Az ideológiai szembenállás színfala mögött azonban komoly politikai és állambiztonsági játszmák zajlottak a szemben álló felek között. Ezeknek járunk utána az alábbi összegzésben.
A sztálini elvek szerinti államberendezkedési és társadalomszervezési modell kiépítésére törekvő magyarországi kommunista politikai erők hatalma az 1940-es évek végére megkérdőjelezhetetlenül megszilárdult – a Hazánk területén „ideiglenesen állomásozó” szovjet csapatok hathatós közreműködésével. A magyar nép – kiváltképp a vidéki lakosság – hagyományosan keresztény világnézete és tradicionális életformája ugyanakkor élesen szemben állt a kommunista politikai program alapján épülő „népi demokrácia” materiálista eszmeiségével. Mindazonáltal, az évtized végére szinte valamennyi belpolitikai folyamatot az aktuális világpolitikai környezet leképeződéseként érdemes értelmezni az Egyesült Államok és a Szovjetunió szemben álló hatalmi érdekszférái mentén kétpólusúvá váló világban.
A politikai ellenfelek bebörtönzése, elüldözése, ellehetetlenítése, az alternatív sajtó és művészi élet felszámolása, a gyárak, iskolák, üzemek államosítása, a koalíciós „partnerek” beolvasztása, valamint az új alkotmány 1949. augusztus 20-i elfogadása után nyilvánvalóvá vált a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) által irányított, monolitikus politikai–hatalmi szerkezet bebetonozódása. Az egyházakra is úgy tekintett a pártvezetés, mint a rendszerellenes, bomlasztó erők melegágyaira, hiszen szinte mindegyik felekezet évszázados nemzetközi kapcsolatrendszerrel rendelkezett, és e relációk leginkább a nyugati államok irányába voltak erősek. Azonban a külpolitikai érdekérvényesítés részeként a nyugati diplomácia is igyekezett a Moszkva-barát kormányok vallási szervezetekkel kapcsolatban érzett bizalmatlanságát táplálni a szovjet érdekszféra kelet-európai megszilárdulásának megakadályozása érdekében.
Hazánkban a vallásosság háttérbe szorításához a lakosság átnevelését célzó „felvilágosító nevelőmunka eszközei” mellett az ideológiai boszorkányüldözés eszközeit is igénybe vette a kommunista hatalom.
A Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottságának 1958. július 22-ei határozata is kimondta: „…[a] szocialista társadalmi rendszer és a klerikális reakció közötti ellentét […] kibékíthetetlen, antagonisztikus jellegű. Ezért a klerikális reakció elleni harcot ugyanolyan politikai eszközökkel, módszerekkel folytatjuk, mint a szocialista állam bármely más politikai ellensége ellen.” Cikkünkben az állami szervek egyházüldöző intézkedéseinek külpolitikai vetületeit ismertjük.
Azt, hogy Magyarország a Nyugat, mint civilizációs gyűjtőfogalom szerves része, a modernkori történelem során szinte csak az 1919-es tanácsköztársaság szónokai, illetve az illegalitásból a háború után kormánypozícióba törő kommunisták kérdőjelezték meg. A hidegháború kétpólusú rendszerében a nagyhatalmak a befolyásuk alá vont szatellit államok társadalmi berendezkedését is igyekeztek saját érdekeiknek megfelelően átalakítani így
Politikai ellenfeleik brutális félreállítása után belföldön már voltaképpen csupán a vallási közösségek – és köztük is kiváltképp a római katolikus világegyház hazai részegyháza – jelentették az utolsó leküzdendő ellenséget az egypárti diktatúra hatalomban való megszilárdulásához vezető folyamatban. Rákosi Mátyás pártfőtitkár szerint „a magyar nép ellenségeinek zöme az egyházak, elsősorban a római katolikus egyház palástja mögé búvik.”
Magyarország egyházainak a társadalmi befolyása a 20. század derekán jelentősnek számított, az oktatásban, a művelődés terén és az egészségügyben is meghatározó részvételük miatt.
1948 őszén a két nagy hazai protestáns felekezet vezetői egyezmények megkötésére kényszerültek a kommunista államvezetéssel, elfogadván a kialakult társadalompolitikai status quót. Mindez a vallásszabadság erős korlátozásába és az egyházi intézmények részleges felszámolásába való beletörődésüket jelentette. Ezt követően a Magyar Katolikus Egyház került a nyomás alá. A kommunista államvezetés 1949‑ben betiltotta a szerzetesrendeket, elkobozta az egyházi vagyont, majd egy év múlva közel 9000 női és több mint 2500 férfi szerzetest internált, illetve telepített ki. 1951-ben Az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) beleegyezése nélkül senki sem tölthetett be egyházi méltóságot, egy hitközösség kiadója sem jelentethetett meg sajtótermékeket. A magyarországi vallási szervezetek vezetői ettől kezdve csak szigorú rendőrségi kontroll mellett folytathatták tevékenységeiket.
A közel 300 fős Katolikus Papok Országos Békebizottságának tagjait az ügynökökhöz hasonlóan beszervezés útján verbuválták. Feladatuk abból állt, hogy a nép felé a párt, a szocializmus és a Szovjetunió megkérdőjelezhetetlen primátusát kellett közvetíteniük a templomokban, illetve egyéb hitéleti tevékenységeik során. Az egyházszervezet többi tagját folyamatos ráhatással a kommunista vezetés akaratának teljesítésére kellett rávenniük. A békepapmozgalom tevékenysége a pápisták társadalmi presztízsének csökkenését eredményezte.
Az 1956. októberi forradalom után a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) névvel újjászervezett egyeduralkodó párt főtitkári székébe kerülő Kádár János továbbra is azt hirdette: „a klerikalizmus ellen tűzzel, vassal, golyószóróval és börtönnel is harcolunk.” Az MSZMP Központi Bizottsága az egyházaknak az ifjúsággal való mindennemű foglalkozása megengedhetetlennek tartotta, a szigorúan hitéleti tevékenységek kivételével. Ugyanakkor 1955-ben az általános iskolások 40 százaléka részesülhetett valamilyen hitoktatásban, 1965-ben már csak egytizedük, 1975-ben pedig mindössze 6 százalékuk. Ekkoriban diadalmaskodott az az elmélet, amely szerint „a klerikális reakció vallási köntösbe bújt politikai reakció, s […] a hívő embereket vallási világnézetükön keresztül próbálja reakciós politikai befolyás alá vonni.” Az Állami Egyházügyi Hivatal folyamatos nyilvántartást vezetett az egyházmegyék szervezeti hierarchiájában fontosabb méltóságokat betöltő személyekről. A Belügyminisztérium (BM) titkos, szakosított szervei az ügynöki hálózat kialakításával fokozatosan beépültek a fenti szervezetekbe.
Az 1960-as évek vége egy új korszak beköszöntét hozta el, amelyben az egyházüldözés eszméjét fölváltotta a rend fenntartására irányuló kormányzati törekvés, azaz a megelőzés. Kádár kimondta, hogy „mi az egyházak működését engedélyezzük, bizonyos mértékig támogatjuk az egyházat – ez az együttműködés fő elvi alapja.”
Bürokratizmus, szigorú belső szabályrendszer, rigorózus alapelvek és elvárások jellemezték az egyházi elhárítás mindennapjait. Az operatív beosztottak alkalmasak voltak az ellenségesnek kikiáltott egyházi elemek „aknamunkájának” felderítésére és megakadályozására. Az itt munkálkodó elhárítók jelentős része olyan egyházi személy volt, akik valamely fegyveres erőnél szolgáltak korábban. A hidegháborús kelet–nyugati szembenállás ideje alatt a Magyar Népköztársaság mindenkori vezetői tartottak a nyugati eszméknek a Szentszéken keresztül történő hazai beszivárgásától és azoknak „a szocializmus békés építésére” mért bomlasztó hatásaitól. 1961-ben már a püspöki karon belül öt személy „segítségére” számíthatott a pártállam, de az egyházi elhárítók a diplomácia és hírszerzés területén is otthonosan mozogtak. 1966 után a hírhedt III/III-as Csoportfőnökség 1-es számot viselő osztályára bízták az egyházi tevékenységek átvilágítását, a Vatikán hazai befolyásának visszaszorítását.
Az 1963-as év azonban fontos diplomáciai fordulópontot jelentett: magyar külügy tárgyalásokat folytatott a Vatikánnal. Sikerült közelíteni a felek álláspontjait az 1956-os felkelés óta az USA budapesti nagykövetségén tartózkodó Mindszenty József érsek ügyének a rendezése kapcsán, továbbá számos egyezmény született a magyarországi katolikus egyház működésének szabályozásáról. A kompromisszumok szentesítésével Magyarország volt az első a „Béketáborban”, amely valamelyest rendezni tudta viszonyát a Szentszékkel.
A klerikális reakció elleni fellépés közel négy évtizede egyaránt jelentett küzdelmet a keresztény eszmékkel, az egyházak államellenesnek vélt szervezkedéseivel, az „imperializmus” magyarországi beszivárgásával és megannyi más, bomlasztónak kikiáltott hitéleti tevékenységgel. 1978-ban a felnőtt lakosság 36,6 százaléka merte magát vallásosnak állítani, ám a rendszer egyházpolitikájának puhulását mutatja, hogy 1990-re ez az arány már 50 százalék fölé emelkedett. A pártállam egyházfóbiája súlyos sebeket ejtett a magyar társadalmon, nem beszélve a vallási szervezeteket ért rombolásról, a hazai hitélet elsorvasztásáról.
