Hat török ellenzéki párt fogott össze abban a reményben, hogy az egységben rejlő erővel megdönthetik Erdoğan kormányát - legalábbis így igyekeznek keretezni törekvéseiket. Ha azonban a történelemből lehet következtetni, a mennyiség nem győzi le a minőséget,
a magyar ellenzék ugyanis megsemmisítő vereséget szenvedett, ami Orbán Viktor miniszterelnök eddigi legnagyobb győzelméhez vezetett.
A magyarországi egyesült ellenzék is közismert arról, hogy a politikai spektrum mindkét végletéből alkotott sokszínű koalíció, ahol az MSZP és DK remekül megfért egymás mellett a Jobbikkal. Az egységes jelölt megtalálása érdekében az ellenzék előválasztást tartott, amelynek következtében Márki-Zay Péter pártonkívüli jelöltet választották meg. A magyar közéletnek nem sokat kellett várni, hogy a pártok a közös célokat felhagyva egymás aláásásán kezdjenek mesterkedni.
A török koalíció – az úgynevezett Hatok Asztala – tagjainál fogva szintén meglehetősen sokszínű:
• A Köztársasági Néppárt (CHP) a legerősebb ellenzéki erő, amelyet eredetileg Mustafa Kemal Atatürk hozott létre. A balközép párt szekuláris megközelítése félelmet kelt az iszlamista körökben. Az olyan elképzelések, mint a fejkendő betiltása sötét emlékeket idéznek az érintettekben.
• Davutoğlu Jövő Pártja és Babacan DEVA pártja egyaránt Erdoğan Igazság és Fejlődés Pártjáról (AKP) levált szakadár pártok, a váláshoz vezetői Erdoğan általi lefokozása vezetett. Davutoğlu AKP-s karrierje azután ért véget, hogy bírálta a kormány parlamenti rendszerről elnöki rendszerre való áttérését. Babacan kiválásának alapját a jegybankelnök ellen tett lépések jelentették, valamint az, hogy esélyt látott a változásra, miután az AKP elvesztette a hatalmat Ankara, Isztambul és más fontos városok felett.
• A Jó Párt (IP) nacionalista és kemalista elemekből álló párt, amelynek célja a parlamentáris rendszer visszaállítása. Egyesek lehetőséget látnak abban, hogy az IP magához vonzhatja a korábbi AKP-szavazókat.
• A Boldogság Párt (SP) egy iszlamista török politikai párt, amely ugyanabból az Erény Pártból (FP) származik, mint az AKP. Az FP-t 2001-ben betiltották, mivel alkotmányellenesnek találták az alkotmány szekuláris cikkelyeinek megsértése miatt. Az SP-t azok a keményvonalasok alkotják, akik az AKP iszlámbarát programját puhának találják.
• A Demokrata Párt (DP) problémás múltra tekint vissza, a koalíciós és egyesülési kísérletek sikertelensége miatt fokozatosan hanyatlik.
Sok esetben a sokszínűség előnyt jelent, de amikor egy világos, érthető narratívára épülő alternatívát kell felmutatni - amit a választók nagyon is értékelnek -, úgy tűnik, nem segít, vagy legalábbis a gyakorlatban még nem sikerült kihasználni.
Egyes esetekben, mint például Magyarországon, a más pártokkal való egyesülés a pártok belső megosztását eredményezheti. Emlékezzünk vissza a magyar egyesült ellenzék miniszterelnök-jelöltje hogyan is fogalmazott: „Arra is számítottam őszintén szólva, bár mindig rosszul esik, hogyha azt látom, hogy vagy hülyeségből, vagy én gyakoribb feltételezésem szerint árulásból azok
az emberek, pártok, szervezetek, akik körülvesznek, sokszor azok is mindent megtesznek azért, hogy Orbán Viktor maradjon a győztes,
tehát ez mondjuk rosszabbul esik, igen.”
Az ellenzék jelenlegi állapotát nézve két tendenciát láthatunk. Az egyik sorsot legjobban az MSZP mutatja, amiből sorra lépnek ki a politikusok, olykor éppen azért, hogy átüljenek a DK-ba. Összenő, ami összetartozik. A másik utat járja a Jobbik és Momentum, ahol a fejétől bűzlik a hal elv mentén vezetőváltást tartottak. Egyelőre úgy áll a helyzet, hogy csak a DK jött ki pozitívan a mutatványból, az ellenzék felszalámizása és a szavazótábor szerény, de konstans növelése végett.
A CHP a török pártszövetség legerősebb szereplője, ahol a jelek szerint a vezetőség egy része úgy érezheti, hogy túl erős ahhoz, hogy elviselje a koalícióval járó áldozatokat, legalábbis a párt szeptember 23-i közgyűlése erre enged következtetni, amikor Kemal Kılıçdaroğlu pártelnök azt mondta: “Tudnom kell, hogy tényleg velem vagytok-e. Néhányan hallgattok, (…) a döntést most kell meghoznunk: Legyőzzük a nép ellenségeit vagy sem?”
A Nyugat mindkét esetben megválasztotta saját oldalát. Magyarországról beszélve a nyugati és a helyi ellenzéki média kétségbeesetten próbálta meggyőzni a közvéleményt arról, hogy tömegek fordulnak el Orbántól, és hogy az egységes koalíció mágnesként vonzaná a kiábrándultakat. Azt azonban figyelmen kívül hagyták, hogy mennyien ábrándulnak ki a koalíció szervezetlen és ellentmondásos stratégiájából is.
Törökországban némileg hasonló a helyzet, de a gazdasági hanyatlás miatt az AKP szavazóinak elvesztésével kapcsolatos számítások reálisabbnak tűnnek. Babacan (a DEVA vezetője) személye felől nagyok voltak a várakozások, hogy kihasználja Törökország jelenlegi gazdasági helyzetét és altárnatívával álljon elő, mivel őt tartják felelősnek a 2000-es évek elején elért gazdasági sikerekért, amikor Erdoğan alatt gazdasági miniszter volt. Egyelőre nem sikerült kézzel fogható válaszokat felmutatni.
Mindkét országot gyakran nevezik "diktatúrának", de még akkor sem találtak olyan kivetnivalókat, amelyek elfogadhatatlanná tették volna az eredményeket, amikor az EBESZ tisztviselői és a nemzetközi média is szoros figyelemmel kísérte a magyar választásokat. Törökország is együttműködik az EBESZ-szel, Hami Aksoy külügyminisztériumi szóvivő azt állította, hogy "a teljes átláthatóságon alapuló együttműködésünk az EBESZ-misszióval folytatódik. Egyetemes és alapvető elv, hogy a választási megfigyelő missziók elfogulatlanul és objektíven dolgozzanak".
Törökország hozzáállása a demokráciákhoz jelentősen eltér Magyarországétól, de a diktatúra kiáltása csak a török politikai berendezkedés meg nem értettségére utal. A berendezkedésnek vannak előnyei és hátrányai, de az elnökválasztást és a parlamenti választásokat együtt fogják megtartani. Sokan azzal érvelnek, hogy az egy napon történő szavazás létfontosságú Erdoğan számára,
mivel Erdoğan mindig is népszerűbb volt, mint a pártja.
Ez arra utal, hogy Erdoğan még mindig kiemelten fontosnak tartja a parlamenti választásokat, annak ellenére, hogy Törökország 2018-ban parlamenti rendszerről elnöki rendszerre vált. Ez azt jelzi, hogy a parlamentnek még mindig van saját hatalma. Sokan például elfelejtik, hogy Törökországot jelenleg is egy koalíciós kormány, az úgynevezett Cumhur İttifakı (Népi Szövetség) irányítja, amelyet az AKP és az Nemzeti Mozgalom Pártja (MHP) alkot.
Mivel egyetlen politikai dráma sem teljes egy utolsó fordulat nélkül, a közelgő választásokon még egy potenciális királycsináló marad: A Népek Demokratikus Pártja (HDP). A HDP az a kurdbarát párt (amely nemrégiben kisebb kurdbarát baloldali pártokkal szövetkezett), amely döntő szerepet játszhat a második fordulóban. Ezt már a 2019-es helyhatósági választásokon is láthattuk, ahol az AKP több nagyvárosban azért veszített, mert a HDP beállt az ellenzéki jelölt mögé. A közelgő választásokon betöltött szerepük azonban korántsem szolgál biztos pontként, mivel a HDP-t az Alkotmánybíróság betilthatja, arra hivatkozva, hogy vezetője állítólag törvényen kívüli politikai szereplőkkel mutatkozott együtt.
A török ellenzék előtt még hosszú út áll, hogy optimalizálják működésüket, de ha a magyarországi mintát követik, akkor úgy tűnik, hogy ezeket az együttes kísérleteket egy szilárd politikai erő megdöntésére nehéz lesz eladni a választóknak. Nagy vállalkozás a gyakran évek óta riválisnak számító csoportok számára, hogy hirtelen szoros szövetségesként kell megjelenniük, és olyan politikai platformot állítsanak össze, amely a széttagolt csoport minden egyes részének tetszik. A gyakorlat azt mutatja, hogy a pártok feladják identitásuk és büszkeségük egy részét, de a mérleg „haszon” című oldalába kevés jutalmat kapnak érte. A szavazók jutalmazzák az egységet, ha azt hitelesen tálalják nekik, de ehelyett ezek a kísérletek az egységesség könnyen átlátható illúziójának ajánlatában fulladnak ki.
