Az első világháborút követően frissen megalakult délszláv államba számos nemzetet, etnikumot tereltek egybe, mindezt a jugoszlávizmus zászlaja alatt. A második világháborút követően bár a titói aranykor enyhítette a nemzetiségi ellentéteket, de azoknak megszüntetésére, eltüntetésére nem volt alkalmas a „nyugat láncos kutyájaként” ismert titói pártvezetés. Tito halála után nemcsak a nemzetiségi ellentétek erősödtek fel, de számos tagköztársaságban is olyan politikai vezetés került hatalomra, amelyek önnön és államuk jövőjét már a délszláv állam keretrendszerén kívül képzelte el. A jugoszláv különutasság a rendszerváltások korában nemcsak kiürült, de kérdésessé vált az is, hogy a kétpólusú világrend felbomlása után milyen szerepet tölthet be Jugoszlávia.
Sokan egyfajta „titostalgiával”/„jugonosztaligiával” tekintenek Jugoszláviára. Nem véletlen, hiszen az 1990-es évek végén egy olyan ország bomlott fel, amelynek a Szovjetunióval ellentétben nemcsak jó volt a nyugati imázsa, de minden problémája ellenére sokan a 20. században sokan egyfajta sikertörténetként tekintettek rá.
Számos kortárs nemzetközi szakértő, valamint még az ország belső vezetése is arra számított, hogy egy esetlegesen „együttmaradó” délszlávállam nemcsak tovább prosperálhat, de a tagköztársaságok esetlegesen még egy békés rendezés és szakítás esetén az Európai Közösség tagjaiként hamarosan újra egyesülhetnek.
Ugyanakkor az államalakulat sorsának értelmezésére számos narratíva, paradigma született meg az elmúlt évtizedekben, amelyek a dezintegráció okait más-más okokban láttatták. Szétverte a nyugat? Felbomlott? Eleve bukásra volt ítélve?
A háború első szakaszát alapvetően három részre szokás bontani, a szlovén „tíznapos”, a horvát, valamint a bosnyák háborúra. A lényegében egy időben zajló konfliktusoknak központi szereplője az az össznemzetiségi Jugoszláv Néphadsereg volt, amelynek rövid idő leforgása alatt kizárólag szerb katonái maradtak. Az 1990-es többpártrendszeri választásokon győzedelmeskedtek a nemzeti önrendelkezést hirdető vezetők: Slobodan Milošević, Franjo Tuđman, Alija Izetbegović. Mind olyan szereplőként tűntek fel a háború során, akik a karizmatikus nemzeti vezetőt és a háborús hadvezért egyszerre testesítették meg.
A háború 1991-es kitörése kezdetén, a szlovén „hétvégi háború” nem reprezentálta azt a véres eseménysorozatot, amely a régióban zajló háborút kísérte.
Ezzel ellentétben Vukovár és Szentlászló ostroma előrevetítette azt az anarchiát, amely a lakosságra várt. Előbbit horvát egységek, az utóbbit pedig a magyar lakosság védte, 88, illetve 152 napig a szerb irreguláris és reguláris alakulatokkal szemben. Sok nyugati médium csak Dubrovnik középkori központjának majdnem fél éves ostroma és szisztematikus bombázása során kapta fel a fejét. Addig túlzottan elfoglaltak voltak a Szovjetunió felbomlásával.
A délszláv háborút végigkísérő menekültáradat nemcsak Magyarországon jelentkezett, de a belső migráció következtében rengetegen voltak kénytelenek elhagyni addigi lakóhelyüket. A háború különösen tragikus mozzanataként számos szerb harcolt a horvátok oldalán és számos horvát a szerb alakulatok kötelékeiben. Az is előfordult, hogy a szerb–horvát vegyes házasságban született fiútestvérek ellentétes oldalon harcoltak, csakúgy mint az, hogy helyi magyarok, ellentétes oldalon harcoltak.
A háború kezdeti szakaszában a horvátországi, valamint a boszniai háború nem csak az ekkorra túlnyomóan szerbek alkotta Jugoszláv Néphadsereg és a bosnyák/horvát erők közötti konfliktusra szorítkozott. Bosznia területén, a „háború a háborúban” jelzővel is illetett bosnyák–horvát háború szabdalta szét a Neretva völgyét és Közép-Boszniát. A „mindenki mindenki ellen” tipikus esetének végül nemzetközi megállapodások vetettek véget, már ami a horvát-bosnyák konfliktust illeti.
A háború boszniai szakaszát lezáró 1995-ös daytoni egyezmény nemcsak az egyik legtöbbet kritizált békeszerződésként vonult be a történelembe, de az általa örökül hagyott Bosznia-Hercegovina képében egy olyan államalakulatot szült meg, amelynek államalkotó nemzetei által birtokolt vétójog nemcsak elvetette az örökös „egyet nem értés magját”, de az az elmúlt majd 3 évtizedben számos alkalommal ki is csírázott.
A daytoni békeszerződés az egyetértést nem, a békét bár elhozta Boszniában, a délszláv háború hangsúlya rögtön új erőközpontot talált magának, Koszovóban. A koszovói háború kicsúcsosodására, az UCK és a harmadik Jugoszlávia (Szerbia és Montenegró) hadserege közötti háborúra bizonyára mindenki emlékszik, ha máshonnan nem, akkor a hazánk légterében átrepülő NATO bombázókról. A miloševići államalakulat bombázása nemcsak megtette a hatását, de 2001-re, egy rövid Észak-Macedón konfliktusos kitérővel november 12-re biztosította a háború lezárását. A háború örökül hagyta Európának a szétszakadt családokat, népirtást, gazdasági mélyrepülésbe zuhanó országokat, valamint egy olyan régiót, amely továbbra is joggal birtokolja az Európa lőporos hordója címet.
Fotó: Adam Jones, Ph.D. - saját, CC BY-SA 3.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=22219410
