Jogállását nézve az arisztokrácia a 15. század végéig, légyen bármekkora vagyona is, nem különbözött hivatalosan a nemesség többi részétől, vagyis ugyanazon jogok és szabadságok illették meg a vagyonost is, mint más nemest. Ezt a jogállást próbálja Werbőczy is kihangsúlyozni a Tripartitumban, ám ez akkorra már nem volt érvényes.

Azonban az országos méltóságok, mint a nádor, az erdélyi vajda, a horvát-szlavón bán, a tárnokmester stb. viselői esetében mégis volt bizonyos megkülönböztetés. Engel arra a következtetésre jut, hogy noha ezek jogi különállások a 15. századi oklevelekből derülnek ki, azonban minden bizonnyal már a 14. században is elfogadottak lehettek. A következőkről van szó: az országos méltóság viselőjének esküje tízszerese egy tisztség nélküli nemesének, vagyis tíz darab köznemesével ér fel; vérdíja kétszer akkora volt, mint egy köznemesé, ebből kifolyólag rá esküt tenni is száz, és nem ötven nemessel lehetett; ugyanakkor még lényeges, hogy özvegyét a hitbér tekintetében is kétszer annyi illette meg, mint egy köznemesét. Őket nevezzük a késő középkori Magyarországon báróknak.

Maga az elnevezés Nyugat-Európából került be hazánkba már a 13. században, és elsősorban gyűjtőnévként használták, barones alakban. A fent is említett országos méltóságok viselői minden hatalmukat az uralkodó kegyéből nyerték. I. Károly (aki a trón megszerzése után nagy részben új világi elitet is kreált) és I. Lajos idején ezt már a honorrendszer biztosította. Röviden: a hatalom alapja a királyi vár és az ahhoz tartozó uradalom irányításából, jövedelmeinek birtoklásából származott, melyet a király a báróra ruházott, a kormányzatban történő részvétel idejére. Tehát ki kell hangsúlyozni: a fenti külön jogállások és a birtokok a 14-15. században az országos méltóság viseléséből fakadtak, vagyis nem születési, hanem kapott előjogok voltak, melyeket nem lehetett átörökíteni a következő generációra.

E világi urak ültek az ország főpapjaival (érsekek, püspökök, gyűjtőnevükön: prelati) a királyi tanácsban (korabeli megnevezése: prelati et barones), és vettek részt a kormányzásban.

A báró elnevezés ekkor még gyűjtőnév. A személyes megszólítás, a nevüknél szereplő címek esetében mást kell keresnünk. Az Anjou-korban és Zsigmond uralkodása idején a méltóságot viselők esetében ez a magnificus (nagyságos), illetve a dominus (úr) volt. Őket követte az udvari rangsorban a 15. század elejéig a magister (mester), azt követően pedig az egregius (vitézlő). A legtöbb esetben, az udvarban szerepet betöltő, de bárói címmel addig soha nem rendelkező személyeket illették az utóbbi kettővel. A királyi kancellária eléggé következetes volt az okleveleken szereplő megnevezésekkel kapcsolatban, emiatt a bárók körének a meghatározása is könnyebb. A tisztség korábbi viselése is lényeges, mert aki egyszer országos, vagy udvari méltóságviselő volt, az megtartotta neve mellett e megszólítást, feltéve persze, ha nem hűtlenség miatt vesztette el korábbi tisztségét.

   Zsigmond idején, a korábban említett királyi várak örökíthető adományokon keresztüli magánkézbe juttatásával alakult ki a nagybirtokosok, a mágnások rétege. A legtöbb esetben továbbra is ők töltötték be az országos és udvari tisztségeket, azonban a politikában már megnövekedett a személyes hatalmuk. Jogilag természetesen továbbra sem számítottak külön rendnek, személyükben sem estek külön jogrend alá (ha csak nem töltöttek be bárói tisztséget). Az egyik érzékelhető változás Zsigmond uralma idején, hogy azoknak a családoknak a fiai, akik rendelkeztek bárói felmenővel és/vagy mágnások voltak, új csoportba tartoztak. Ők voltak a bárófiak, a filii baronum. A korábbi, tényleges báróknak kijáró magnificus megszólítás pedig Zsigmond halálát követően már az ő neveik mellett is feltűnik. A bárók tág értelmezésébe a 15. század közepétől ők is beleértendők. A Jagelló-korra emiatt már meg kellett különböztetni a ténylegesen méltóságviselőket (ők lettek az igazi bárók, veri barones regni) az „egyszerű” mágnásoktól (természetes bárók, barones naturales; név szerinti bárók, barones solo nomine).

Felmerül ugyanakkor a kérdés, hogy e bárói réteg mennyire volt nyitott, avagy zárt, és amennyiben érkeztek újak, úgy ők mennyire tudtak megmaradni az ország nemességének felső rétegében? Fügedi Erik e téren végzett kutatásai arra engednek következtetni, hogy a Zsigmond korabeli családok zöme igen erősen meg tudott maradni az elitben, olyannyira, hogy a Jagelló-korban tulajdonképpen többséget is alkottak a Mátyás által újonnan felemeltekhez képest. Noha Mátyás határozottan törekedett arra, hogy új, saját embereit is mindenképpen bent tartsa e rétegben. Uralkodása alatt ez részben sikerült is, például megnyitotta a bárói tisztségeket nagyszámú köznemes előtt. Azonban az így hatalomhoz és birtokokhoz jutott új arisztokrácia nagyobbik része már kevésbé tudott hosszú távon, akár Mohácsig fennmaradni. Az okok között fellelhető a legegyszerűbb magyarázat: a nagyarányú kihalás. Ez természetesen vonatkozott a Zsigmond idején már regnálókra is, a mohácsi csata idejére mindössze nyolc családnak nem szakadt magva (Szentgyörgyi, Báthory, Kanizsai, Bebek, Széchy, Héderváry, Csáky, alsólindvai Bánffy).

A középkori Magyar Királyság történetének legnagyobb részére, egészen a 15. század közepéig jellemző, hogy nem létezett örökös főrang, mely a magyar királytól származott volna. Ez a többször említett nemesek közötti jogegyenlőségből is fakadt. Mátyás király 1483-ban tulajdonképpen a külföldi eredetű örökös grófok kiváltságát adja Bánffy Miklós pozsonyi ispánnak, és öccsének. Ez nem volt más, mint a vörös viaszpecséttel való pecsételés joga. Ez Magyarországon korábban csak a grófi címmel rendelkező családoknál fordult elő. Még az országos főméltóságot viselő igazi bárók is addig zöld viaszpecséttel látták el okmányaikat. Azonban ez éppen ebben az időszakban változik meg, és a vörös színű pecsét terjed el a hivatalviselő főurak között is. Ebből következhet, hogy később, a Jagelló királyok alatt már nincs semmilyen utalás az effajta adományozás során a grófokra, annál inkább a bárók csoportjára. A vörös viaszpecséthez való jogot végül 1505 környékén váltja fel a tisztán örökös bárói cím adományozása, melynek része a vörös viaszpecsét is. Ezen örökös bárók csatlakoztak a barones solo nomine (név szerinti bárók) tagjaihoz. Megszólításukban viszont továbbra sincs jelen Mohács előtt önmagában a báró. Ehelyett, ahogy már korábban is tapasztalható volt, a magnificus-szal illetik őket. Ugyanezen csoportba értendők azok a családok is, melyek tagjai birodalmi bárói, vagy grófi rangot kaptak a császártól, tehát külföldi eredetűek voltak. Ezeket Magyarországon elfogadták, azonban címükben nem különböztek a magyar király által adományban részesültektől. 

Hazánkban az örökös bárói, grófi, hercegi címek adományozása pedig már Mohácsot követően, Habsburg uralkodóink idején terjed el. Ez azonban már bizonyos szinten egy újabb arisztokrata réteg felemelkedését jelenti a magyar világi elit történetében.