Az elmúlt hónapok koszovói eseményei, a rendszámvita, majd az útblokádok rávilágítottak arra, hogy miért kiemelten fontos a Balkánon a máig feloldatlan ellentétek megértése és feltérképezése. Kevesen gondolnák, de a szerb-montenegrói kapcsolatok is számos sérelmet, vitás kérdést hordoznak magukban. Ahhoz, hogy megérthessük a szerb-montenegrói kapcsolatokat mindenképpen fontos átlátni azt, hogy mi zajlott a 1918–1919-ben, Montenegróban.
A szerb–montenegrói kapcsolatok egyik sarokköve az 1918-as podgoricai nemzetgyűlés, amely több mint 100 év távlatában is az egyik legtöbb vitára adja okot a két ország közötti viszonyrendszerben. Legyen szó akár a sokat vitatott vallásügyi törvényről, Szerbiához fűződő viszonyról, vagy akár a nemzetépítésről, rendre felbukkan 1918 eseményeinek kérdése. Montenegró egyetlen uralkodói családjának, a Petrović-Njegoš dinasztiának a sorsa összefonódott a nemzetgyűléssel és annak különböző értelmezéseivel.
A Petrović-Njegoš dinasztia 1697-től irányította Montenegrót, különböző államformákban, a vladikák uralkodásától, egészen az első világháború kitörését megelőzően a Montenegrói Királyság 1910-es létrejöttéig, amikor az addig fejedelemként uralkodó I. Miklós királyként ült Montenegró trónjára. Az ország és I. Miklós szempontjából az 1878-as berlini kongresszus hozta meg az áttörést, amely független államként ismerte el Montenegrót. Az uralkodó messzemenően hitt az önálló balkáni államok létezésében, ezért is támogatta a törökellenes első balkáni háborút, majd az első világháború kitörésekor rögtön Szerbia segítségére sietett az Osztrák–Magyar Monarchia ellenében.
Ugyanakkor a tiszavirágéletű montenegrói királyság (1910–1918) az első világháborúban az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregével szemben, a francia támogatás ellenére vereséget szenvedett. 1916-ra kapitulálni kényszerült a kormány, míg az uralkodó Olaszországba menekült. A király távolléte alatt született meg az a korfui nyilatkozat, amely későbbiekben alapot teremtett a délszláv állam létrehozására. Magát a nyilatkozatot a szerb emigráns kormány és a montenegrói tagot mellőző monarchiabeli délszlávok emigráns politikusokat tömörítő Jugoszláv Bizottság küldöttjei kötötték meg, a montenegrói küldöttek nélkül. Ugyanakkor a montenegrói emigránsok egy része már 1917-ben a napirendre tűzte azt a kérdést, amely a következő két évet meghatározta Montenegróban. Eszerint a Párizsban megalakuló Crna Gora-i Egyesülési Bizottsága elsőként, már 1917 augusztusában kinyilvánította szándékát, hogy I. Miklós ellenzékeként csatlakozni szeretnének a születendő délszláv államhoz.
Montenegróban a világháború lezárását követően felerősödtek azok a hangok, amelyek a Szerbiával való egyesülést szorgalmazták. A központi hatalmak veresége után az ország ellenőrzését Szerbia, Olaszország, Franciaország, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok vette át, amelyek közül érthető módon Szerbia szentelte a legnagyobb figyelmet Montenegrónak. Nem is csoda, hogy a Szerbia által ellenőrzött országban a korábbi montenegrói parlamentet illegitimnek nyilvánították és új választások kiírására került sor. A parlament illegitimmé nyilvánításában és az új választások kiírásában nem elhanyagolható szerepet játszott a szerb hadsereg jelenléte Montenegróban. Ekkor a Belgrád által létrehozott Szerbia és Montenegró Egyesülésért Felelős Központi Végrehajtó Bizottság már mindent megtett annak érdekében, hogy az egyesülés Szerbiával minél előbb megtörténjen, így 1918 októberére új választásokat írtak ki, új választási törvénnyel. A választások eredménye már előrevetítette azt, hogy az összeülő nemzetgyűlésen a Szerbiaival való egyesülést támogatók kerülnek többségbe. A választások eredményére mintegy válaszul Olaszország – mely kifejezetten ellenezte egy nagy délszláv állam létrejöttét – megpróbálta a Kotori-öbölt, valamint környékét megszállni. Amikor azonban a megszállás eredményeként valós lehetősségé vált a fegyveres konfliktus Szerbiával, a szövetségesek tiltakozásának eredményeként Olaszország kivonult Montenegróból.
Az 1918 novemberére összehívott nemzetgyűlés céljává a Szerbiával való egyesülés, valamint a Petrović-Njegoš ház trónfosztása vált. Azonban az egyesülést támogatók, a „fehérekkel” szemben feltűntek a „zöldek”, akik az állam továbbélését egy konföderációban képzelték el Szerbiával. (A két oldal nevét a szavazólista fehér, illetve zöld színéről kapta.)
A király távolléte, valamint a „fehérek” katonai, gazdasági túlsúlyának és Szerbia támogatásának köszönhetően a nemzetgyűlés döntése nem volt kérdéses. Az 1918 novemberi 24-i nemzetgyűlés két legfontosabb határozataként kimondta a Petrović-Njegoš ház trónfosztását, valamint az ország Szerbiával való egyesülését, a Karađorđević-ház uralma alatt, ennek köszönhetően Montenegró már Szerbiával együtt csatlakozott a december 1-én megalakuló Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz.
Nyilvánvalóan a „zöldek” nem csak elégedetlenek voltak a nemzetgyűlés határozatával, de annak döntéseit el sem ismerték. 1918 decemberére nyilvánvalóvá vált, hogy erőszakos úton próbálják meg igazukat érvényre juttatni, amelynek következtében megszületett a karácsonyi felkelés terve. A felkelés kitörését az 1918-as ortodox karácsony idejére időzítették (a gregorián naptár szerint: 1919. január 2-7.). A felkelés fő szakasza 1919. január 2-7. között zajlott le, központja pedig az ország évszázados fővárosa, Cetinje volt, ahol több összecsapásra került sor a harcoló felek között. Bár a „zöldek” alapvetően abban reménykedtek, hogy a felkelés hírére széles társadalmi támogatást fognak maguk mögött tudni, ez nem csak elmaradt, de a Szerbiával való egyesülés eufóriájában élő népesség jellemzően a „fehéreket” támogatta. Ennek megfelelően a pár száz halálos áldozatot követelő felkelés rövid idő alatt elbukott, a „zöldek” száműzetésbe, vagy ellenzékbe kerültek.
Az események külön érdekessége, hogy a montenegrói történelem egyik olyan utolsó aktusként tekinthetünk a karácsonyi felkelésre, amikor a törzsi szövetségek fontos szerepet játszottak, hiszen a Cetinje körül kirobbanó harcokat a „fehérek” jellemzően a területen élő törzseknek köszönhetően tudták eredményesen megvívni. Bár a felkelés elbukott, bizonyos „zöld” partizán alakulatok egészen 1926-ig aktívak maradtak Montenegró területén. Ugyanakkor a montenegrói társadalom gyorsan elfogadta a Szerb–Horvát–Szlovén királyságot, mint új államot, hiszen a csatlakozás egyfajta elvárásnak is eleget tett. A második világháború és az olasz fasiszta megszállás elhozta a „zöldeknek” a visszatérés lehetőségét. Sok egykori felkelő, valamint politikus „zöld” ekkor újra szerepet vállalt az olaszok által létrehozott bábállamban.
Az eseményeknek van egy különleges értelmezése a kortárs montenegrói történelemírás egyik ágában. Az Podgoricai Nemzetgyűlésnek, ugyanis a 21. században már más elnevezésével is találkozhatnak az érdeklődők. Ez pedig a „Szerbek Gyűlése Montenegró területén”, amely hűen tükrözi a szuverenista Montenegró párti politikusok, gondolkodók és történetírók hozzáállását az 1918-as eseményekhez.