A legtöbben fogyasztunk húst és ez egyszerű, automatikus viselkedésnek tűnhet. Az is igaz azonban, hogy érzelmileg felkavarónak találjuk és elutasítjuk az állatok szenvedését, sőt amennyiben ez emberi cselekvés következménye, úgy büntetést érdemlőnek ítéljük. Ezt figyelembe véve láthatjuk, hogy a húsfogyasztási szokás mégsem egy ellentmondásoktól mentes viselkedés.
Azt a kettősséget, hogy az emberek törődnek az állatokkal és nem akarnak nekik ártani, ugyanakkor olyan étrendet folytatnak, amely megköveteli, hogy megöljék őket, húsparadoxonnak nevezik (Gradidge és mtsai., 2021).
Amikor a tetteink nem állnak összhangban a nézeteinkkel, belső feszültséget élhetünk át, amit a pszichológia tudományterülete kognitív disszonanciának neveznek. Annak érdekében, hogy csökkentsük ezt a kellemetlen érzést, megannyi stratégiával hozakodunk elő. Nincs ez másként a húsfogyasztási szokásaink és állatjólléti nézeteink esetében sem (Rothgerber & Rosenfeld, 2021).
A legelső, amit tehetünk, hogy meg sem engedjük a kellemetlen érzet kialakulását. Tehetjük ezt azzal, hogy nem tájékozódunk arról, hogyan bánnak a húsiparban az állatokkal, így az információ hiányában nem élünk át negatív érzéseket hús fogyasztásakor. Ehhez hozzájárul az is, hogy a húsfeldolgozó üzemek, vágóhidak jellemzően távoli, vagy nehezen megközelíthető helyeken találhatók, illetve a médiában is kevesebb szó esik a haszonállatokról, mint a vadon élő társaikról (Rothgerber, 2020; Rothgerber & Rosenfeld, 2021).
Egy következő mód az érzelmek távoltartására, ha szétválasztjuk az általunk elfogyasztani kívánt állati eredetű táplálékot magától az állattól. Erre a nyelv, szóhasználat is alkalmat teremt, amikor az állati húsra, mint élelmiszerre (szalonna, szűzpecsenye) referálunk. Hasonlóképp, a vadászatban az állat megölését ritkításnak, gazdálkodásnak, míg az állatot magát trófeának nevezzük. Mivel az élettelen tárgyak képtelenek szenvedni, így a nyelvben ily módon végbevitt deperszonalizáció is arra szolgál, hogy a húsfogyasztást elválassza a fájdalom okozásától (Plous, 1993; Rothgerber & Rosenfeld, 2021).
A fájdalom egy más elgondolásban is szerepet kap, mégpedig abban, hogy mennyire tartjuk őket képesnek a szenvedésre. Ez meghatározza azt is, hogy milyen mértékben tesszük az ő kérdésüket morális aggodalom tárgyává. A hús fogyasztásakor esetlegesen bennünk fellépő rossz érzet csökkentésének egyik megfelelő módja az állati elme tagadása, vagyis annak állítása, hogy a haszonállatok nem ugyanúgy gondolkodnak, éreznek és szenvednek, mint az emberek. Amennyiben az állat kevésbé képes szenvedni, úgy a bántalmazásuk sem jelent akkora problémát – ily módon racionalizáljuk a saját javunkra való használatukat (Ang és mtsai., 2019).
Továbbá, a legtöbb nyugati országban az állatok olyan testrészek nélkül – szemek, arc – kerülnek árusításra, amit az élethez vagy személyiséghez tudnánk kapcsolni, így nem emlékeztetnek minket arra, a hús honnan származik. Ezen testrészek nagyobb undort váltanak ki a vásárlókban, így a fogyasztók nem szívesen választanak ilyen termékeket. Egyes országokban azonban a fej, pofa elfogyasztása elfogadott tradíció. Ebből láthatjuk, hogy az egyes állati testrészek elfogyasztását nagymértékben befolyásolja az adott kultúra és az által elfogadott és gyakorolt norma. Így a fogyasztható állati testrészek elfogadottsága kultúraspecifikusnak mondható (Amiot & Bastian, 2015; Rothgerber & Rosenfeld, 2021).
Továbbá egyes társadalmi csoportok, nemzetek kevésbé érdekeltnek tűnnek az állatjólléti kérdésekben. Ezen a ponton azonban fontos kitérni az emberek anyagi jóllétére, a rendelkezésükre álló javakra. A reális konfliktus elmélete ugyanis rámutat, hogy amíg egyes csoportok tagjai a saját szükségleteik és túlélésük miatt aggódnak, addig kevesebb időt, energiát tudnak lefektetni egy külső csoport érdekeinek védelmében. Itt a csoportok az emberekre és állatokra értendők, ugyanis az eredetileg humán interakciókra koncentrálódó társas azonosulás elmélet már nem áll meg a fajhatárnál. Ez az eltolódás betudható annak, hogy az emberek tartalmas és szoros köteléket alakítanak ki az állatokkal, különösen a társállatokkal, akikkel napi szinten érintkeznek. A legújabb kutatások azt mutatják, hogy az állatokkal való kapcsolat a velük való társadalmi azonosulás érzetét kelti, ami magába foglalhatja az állatokkal való szolidaritást is (Amiot & Bastian, 2015; Dhont és mtsai., 2019).
Nagyobb empátiát egy másik csoport felé a köztünk lévő hasonlóság észlelése is eredményezhet. Az ember-állat kapcsolat keretén belül ez azt jelenti, hogy minél több hasonlóságot vélünk felfedezni köztünk és az állat között, ők annál inkább aggodalmunk tárgyává válnak. Ez a hasonlóság megragadható például a törzsfejlődésben: azok az állatok, amelyek filogenetikailag, vagy viselkedésileg közel állnak az emberhez, hajlamosak több pozitív érzelmet kiváltani bennünk, mint a tőlünk távolabb álló állatok. Ez azt jelenti, hogy az emlősöknek magasabb mentális képességeket tulajdonítunk, mint a hidegvérű állatoknak és gerincteleneknek. Minél hasonlóbbak és közelebb állnak hozzánk, annál fontosabbnak tartjuk a jogaikat és nagyobb együttérzéssel viselkedünk feléjük. A törzsfejlődésen túl, az antropomorfizmus, azaz az emberi tulajdonságokkal való felruházás is fontos szerepet kap. Társállatainknak nevet adunk és elismerjük egyedi személyiségjegyeik, ugyanakkor az asztalunkra került állatokat csökkent mentális képességűnek tekintjük, és –ahogy azt már az előbbiekben említettük–, megfosztjuk őket az érzelmek, ezáltal a szenvedés megélésének képességétől is. E tekintetben különbség mutatkozik a húst fogyasztók és növényi étrenden levők között. Utóbbiak több emberi jellemzőt tulajdonítanak az állatoknak, míg a mindenevők különbséget tesznek az étrendüket képező, és társállatok között (Amiot & Bastian, 2015).
Néhány disszonancia csökkentő stratégia magára a húsra összpontosít. Négy olyan kiemelkedő érvet azonosítottak, melyek azt állítják, hogy a húsfogyasztás természetes, normális, élvezetes és szükséges. A természetes jelző arra az ember-állat kapcsolatra utal, melyet az emberi dominancia és állati alárendeltség jellemez. Normális, hisz közös társadalmi normának, szokásos viselkedésnek számít. Élvezetesként tekinteni rá annyit tesz, hogy a húst túl ízletesnek tartjuk ahhoz, hogy elkerüljük. Szükségszerű pedig abban az értelemben, hogy a hús fogyasztása elengedhetetlen az optimális jólléthez (Rothgerber & Rosenfeld, 2021).
Ezen érvek használatával az egyén szintén mentesül a felelősség alól és fenntartja húsfogyasztási szokásait.