Ezt támasztja alá, hogy a 2021 novemberében benyújtott, többek között az állatvédelmi törvényt és a büntető törvénykönyvet is módosító, törvényjavaslatot egyhangúlag szavazta meg az Országgyűlés. Magyarországé egyébiránt Európa egyik legkidolgozottabb állatvédelmi struktúrája.
Összehasonlítva például a francia büntető szabályozást a magyarral, azt figyelhetjük meg, hogy míg náluk olyan, kulturális érvekre alapított kivételek vannak, miszerint a kakas- vagy bikaviadalok szervezése legális azokon a területeken, ahol ennek történelmi hagyománya van, addig nálunk ilyen „kiskapuk” nem léteznek.
Kissé eltérő kérdéskör, hogy az európai tendenciával ellentétben nálunk viszont az ún. zoofília, vagyis az állatokkal végzett szexuális cselekmények addig, amíg nem merítik ki az állatkínzásnak a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény [továbbiakban: Btk.] szerinti tényállását, csak az Állatvédelmi törvény [1998. évi XXVIII. tv.] hatálya alá tartoznak, vagyis nem minősülnek bűncselekménynek.
Az elmúlt néhány évtizedet megfigyelve elmondható, hogy az európai országok állatvédelmi szabályozása egyre szigorodó tendenciát mutat, s ez a folyamat jelenleg is zajlik. A német állatvédelmi törvény például 2022 január elsejével szigorodott olyan mértékben, hogy a német rendőrkutyák egy részét le kellett szerelni egy időre, mert kiképzésük alatt úgy jelezték számukra a feladat végét, hogy a nyakörvüket megszorítva pillanatnyi légzéskiesést okoztak az állatnak, ez utóbbi tevékenység azonban a módosítás tükrében már állatkínzásnak minősül.
De valóban szükség van ilyen mértékű szigorításokra? Gandhinak tulajdonítják azon mondást miszerint „Egy társadalom nagysága és erkölcsi fejlettsége híven tükröződik abban, ahogyan az állatokkal bánik.” A megfogalmazás kétségtelenül frappáns, azonban létezik rá ellenpélda is. A Harmadik Birodalom állatvédelmi szabályozása például páratlanul fejlett volt, még a kutyák és lovak farkának levágását is érzéstelenítéshez kötötték, az állatkínzás szankciója pedig két év szabadságvesztés-büntetés volt, mely mellé pénzbüntetés kiszabását is lehetővé tette a jogszabály. A náci Németország mégsem erkölcsi nagyságáról volt híres. Tehát a kettő nem feltétlenül függ össze, az ugyanakkor mindenképp dicséretes, ha egy társadalom megadja az állatoknak azt, ami természetüknél fogva nekik jár.
Kérdés viszont, hogy meddig kell elmenni az állatvédelemben? Térjünk vissza egy pillanatra a német példára! Annak, hogy egy bizonyos, esetleg brutálisnak tűnő módszert betiltanak, milyen következményei vannak? Azért volt szükség ennek a módszernek a kidolgozására, mert egy támadásra kiképzett kutya agresszivitását nem lehet kevésbé drasztikus módon kontrollálni, legalábbis a német rendőrség nyilatkozata szerint nem ismernek más módszert jelenleg. Ez azért nagyon fontos, mert a berlini rendőrség kutyaállományának több, mint harmadát kellett leszerelni emiatt. Ezzel pedig potenciálisan csökkenhet a közbiztonság és a bűncselekmények felderítésének mértéke.
Az, hogy a zavar minek is köszönhető, annak, hogy a szabályozás volt kevéssé átgondolt, avagy a felkészülési idő, tehát a norma kihirdetése és hatálybalépése között eltelt idő volt kevés, vagy egyszerűen a német rendőrség nem tett megfelelő lépéseket az új szabályozás előírásainak való megfelelés érdekében – számunkra most kevéssé érdekes. Eggyel absztraktabb kérdés merül ugyanis fel az ügy és általában az állatvédelmi törvények szigorodása kapcsán. Mi a viszonya egymáshoz az emberi és állati érdekeknek? Míg előbbiek, legalábbis a klasszikus görög-zsidó-római kultúrkörre épülő európai felfogásban, az egyik legfőbb értéket jelentik, utóbbiak a ma uralkodó jogfelfogás szerint is dolgoknak minősülnek. Adásvétel tárgyai lehetnek, így tulajdonjog állhat fenn rajtuk, lehetséges többek között az ivartalanításuk, de akár néhány állat esetében az élelmezés céljából történő leölés is legális tevékenység.
Bizonyos értelemben képmutató a szabályozás? Igen. Vannak indokolatlan túlkapások? Minden bizonnyal. Mint ahogyan ezt a fenti német eset is bizonyítja, hiszen az állatérdeket a társadalmi érdek felé helyezték. Azért azt érdemes megjegyezni, hogy az állatkínzás elleni fellépés is társadalmi érdek – kérdés, melyik az erősebb. A problémát még kiélezettebbé teszi azon tény, hogy a rendőrnek adott esetben élete kockáztatásával is fent kell tartania a közrendet és közbiztonságot.
Azt figyelhetjük meg, hogy párhuzamos gondolkodásmód jellemzi a fejlett állatvédelemi szabályozással bíró országokat, hiszen egyes aspektusokban szigorúan fellépnek az állatvédelem ellen, más esetekben azonban nem. Utóbbira további példa lehet az ipari jellegű „csibedarálás” vagy a kóser- és halal-vágások, amikor is az állatnak életében kifolyatják a vérét. Utóbbi esetben az állatok érdekei ütköznek a szabad vallásgyakorláshoz való joggal. Németországban és Magyarországon ebben a kontextusban a vallásgyakorlás élvez előnyt, ellenben Belgium számos régiójában betiltották a hasonló leölési módszereket. Egyébként a kérdés körül Magyarországon éppen mostanában kezd kibontakozni komoly vita, mert a Mi Hazánk Mozgalom javaslatot tervez tenni az Országgyűlésnek a vallási rituálékhoz kapcsolódó állatvágások betiltásáról.
Visszatérve az érdekütközésre, nyilvánvalóan számos olyan helyzet adódik, amikor is az állatjólét minden probléma nélkül összehangolható a társadalom egyéb érdekeivel. Más esetekben viszont akár a fent példaként említett közérdek (mint a közbiztonság) vagy a vallásszabadság feloldhatatlan ellentétbe kerülnek az állategyed individuális érdekeivel. Hogy ezeket az ellentéteket miként szüntetik meg, még az Európai Unió tagállamaiban sincs egységes álláspont. Hol szigorúbbak, hol megengedőbbek a szabályok.
Nem olyan régen még azt gondolhattuk volna, a fejlett országok egy része már csak egy lépésre van attól, hogy alapjogokhoz hasonló garanciát adjon az állatoknak, mint történt ez például Svájcban, ahol az állatok méltóságát alkotmányuk biztosítja. Utóbbihoz megjegyzendő, hogy normáik ugyanazon „dignity” kifejezést használják az állatok (és általában az élőlények) esetében, mint az emberi méltóságra. Kérdés, az ilyen rendelkezések inflálják-e az ember élőlények közti elsődlegességének gondolatát?
Azt mindenesetre látni kell, a modern értelemben vett állatvédelmi gondolkodást az általános életszínvonal emelkedése és a jólét bizonyos fokának elérése hívta életre a XIX. században. Kérdés, hogy a jelenlegi poszt-covidos, háború és infláció sújtotta gazdasági helyzet lassítani fogja-e ezt a folyamatot. Egyelőre azt látjuk, nem igazán, de a folyamatnak még egyáltalán nem vagyunk a végén, ráadásul a hasonló jellegű hatások hosszabb távon szoktak jelentkezni.
Szükségszerű, hogy megőrizzük az emberi érdekek elsőrendűségét, s ezen vezérlőelven belül kellene biztosítani azt, hogy a velünk létező élőlények, így az állatok is, a lehető legteljesebb védelmet élvezzék. Hogy ezt milyen jogi eszközökkel és megoldásokkal tesszük, egy másik kérdés, de talán nem is a jognak, hanem az edukációnak kell játszania a fő szerepet az állatokhoz való helyes viszonyulás kialakításában.
Végtére pedig álljon itt a japán állatvédelmi törvény egyik bevezető gondolata, mely számunkra is tanulságos lehet: „E törvény célja […], hogy az állatvédelem (állatjólét) szellemiségét biztosítsa a társadalomban, hozzájáruljon az élet tiszteletének, a barátság és béke érzésének kialakulásához.”
