Mariana Mazzucato – A gazdaságkutató, akinek az elképzeléseit Robert Habeck meg akarja valósítani

Amikor megfigyelhetjük a német gazdasági és klímavédelmi miniszter találkozását a valósággal, felmerül a kérdés, hogy kinek köszönheti alapvető nemzetgazdasági ismereteit a germanisztikából doktoráló gyermekkönyvíró. Azért is fontos lenne ezt megválaszolni, mert nyilvánvalóan olyan nézetekről van szó, amelyek nem tesznek jót a német nemzetgazdaságnak. A világtörténelemben sokáig kereshetünk még egy ilyen gyorsan megcáfolt, méghozzá a hozzá foggal-körömmel ragaszkodók körében is megcáfolt, közgazdasági ideológiát, mint az agyondicsért olasz-amerikai Mariana Mazzucato gazdasági színezetű, emlékkönyvbe illő prózája – amihez viszont ragaszkodik szorgos követője, Robert Habeck.

Habeck egy interjúban azt nyilatkozta Mazzucatóról, hogy megváltoztatta az életét. Majdhogynem regénybe illő irónia, hogy a német gazdasági és éghajlatvédelmi miniszter éppen a világ legesleggazdagabbjait felvonultató davosi világgazdasági fórumon találkozott Mariana Mazzucato balliberális közgazdásszal, aki személyesen avatta be a tanaiba és küldte a világ megváltására – Németország kontójára. Ezzel a küldetéssel Habeck számára karnyújtásnyi távolságba került, ha nem is a csillagok, de legalább is a Hold elérése.

A davosi hegyek között talán meglebbentették a germanista és az északnémet gyógyszerészfiú előtt annak a lehetőségét, hogy történelmet írhat, feltéve ha ragaszkodik Mazzucato vezérelveihez. A jól fejlett küldetéstudattal rendelkező közgazdásznő talán hókirálynőnek tűnhetett Habeck ifjonti szemében. Emlékezzünk csak a nagyszerű író, Hans Christian Andersen még nagyszerűbb meséjére, amelyben az ördög egy olyanfajta tükröt eszkábált, „amelyben minden szép és jó úgy tükröződött, hogy szinte a semmibe hunyt; miközben mindaz, ami csapnivaló és semmirekellő, szépen megmutatkozott és még komorabb lett… Bárki jámbor gondolatára mosoly fakadt a tükörben.”

A mese szerint az ezer darabra törő tükör szilánkja eltalálta az ifjút, amikor az angyalok a mennybe emelték. Az ifjú szemébe került tükörszilánk miatt minden szépet csak csúnyának talált. Télvíz idején a fiúk a suhanó hintókhoz kötötték a szánkóikat, hogy egy darabon azok húzzák őket. Amikor viszont az ifjú a Hókirálynő hintójához kötötte szánkóját, már nem tudta eloldozni azt.

Habeck saját szavait idézve: „Korábban behatóan foglalkoztam a legjobbak közé tartozó írásaival.” Talán igencsak nagy szilánk érte a szívét és a szemét: „Közvetlenül egymással beszélgetve ez a nő egy hatalmas szaktekintély benyomását keltette.”

Az első világháború végi német matrózlázadásról Kielben oly gyakran és szívesen álmodó Habecket talán az nyűgözte le, hogy Mazzucato sohasem beszélt mindennapi dolgokról, a kormányzás szürke hétköznapjairól és a realista és a „nemzetek jólétére” törekvő gazdaságpolitika aszott kenyeréről. Ehelyett Mazzucato mennyei mannát varázsolt Davos légies asztalaira. Nem is süllyedt a valós politikába, hanem sokkal inkább a „küldetésről” beszélt. A nagy sikert arató és meglehetősen aktivista című „Küldetés. Úton az Új Gazdaság felé” kötete nem csupán a munkásosztály történelmi küldetésére emlékeztet, hanem a Tervezés és Vezetés Új Gazdasági Mechanizmusára is, amit németül a NÖSPL rövidítéssel illettek és ami a hatvanas éve elején megbukott kísérlet volt az egykori NDK sztálinista parancsgazdaságának megújítására és egyfajta szocialista piacgazdaság bevezetésére – egy olyan gazdasági rend szellemi megalkotására, amelyet Mariana Mezzucatótól Robert Habecken át Luisa Neubauer német aktivistáig mindenki akar.

Egy szocialista piacgazdaság avagy az újbeszéd nyelvén környezetkímélő piacgazdaság természetesen róka fogta csuka. Az egykori Kelet-Németországban ugyan nekifutottak a megvalósításának, de ennek a végpontja az Állami Tervbizottság elnöke, Erich Apel öngyilkossága lett 1965-ben. Apel és harcostársainak becsületére legyen mondva, hogy lényegesen konkrétabb és valószerűbb gondolatokat fogalmaztak meg, mint Mazzucato, aki sántító párhuzamokkal, szóvirágokkal, szédítő erkölcsi magasságokba törő, kínos filozófia- és gazdaságtörténeti eszmefuttatásokban tobzódik. Megannyi költői beszúrással prédikál Mezzucato az erős állam mellett, amely elkötelezett a közjó iránt és kierőlteti a közjót szolgáló gazdaságot, ami nem más mint egyfajta szocialista piacgazdaság, amelyben többféle tulajdoni formát ismernek, de csak egyetlen főtervezőt: magát az államot.

2021. júniusában Robert Habeck programalkotó beszéddel domborított a németországi Zöld párt kongresszusán. A politika – és ezzel a gazdaságpolitika – fő célja Mariana Mazzucato és Robert Habeck szerint az volt és ma is az, hogy harcoljon az éghajlatváltozás ellen. Mivel úgy tűnik, hogy a pénz nem jelent semmit Robert Habeck számára, ezért bejelenthette: „A pénzen nem fog múlni, hogy klímasemlegessé tegyük Németországot.” A klímaváltozás elleni ipar költségeit Habeck a pártkongresszuson különösebb megalapozottság nélkül első körben 50 milliárd euróra tette.

Robert Habeck megtanulta Mariana Mazzucatótól, hogy „a Föld felmelegedése elleni küldetés abban a pillanatban igazolható, amikor a társadalom elfogadja az irányváltást a környezetvédelem felé”. Szerinte minden a tudatosítás, az Új Ember megteremtésének kérdése. Heiner Müller költő erről így élcelődött: „A lét határozta meg a tudatot az őstörténetben, / a szocializmusban pont fordítva van.”

Ha tehát az „elit” meggyőzte a társadalmat arról, hogy a társadalom a jövő megőrzésére irányuló fő küldetése például a fogpiszkáló gyártásából áll, akkor a pénznek az égegyadta világon semmilyen jelentősége sincsen, hiszen azt az államok tetszőleges mennyiségben saját maguk tudják megteremteni. Mazzucato szerint ilyenkor már csak az a lényeg, hogy „rendelkezik-e a gazdaság kellő kapacitással ahhoz, hogy a legjobbat hozza ki a pénzből”, vagy másként fogalmazva: ha a gazdaságot kellően ösztönözték a hatalmas fogpiszkáló-gyártó kapacitás megteremtésére, akkor lesz is rá elég pénz, hiszen azt az állam saját maga egyszerűen elő tudja állítani tetszőlegesen mennyiségben.

Mazzucato szerint a befektetés kifizetődik és nyereséget is termel. Ha a párhuzamnál maradunk: kifizetődő a fogpiszkáló-gyártás, ha ezzel csökken a fogorvosi számla, amivel ugyan semmit sem igazol, de biztos találni egy intézetet, amely tud ilyen tanulmánnyal szolgálni. A média és az államilag finanszírozott civil szervezetek pedig harcolni fognak azért, hogy a bolygóra szorult emberiség jövőjének biztosítása érdekében az egekbe emelje a fogpiszkáló-gyártást. A fogpiszkáló-gyártás bírálóit, akik szerint a fogakat a foghullás megelőzése végett lehet, sőt kell is fogkefével mosni, „jobboldalinak” vagy összeesküvés-hívőnek bélyegzik meg. Ezen kívül pedig meg is kell szakítani az öreg fehér férfiak fajgyűlölő elképzeléseit, miszerint jó lenne minél tovább megőrizni a természetes fogakat, hiszen ezt úgyis csak azért akarják, mert azok történetesen fehérek.

 „Ahhoz, hogy korunkban gyakoroljuk a küldetés-alapú gondolkodást, nem csak alkalmazkodás kell, hanem intézményes innováció is, amely képes új piacokat teremteni és átalakítani a meglévőket”. Nincs hát szükség piaci keresletre, emberi szükségletekre, vállalkozóra, termelőüzemre, az alapokat megteremtő tudósra, a megvalósítás lehetőségét megteremtő műszaki szakemberre, nincs szükség termelési és kereskedelmi találmányokra, hanem csupán új intézményekre. Egyetlen teremtő erőre van szükség, amely mindenkit utasít, mindent előír és ellenőriz; a bürokraták seregére van szükség, akik a semmiből teremtenek a vegytiszta bürokrácia netovábbjaként új piacokat. Állami Tervbizottság és Új Gazdasági Mechanizmus kell. Ahogyan Heiner Müller költő is fogalmazott a „Wolokolamsker Chaussee” IV. „Kentaur” című részében? „És ha egy íróasztal egy íróasztallal üzekedik / akkor íróasztal ennek a gyümölcse Egy íróasztal és egy íróasztal / Egy íróasztal és egy íróasztal és egy íróasztal”.

Nem csoda, ha ilyen gondolatok miatt szeretik Mariana Mazzucatót Brüsszelben, és mivel a parttalan eladósodásban sem lát kivetnivalót, ezért Davosban is kedvelik: a brüsszeli bürokraták és a new-yorki alapkezelők egyaránt szívesen látják, hiszen az előbbieknek egyre nagyobb hatalmat, utóbbiaknak pedig egyre nagyobb vagyont ígér. Könyvének kognitív ellentmondása például, ha egyrészt felrója a gazdaság elanyagiasodását, másrészről pedig dicséri az olyan kockázati tőkealapokat, mint a Black Rock, legalábbis ameddig még a régi nyelvezetben és a régi kategóriákban és nem a duplagondolatban operál, amit Mazzucato nélkülözhetetlennek tart.

Robert Habeck a Zöldek pártkongresszusán így fogalmazta meg Mazzucato küldetését: a köz, az állam a közpénzek útján szabja meg, hogy mibe kell a lakosságnak és a gazdaságnak beruháznia. A szabad piacgazdaság szerinte fontos, de csak akkor, ha az állam gondoskodik róla, hogy „a piacok hatalmas erői, a piacgazdaság a megfelelő irányba megy – és ekkor van szükség a piaci szabadságra, a vállalkozók kreativitására”. A Zöldek pártelnöke valóban hisz abban, hogy ezek a közpénzekből folytatott beruházások „maguk előtt tolják” a „további magánberuházások hatalmas sokaságát”, amelyekre az állam önmagában nem lenne képes. Mazzucato gazdasági költészetét egyetlen tőmondatban lehetne összefoglalni: az állam parancsol, a gazdaság engedelmeskedik.

A Zöldek párt elnöke valójában Joszif Viszarionovics Dzsugasvilit, Sztálint idézi, amikor úgy gondolkodik, hogy a piaci szabadságra csak azt követően van szükség, miután a politika felmutatta a helyes utat a vállalatok előtt. Sztálin annak idején így fogalmazott: amint világos az irány, a káderek döntenek mindenről. A vállalkozók, akiknek megmutatták az irányt, innentől kezdve puszta káderek a zöld parancsgazdaságban. „Így építjük” – lelkesedett Habeck – „a küldetésből, a célból kiindulva a klímasemleges társadalmat. Ehhez szükségünk van a szabad piacokra, a szabad vállalkozásra, de irányt kell adni nekik, a társadalmi célokhoz kell csatlakozniuk és ezt az irányt akkor kapják meg, ha a közpénzekből folytatott finanszírozást követik.” 

Vagy Mazzucato megfogalmazásában: „Döntő fontosságú, hogy nagyobb becsvággyal olyan szervezeteknek nyújtsanak türelmes, azaz középtávra szóló forrásokat, akik képesek és akarnak is hozzájárulni ahhoz, hogy a gazdaságot a kihívásaik leküzdéséhez vezető irányba dirigálják.”

A közgazdász hölgy észérveket ugyan nem tud felvonultatni, de erre nincs is szüksége, hiszen a világvége, az Armageddon adujával is érvelhet. Ugyanis merőben új életet kell folytatnunk, ha nem akarunk már tegnap meghalni: „A klímaváltozás problémájának megoldására változásra van szükség a gazdaság egészében. A közületeknek, a magánszemélyeknek és a civil társadalom szereplőinek egyaránt szemléletváltásra van szüksége…”

Amikor tehát az állam beruházásokra kényszeríti a vállalatokat és a háztartásokat, akkor Robert Habeck szerint „a politikánkkal nem csupán Németországot tartjuk egyben és megteremtjük ebben az évtizedben a klímavédelemnek megfelelő jólétet is …, hanem akkor Európát is egyben tartjuk.”

Így szól az elmélet, így Habeck álma. A gyakorlatban Habeck politikája szemmel láthatóan az energiapolitika csődje, ami szétfeszíti mind Németországot, mind pedig Európát és amitől kiveri a hideg veríték párttársát, Annalena Baerbock külügyminisztert, amikor az esetleges őszi, németországi népfelkelésektől szorong.

 „Ennek megfelelően az állam szerepe nem korlátozódhat arra, hogy a piac elégtelenségeire reagálva hozza helyre azokat, hanem hathatósan részt kell vennie azok alakításában, hogy olyan eredményeket érjen el, amelyekre a társadalomnak szüksége van. Az államnak lehet és kell meghatároznia azt az irányt, ahová a gazdaságnak fejlődnie kell; ’első szintű befektetőként’ járjon el és vállaljon kockázatot. Úgy lehet és kell alakítania a piacokat, hogy azok teljesítsék a céljukat.” Mazzucato és tanítványa, Robert Habeck szemében az állam minden: „Csak az államnak áll módjában a szükséges mértékben irányítani ezt a változást; csak az állam képes alakítani annak a módját, ahogyan a gazdasági szervezeteket irányítják, ahogy az egymás közötti, valamint a civil társadalomhoz fűződő kapcsolatrendszereiket tagolják.”

Elképzelése szerint az államnak ezt olyan támogatásokkal kell kikényszerítenie, amelyekkel jutalmazzák az ideológiát követőket. Arról van szó, hogy: „attól tegyük függővé a hozzáférést az (…) állami támogatásokhoz, hogy a vállalatok teljesítenek bizonyos társadalmi és környezetvédelmi célokat…”. A „társadalmi és környezetvédelmi célokat” magától értetődően a mindentudó állam szabja meg. Az állam feladata pedig az, hogy „szerte a társadalomban gondoskodik a reakciók katalizálásáról”, mégpedig úgy, hogy „hozzájárul a változások a társadalmi kihívásokhoz történő igazításához azzal, hogy jutalmazza az ilyen irányú együttműködésre hajlandóságot mutató vállalatokat a fokozottan kockázatos induló beruházások átvállalásával, melyektől a reálgazdaság rendszerint ódzkodik.” Az ilyenfajta irányított gazdaság ahhoz vezet, hogy a vállalatok nem azért termelnek árukat, mert azokat értékesíteni tudják a piacon, hanem azért, mert a gyártási költséget és a hasznot már biztosan magukénak tudhatják, mielőtt a termék vevőre talált volna.

A közgazdász részéről mintaszerű iskolapéldaként felhozott energiapolitikai fordulat valójában azt eredményezte, hogy már a háborút megelőzően is Németországban volt a legmagasabb az energia ára Európában, ezért teljes iparágak mondtak fokozatosan búcsút az országnak, az infláció dübörög, a gazdaság pedig menetel a recesszióba. A piacképtelen szélenergia-ipart eközben egyre nagyobb és nagyobb támogatással tartják életben, gazdagítva az üzemeltetőket. Az emelkedő állami támogatások mértékének elkendőzésére nem a megújuló energiák hasznosításáról szóló törvényben meghatározott és a minden fogyasztó számlájából világosan látható fejlesztési hozzájárulásból fedezik azt, hanem a rendkívül nehezen nyomon követhető általános adóbevételi kalapból. Ennyire átlátható Mazzucato állami ipara. De még „a jellemző állami eszköztár jelenlegi formái, mint a fiskális, az adó- és pénzpolitika is iránymutatás nélkül szédeleg”, hiszen a beruházások kifizetődését az önkényesen kitűzött jövőbeni célokhoz akarja viszonyítani.

A Zöldek a bruttó nemzeti termék szabatos mérőszámán különben is túl akarnak lépni a közjó lila ködben pompázó mutatójával. Az ellenőrizhetőség már a múlté, a terhes visszaellenőrzéssel, ésszerűséggel, a száraz fizikával, a száraz matematikával, a száraz kémiával fel kell hagyni és minden erőnkkel a küldetésre kell összpontosítani. Ha már nagyon-nagyon akarjuk és még a szánkat is összeszorítjuk, akkor biztos minden rendben lesz: „Az irányváltás léptéke megköveteli az új narratívát, mind pedig az új szókincset is a nemzetgazdaságunkban: a közcél gondolata legyen az iránymutatás a politikai és az üzleti döntésekben” – követeli Mazzucato.

A szóvirágokon átvágva ez valójában azt jelenti, hogy mindannyiunk utópiába taszigálásához acélos indoktrinációra („új narratíva”) és tudománytalan nyelvezetre van szükség, amely a tényekre és a valóságra hivatott fátylat vetni azzal, hogy a fogalmak és kategóriák helyébe hívószavakat ültet, azaz alapvetően az első jelrendszer szintjén kommunikál. Az egyén nem jelent semmit, a közösség minden, az egyéni célokat pedig alá kell rendelni a hatalom oldalán meghatározott „közcéloknak”. A magánélet a politika. Vagy ahogyan egy könyv címe is mondja: „A szabály a politika”.

A polgári szabadságjogok, az emberi jogok viszont a magánszféra koncepcióján alapulnak. A polgári társadalom és vele együtt a demokrácia csak a magánszféra térnyerését követően fejlődött ki. Nem a szabadságról, hanem az ellenőrzésről és az indoktrinációról van szó, arról, hogy előírják a polgároknak, hogy miként éljenek, mit egyenek, mit igyanak, hogyan és kit szeressenek, miről álmodjanak és hogyan lélegezzenek. A lélegzet is? Nem túlzó ez a megfogalmazás? Igen, a lélegzetet is, hiszen Mazzucanto valóban követeli „széndioxid-igazolványok kiadását, hogy mindenki saját maga ellenőrizhesse a légkörre gyakorolt hatását”. Viszont ha mindenki nyomon követheti a légkörre gyakorolt hatását, akkor természetesen nemsokára az állam is nyomon követi minden egyes embernek a légkörre gyakorolt hatását – azt pedig, hogy a német állam szemernyit sem tartja tiszteletben saját polgárainak szabadságjogait és állampolgári jogosítványait, azt a koronavírus-világjárvány alatt már bizonyította.