztja a csata közvetlen eredménye. Az ütközet helyszíne, a szembenálló seregek létszáma, a magyar sereg veszteségei és sok egyéb szempont jelentős szereppel bír az értékelés során. Állításunk szerint azonban, maga az ütközet, kimenetelét tekintve közel sem volt olyan jelentős, mint ahogy azt gondolni szoktuk. Nem lettek ugyanis olyan súlyos következményei az országra nézve, mint amit elvárnánk egy valódi sorscsapástól. A mohácsi csatára 1526. augusztus 29-én került sor. Az azóta eltelt fél évezredben, a csata pontos helyszínét nem sikerült megállapítani. Nem csak azért, mert a jelenkorihoz képest eltérő terepviszonyok uralkodtak az ütközet idején, hanem azért sem mert egy katonai művelet sosem egy tökéletesen körülhatárolható helyen zajlik. A korábbi régészeti feltárások eltérő helyszíneket jelöltek meg a csata lehetséges területeiként, mely azt mutatja, hogy a kortársak nem hagytak egyértelmű emléket hátra az utókor számára. A modern történettudomány megközelítése szerint valahol Mohácstól délre történhettek hadicselekmények, de pontos koordinátákat lehetetlen megadni. Annyi azonban biztos, hogy a mai települést nem érintette közvetlenül az összecsapás. Második érvünk arra igyekszik rámutatni, hogy a mohácsi csata katonai szempontból sem volt olyan jelentős vereség, mint aminek elsőre gondolnánk. Ez a kijelentés azonban csak a közvetlen vereség tekintetében állja meg a helyét. Katonai értelemben akkor lett volna jelentős az ott elszenvedett vereség, ha a Magyar Királyság elveszíti irányítását valamennyi területe felett és az Oszmán Birodalom meghódítja a Kárpát-medence nagyobbik részét.
A puszta számokat figyelembe véve, magyar oldalon körülbelül huszonötezer, míg oszmán oldalon legalább hatvanezer fő vonult fel. Ilyen sereg létszámokkal csak évszázadokkal később, a napóleoni háborúk idején találkozhatunk legközelebb. Ahogy Fodor Pál is rámutatott, az ekkora embertömegekkel vívott, több négyzetkilométeren elterülő csatáknak inkább csomópontjaik és intenzívebb szárnyaik vannak, mint körülhatárolható helyszínei. Mindez azt bizonyítja, hogy a Mohács mellett vívott ütközet egy nagyvolumenű, modern hadviselésre emlékeztető csata volt, mely hadtörténeti szempontból mindenképp figyelemreméltó esemény volt. B. Szabó arra is rámutatott, hogy a magyar történeti emlékezet a XIX. század óta ragaszkodik a csatahelyszínek azonosításához és egyfajta kultuszt is táplál velük szemben. Keressük dicső múltunk helyszíneit, ahova le lehet szúrni a keresztet. Ki kell azonban emelni, hogy az általunk keresett csatatér valószínűleg nem létezik. Abban a formában legalábbis ahogyan mi azt elképzeljük. A régészek nem találtak olyan tömegsírt, aminek közepére méltó emlékművet lehetne állítani és bizton ki lehetne jelenteni, hogy “itt nyugszik a tizenötezer bátor vitéz, aki vérét és életét adta Istenért és a hazáért”. A csataterekkel kapcsolatos elvárásaink egyszerűen nem felelnek meg a valóságnak. A csata hadtörténeti szempontból mindenképp jelentős volt, de mégsem ez határozta meg a magyarság következő évszázadait.
A kérdésre tehát, hogy valóban „Mohácsnál kezdődött-e az évszázados magyar balsors”, meglátásunk szerint nem a válasz. Sokkal inkább egy mítosz dőlt meg az elszenvedett vereséggel. A Mohács előtti 130 év azt bizonyította, hogy a törökkel ilyen kedvezőtlen geopolitikai viszonyok mellett is fel lehet venni a küzdelmet és ha nem is könnyen, de biztosítani lehet egy érzékeny egyensúlyt. Ahogy Fodor Pál fogalmazott,
Az MCC kiemelt fontosságúnak tartja a nemzeti hagyományokról folytatott párbeszéd támogatását, melynek része a Mohácsról alkotott képünk is. Az MCC Társadalom- és Történettudományi Iskolája pedig időről-időre olyan kerekasztalbeszélgetéseket szervez, melyek az ehhez hasonló cikkek alapjául szolgálhatnak. Ezt az írást a „magyar történelem vitás kérdései” című előadássorozat ihlette, ahol Fodor Pál és B. Szabó János történészek vitáztak Mohács jelentőségéről.
