Az ország egyházszervezetének, valamint jogi–politikai kereteinek alapjait lefektető uralkodó kultuszának megteremtése már röviddel az 1038-ban bekövetkezett halála után, a szentté avatási eljárása során megkezdődött. I. (Szent) László királyunk a példaképének tekintett elődje esetében pápai jóváhagyás nélkül vitte keresztül a folyamatot, amelyre 1083. augusztus 20-án került sor Székesfehérváron. Noha a szentek ünnepnapja általában azok földi halálának, vagyis az ún. „égi születésnapjuk” naptári időpontjához igazodik, István esetében ezt át kellett helyezni néhány nappal. Ő ugyanis augusztus 15-én hunyt el, ami hazánk védőszentjének, Nagyboldogasszonynak az ünnepnapja, s egyúttal Szűz Mária mennybevételeként a katolikus egyház legnagyobb Mária-ünnepe.
A következő évszázadokban a Szent István-hagyomány az egész országban elterjedt, főleg egyházi keretek között érvényesült, és személye mellett nagy tisztelet övezte még a szintén 1083-ban szentté avatott fiát, Imrét, valamint az 1192-ben a szentek sorába iktatott Lászlót is. A 16. század során azonban fordulat következett be István emlékezetének ápolásában, mivel a Magyarországon is megjelenő, és gyorsan terjedő reformáció a szentkultuszt kritikával illette, afféle „bálványimádásnak” tartotta. A 17. században viszont a katolikus megújulásnak már ismételten az egyik fontos elemévé vált az István-kultusz, mert számukra egyrészt az „igaz kereszténységet” testesítette meg a protestánsokkal szemben folytatott vallási küzdelmeikben, másfelől pedig a három részre szakadt ország korában az államalapítás időszaka a hajdanvolt aranykort jelképezte.
1758-ban az ő és törvényes utódai részére a Szentszék engedélyezte az ún. „apostoli király” cím használatát, ami azért volt szimbolikus, mert a legenda szerint II. Szilveszter pápa apostolnak nevezte Istvánt. 1764-ben a királynő a polgári szolgálatot elismerő legmagasabb kitüntetés gyanánt megalapította a Szent István-rendet, majd hét esztendővel később a dubrovniki Szent-Domonkos kolostorból hazahozatta Budára a Szent Jobbot, amit vélhetően még a törökök elől menekíthettek korábban a dalmát városba. Ugyanebben az évben elrendelte, hogy augusztus 20-a az egyházin túl állami ünnep is legyen.
főképpen azt követően, hogy 1819-ben József főherceg nádor rendeletben tette kötelezővé az ünnepélyeken történő részvételt a városok, a céhek, a katonaság és egyéb testületek számára. Az augusztus 20-i megemlékezések keretében az első Szent Jobb-körmenetre először egy évvel korábban, 1818-ban került sor. Említést érdemel ugyanakkor, hogy ekkortájt Szent István kultuszának sem a felvilágosodás szekularizációs törekvései, sem pedig a magyar nemzeti ébredéssel megjelenő nacionalizmus nem kedveztek. Utóbbi kapcsán megjegyzendő, hogy Katona József, vagy Berzsenyi Dániel műveiben az ősi magyar erények hordozója a pogány Koppány, és nem az idegenekre támaszkodó István volt, ami a Habsburgokkal való szembe helyezkedésként volt értelmezhető.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc vérbe fojtása után az ünnep sokáig nem nyerte vissza a régi fényét, hiszen Szent Istvánban a magyarok az önálló és független államiságuk jelképét tisztelhették, ami ellentétben állt a bécsi udvar érdekeivel. Érdemi változás az 1867-ben megkötött kiegyezés nyomán következett be. Ennek keretében az ipari munka vasárnapi beszüntetéséről szóló 1891. évi XIII. törvénycikk augusztus 20-át már „nemzeti ünnepként” nevezte meg, és a gyári dolgozók részére munkaszüneti nappá nyilvánította. Az ünnep alkalmából belügyminiszteri rendeletre elsőként 1895-ben lobogózták fel a középületeket. Az etnikai és felekezeti szempontból egyaránt sokszínű országban azonban ekkor még nem beszélhetünk arról, hogy augusztus 20-a össztársadalmi ünnepély lett volna, ráadásul a magyarság számára a honfoglalás millenniuma 1896-ban jóval hangsúlyosabbnak számított, mint az államalapításé 1900-ban. A Hősök terén napjainkig álló ezredéves emlékművön is bár helyet kapott első királyunk szobra, a szoborcsoport központi alakja mégsem ő, hanem vezérei társaságában a honfoglaló Árpád fejedelem.
Az első világháborús vereségünket követő összeomlás, valamint az 1918–19-es baloldali forradalmak bukása után uralomra jutott, és önmagát „ellenforradalminak” nevező jobboldali–konzervatív rendszer számára Szent István kultusza kiemelt jelentőséggel bírt. Tükrözte a dualizmus erősen szekularizált korával való szakítást, de egyúttal válasz volt az 1919-es Magyarországi Tanácsköztársaság internacionalista és antiklerikális politikájára is. Noha a kormányzó, Horthy Miklós, illetve több kormányfő – például Bethlen István, Gömbös Gyula, vagy éppen Darányi Kálmán – is protestánsok voltak, a trianoni országcsonkítás nyomán megnőtt az ország katolikus lakosságának aránya: 1920 előtt az össznépesség közel felét, utána majdnem kétharmadát tették ki.
1926-ban a főváros Szent István-hetet rendezett augusztus 18–25. között, és 1927-től vált rendszeressé a Duna-parti tűzijáték az augusztus 20-i ünnepségek keretében. Az államalapító halálának 900. évfordulója alkalmából, 1938-ban pedig nagyszabású Szent István Emlékévre került sor, Budapesten megtartott Eucharisztikus Világkongresszussal, országjárásra induló Szent Jobbal, továbbá mintegy 800 ezer résztvevővel az augusztus 20-i körmeneten.
A második világháborút követően az új magyar államiság kezdetét 1945-tel kijelölő
Nyílt hatalomátvételük után, 1948-ban a körmentetet az addigi formájában nem engedélyezték, helyette a Magyar Dolgozók Pártja az „új kenyér ünnepét” tartotta meg. 1949-től ez egészült ki az alkotmány ünnepével, miután megszavazásra került hazánk új, szovjet típusú alaptörvénye. Az 1956-os forradalom és szabadságharc eltiprása után pedig az állami elöljárók tisztában voltak azzal, hogy kerülniük szükséges a nemzeti szimbólumrendszer használatát.
Az ünnep vallásos tartalma felé való óvatos nyitás a ’60-as évek legvégétől kezdődött. 1969. augusztus 20-án a pécsváradi bencés apátságban avatták fel a második világégés utáni első, Istvánt ábrázoló (mell)szobrot. 1977 nyarán Kádár János pártfőtitkárt magánaudiencián fogadta VI. Pál pápa a Vatikánban, 1978 első napjaiban pedig hazatért Magyarországra a Szent Korona, ami 1945-től az Amerikai Egyesült Államok „megőrzése” alatt állt. Öt évvel később bemutatták a mindmáig az egyik legnépszerűbb honi rockoperát, az István, a királyt. 1987. augusztus 20-án Paskai László bíboros–esztergomi érsek a Szent István-bazilikában felszentelte a Szent Jobb-kápolnát, amelyben az óta is megtekinthető államalapító uralkodónk ereklyéje, majd pontosan egy év múlva a székesegyház előtti téren tartott ünnepi szentmiséjén bejelentette, hogy a Magyar Népköztársaság vezetőivel egyetértésben Magyarországra hívta II. János Pál pápát. (A katolikus egyházfő végül két alkalommal, 1991-ben és 1996-ban látogatott hazánkba.) 1988-ban a Magyar Katolikus Püspöki Kar Szent István és kora címmel közösen rendezett konferenciát a Magyar Tudományos Akadémiával és a Magyar Történelmi Társulattal.
A rendszerváltoztatást követően augusztus 20-a ismételten elfoglalhatta az őt megillető méltó helyet nemzeti ünnepeink sorában. Olyannyira, hogy Szent István és az államalapítás emléke előtt az országgyűlés a 2000. évi I. törvénycikk keretében önálló jogszabállyal is tisztelgett. A törvény kimondta: „Szent István megkoronázásával a magyar nép a keresztény hitben egyesült Európa népeivel. Azóta Magyarország a keresztény Európa szerves része. Ez biztosította a magyarság fennmaradását és évszázadokon át betöltött meghatározó szerepét. Magyarország ma is Szent István államalapító művén nyugszik.”
Az indoklás teljesen helyénvaló, hiszen Szent István napjainkig elévülhetetlen állam-, illetve egyházszervező munkát végzett, ami után méltán érdemelte ki, hogy az egyik legkiválóbb magyar középkorásznak tartott néhai Kristó Gyula professzor a róla szóló könyvében így fogalmazzon: „Szent István neve forrt össze a legszorosabban a magyarsággal és egyszersmind a magyarok európaiságával. Az ő nevének szinonimája a szentkirály, ő volt falvak százaiban a templomcím, a település névadója. Ő az örök hivatkozási alap, minden cselekedet viszonyítási pontja, ő a Nagy Kezdet, az országalkotó, az államszervező, a keresztény hitet terjesztő uralkodó. Ő a valaha élt legnagyobb magyar államférfiú.”
