Atlantico: Az EU 27 tagállama az ukrajnai háborúról, az Unió versenyképességéről az Egyesült Államokkal és Kínával szemben, a kereskedelemről, az energiáról és a környezetvédelemről tárgyalt. Párizs és Berlin az autóipar és az atomenergia jövője miatt vitatkozik, ez a két kérdés azonban Európa egésze számára nagyon fontos. Milyen következtetéseket lehet levonni ebből az európai csúcstalálkozóból [az autóipar jövőjét, és az ukrajnai háborút illetően elsősorban]?
Rodrigo Ballester: A Tanács következtetéseit olvasva mindenekelőtt azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az Unió három alapvető kérdésben a sarkára állt: az Ukrajna elleni háború, a versenyképesség, a belső piac és a gazdasági együttműködés. Különösen az első kettővel kapcsolatban az állam- és kormányfők meglehetősen hosszú és részletes következtetéseket fogadtak el. Ami Ukrajnát illeti, a 27-ek megerősítették az orosz agresszió egyértelmű elítélését, üdvözölték a Nemzetközi Büntetőbíróság legújabb kezdeményezéseit, és mindenekelőtt létrehoztak egy pénzügyi és logisztikai mechanizmust, hogy az ukrán hadseregnek egymillió lőszert, köztük rakétákat is biztosítsanak, amire még soha nem volt példa!
Ami a gazdasági együttműködést illeti, az Európai Tanács ambiciózus stratégiát dolgozott ki, amely nagyon széles körű. Zöld és digitális menetrend, belső piac, tőkemozgás, a kkv-k adminisztratív eljárásainak egyszerűsítése és így tovább. Természetesen nincs semmi igazán újdonság, az EU már régóta ebbe az irányba halad, és az eredmények számtalan kezdeményezés végrehajtásától függenek majd, de ezeknek a következtetéseknek az az érdeme, hogy emlékeztetnek minket ezekre az alapokra és fenntartják a lendületet. Mindenekelőtt arra emlékeztetnek bennünket, hogy az EU a vitákon túl mindenekelőtt egy belső piac, amely továbbra is a korona ékköve, az egész építmény alapköve, Európa létezésének legfőbb oka.
Atlantico.fr: Az ukrajnai háború paradoxonja új életre keltette Európát (a demokrácia és a szabadság vs. a tekintélyelvű rendszerek tekintetében), de előtérbe helyezte az új megosztottságot és eltolta a súlypontokat (Franciaország és Németország között). Mit tanulhatunk ezekből a fejleményekből?
RB: Helyezzük a dolgokat perspektívába. Egyrészt a háború több mint színt adott Európának. Belevitte a veszélyeztetett geopolitika korszakába, és kiemelte a megbocsáthatatlan naivitásából. Ez gyors előrelépést eredményezett a külpolitikában (közös lőszerbeszerzés) és a politikai dimenziót tekintve lendületet adott a Unió számára, ami a döntések fokozódó és felgyorsuló brüsszeli központosításához vezetett. Szükséges ez? Talán. Kívánatos? Hosszú távon meglátjuk. Személy szerint - bár elismerem, a körülmények kivételesek -, aggódom egy olyan Európa miatt, amelyet felülről, a válságok révén építenek, mert az elkerülhetetlenül a polgároktól távol épül.
Ugyanakkor a háborúval szemben ez a szinte szent egyesülés nem fedheti el egy nagyon megosztott Európa valóságát. De ugyanakkor ez a háborúval szembeni szinte szent egység nem tudja elfedni a belsőleg nagyon megosztott Európa valóságát. A francia-német páros fáradtsága, és az ezzel járó viták. Az atomenergia és a belső égésű motor a címlapokon szerepel, még akkor is, ha ezek a súrlódások meglehetősen gyakoriak (vagy akár banálisak) is az EU-n belül, nem szabad eltúlozni jelentőségüket. De az igazi paradoxon véleményem szerint az, hogy még ha a súlypont kelet felé is tolódik, a kelet-nyugati megosztottság minden eddiginél erősebben jelen van, soha nem látott ellenségességgel. Senki nem beszél róla, de szeptembertől a magyar egyetemek kétharmadát kizárják az Erasmus- és a Horizon-programból, holott nem követtek el semmilyen szabálysértést. Ami még rosszabb, hogy Lengyelország, az EU egyik új súlypontja és Ukrajna elkötelezett támogatója, egyetlen fillért sem kapott a gazdaságélénkítési pénzekből, holott nagy szüksége lenne rá, és a gazdasági helyzete továbbra is nagyon kényes. Ezek a hibás döntések, amelyek a háború fényében észrevétlenül maradnak, súlyos örökséget hagynak maguk után. A következő választások után pedig a közép- és kelet- európai országok nagyobb beleszólást fognak követelni az intézményekbe, ami teljesen normális, tekintve, hogy egyelőre ki vannak zárva belőlük. Mindezek alapján pedig az látható, hogy a tárgyalások valószínű feszültek lesznek.
Atlantico.fr: Az európai modell, amely a közigazgatásra és a gazdaságra támaszkodott, meggyengülni látszik. Melyik az a pont, ahol az európai modell kifullad? Mi működik még?
RB: Nem igazán értek egyet. Az EU-ban még mindig a legrégebbi hatáskörök működnek a legjobban. Azok, amelyekre az Unió Maastricht előtt épült: a belső piac és annak minden velejárója, azaz a gazdasági és műszaki együttműködés, a kereskedelempolitika, az áruk szabad mozgása. És ez a modell jól működik, nem kerül a címlapokra, unalmasnak és technokratikusnak tartják, de továbbra is ez az egész rendszer alappillére, amelyet Európa a legjobban és a legnagyobb megegyezésseé csinál, konszenzusos módon.
Véleményem szerint a Maastricht utáni Európa az, amelyik megrekedt, a politikai minőségi ugrás Európája, a félszívvel föderalista Európa. Nem szabad tehát a fürdővízzel együtt a gyermeket is kidobni, Európa 1993 óta is belevágott a szükséges projektekbe, némelyikük sikerrel, de tény, hogy egy olyan Unió, amely inkább politikai, mint technikai, inkább messianisztikus, mint pragmatikus, feszültségekkel és súrlódásokkal jár. A tagállamok között, de a kormányok és a polgárok között is, ami hosszú távon megalázó lehet. A háború bizonyára megmutatja, hogy az EU csak egy nagy piac lehet, és hogy nagyon kedvezőtlen körülményekhez kell alkalmazkodnia, de tény, hogy az ismétlődő válságok erejével épített integráció egy demokratikus agyaglábú óriás.
-
Ez a cikk egy eredetileg az Atlantico oldalán megjelent interjú fordítása.
