Viszont ő volt az első itáliai kormányfő, aki ellen a hivatali ideje alatt büntetőeljárás indult és akit elmozdítottak szenátori pozíciójából, majd börtönbüntetésre ítéltek. Silvio Berlusconi 2023. június 12‑én örökre távozott az olasz közéletből, emléke és öröksége azonban tovább él. Összegezzük hát ezt a csodás győzelmekkel és nagy bukásokkal teli életutat!

Félárbocra eresztett nemzeti lobogó a Chigi palota homlokzatán és a San Siro stadion bejárata felett, gyászkeretes címlapok az újságárusoknál, „Ciao papà” felirat a legnagyobb kereskedelmi médiakonglomerátum adótornyán. 2023 júniusának második hétfőjén egy egész nemzet érzi: Olaszország nem az a hely többé, ami eddig volt. Örök nyugovóra tért a jobboldal királycsinálója, számos politikus példaképe, az olasz foci „keresztapja”, egy médiabirodalom feje, öt gyermek és egy meghatározó politikai közösség atyja. Berlusconi halálával egy valóságos brand távozott, aki maga volt a két lábon járó „Made in Italy”, a feltörekvő, élveteg olasz kispolgárság megtestesítője. A „lovag” politikusi jelentősége korszakosnak mondható, akinek a jobblétre szenderülése markáns cezúrát jelent az Olasz Köztársaság történetében: jön a Berlusconi utáni világ, a „Harmadik Köztársaság.”

A „főnök” az 1960-as és 1970-es évek fordulóján vetette meg lábát a lombardiai ingatlanpiacon, az 1980-as években megszülető médiabirodalma (Fininvest, ma Mediaset) pedig véget vetett az állami rádió és televízió monopóliumának. Berlusconi csatornái újfajta műsorkészítési és programszerkesztési irányelveket honosítottak meg, valamint elsőként tettek eleget a nem közszolgálati csatornák újonnan bevezetett hírszolgáltatási kötelezettségének. A jogi végzettségű üzletember a médiapiaci sikerei után kiérdemelte a „cavagliere”, azaz: a lovag ragadványnevet, eredményei azonban aligha valósulhattak volna meg az akkori szocialista miniszterelnök, Bettino Craxi támogatása nélkül, aki nagyban segítette az olasz médiapiac liberalizációját.

A hidegháború végeztével gyökerestül felfordult az olasz politika. Az 1990-es évek elején ügyészségi nyomozások sora indult a hatalommal való visszaéléssel, korrupcióval és alvilági üzleteléssel vádolt potentátok ellen. Összeomlottak a hagyományos jobb- és baloldali pártok, az új formációk felemelkedésével és az új politikai kultúra elterjedésével pedig elérkezett a Második Köztársaság.

1994 januárjában alapította meg a milánói médiamágnás a Forza Italia (Hajrá, Olaszország) nevű mérsékelt, jobboldali liberális pártot, mégpedig kamerák előtt, azt üzenve: „Olaszország az az ország, amelyet szeretek”. Az olasz politikai kommunikációban a hosszas programbeszédek helyett Berlusconi elhozta a show-műsort, az egyszerűbb nyelvezetet és a viccelődést, sok esetben éppen magát téve a humor tárgyává. A cavaglierepolitikai színrelépése előtt az olasz pártpolitika dinamikáját nem a pártvezérek küzdelme és szövetsége, hanem a frakciók közötti egyezkedés határozta meg. Berlusconival viszont gyökeret vert a leadership fogalma az olasz közéletben. A Forza Italiát tartják az első vállalatszerűen szervezett és irányított olasz pártnak, amelynek az azúrkék lobogója is a nemzeti futballválogatott, az Azzuri színében tündököl, kihasználva azon kevés jelképek marketing értékét, amelyek nemzeti egységet kovácsolnak a rendkívül töredezett olasz társadalomban. Berlusconi nyomán a frakcióüléseket felváltották a klubestek, megváltoztak a képviselők öltözködési és viselkedési szokásai, a közszereplőket televíziós továbbképzésekre küldték, a Forza Italia parlamenti frakciójában pedig rendre megjelentek a Mediaset birodalom prominensei.

Ellenfelei lebecsülték a Berlusconi-jelenséget, a közvélemény-kutatók rendre alulmérték a népszerűségét, a választók között azonban óriási rajongótáborra tett szert. Az üzletember ideológiamentes, üzleti szemléletet hozott a pártpolitikába. Az egységre törekedett az adócsökkentés, a bér- és nyugdíjemelés, a munkahelyteremtés és a bűnözés visszaszorítása érdekében. Berlusconi a szűkebb pátriájában a szeparatista Északi Liga vezetőjével, Umberto Bossival, délen pedig a szélsőjobbos és eltökélt centralizáció párti Gianfranco Finivel, valamint az egykori Kereszténydemokrata Párt megmaradt konzervatív erőivel lépett szövetségre, hogy összehozta „az ördögöt a szenteltvízzel.” A stratégia bevált, hiszen pártja a világon egyedülálló módon az alapítást követő 2 hónapon belül bejutott a törvényhozásba, megnyerte a választást és kormányra került.

A médiamágnás megtörte a törvényhozási hagyományt, miszerint a szélsőjobboldali formációkat a nagy pártok nem veszik be a kormánykoalícióba. Ő ugyanis az egykori konzervatív Nemzeti Szövetség és a szélsőjobboldali Szociális Mozgalom pártok főtitkárát, Finit tette meg a második és harmadik Berlusconi-kormányban miniszterelnök-helyettesnek és külügyminiszternek. A Forza Italia 1994-es győzelmével ráadásul automatizmussá vált a legnagyobb párt listavezetőjének a miniszterelnöki jelöltsége, kihagyva a hosszas koalíciós tárgyalásokat és mérsékelve az államfő közjogi szerepét.

A „főnök” a politikára vállalkozásként tekintett, s ez a filozófia a II. világháború utáni Olaszország leghosszabb miniszterelnöki hivatali idejével jutalmazta őt. Három alkalommal – egy kormányátalakítás miatt technikailag négyszer – töltötte be ezt a tisztséget: 1994-től 1995-ig, 2001-től 2006-ig, majd 2008-tól 2011-ig. Az egykori olasz miniszterelnök sokszor nyert és bukott, de mindig visszatért. Berlusconi sikerességének kulcsa, hogy a jellegzetes északolasz vállalkozói–kispolgári mentalitása ellenére elnyerte a hagyománytisztelő déli lakosok többségének a szimpátiáját is, egyszer nápolyi dalok éneklésével, másszor az ott élők gondolkodásmódjához és értékrendjéhez közel álló kijelentésekkel.

Míg az első kormánya a szeparatisták és a nacionalisták közötti ellentétek miatt megbukott, a Szabadságok Háza(Casa delle Libertà) koalíció jelöltjeként 2001-ben ismét kormányfő lehetett, a Nemzeti Szövetség, az Egyesült Kereszténydemokraták (Cristiani Democratici Uniti) és a régiók nagyobb fokú autonómiájáért küzdő Északi Liga(Lega Nord) támogatásával. A Romano Prodi vezette balközép ellenzék 2006-ban alig több mint 25 ezernyi szavazatkülönbséggel győzte le Berlusconi pártzsövetségét, amely 3 év múltán Szabadság népe (Popolo della Libertà) névvel tért vissza. 2011 őszén, a nagy államadósság-válság közepén Berlusconi a megszorítási csomag elfogadását követően lemondott miniszterelnöki mandátumáról, teret engedve a volt EU-biztos, Mario Montiszakértői kormányának.

A Berlusconi-kormányok jelentős munkapiaci reformokat hajtottak végre, nagysebességű vasúti hálózatot kezdtek kiépíteni a jelentősebb tartományi központok között, metróközlekedést indítottak el egyes nagyvárosokban, hidat emeltek Szicília és a szárazföld közé, a velencei lagúna árvízvédelmét elektromechanikus gáttal biztosították, eltörölték a kötelező sorkatonaságot, és sorolhatnánk a sok vitát kiváltó, de az ország jövőjét nagyban befolyásoló intézkedéseket.

Ugyanakkor hősünkkel esett meg először az olasz történelemben, hogy hivatali idejét töltő miniszterelnök ellen büntetőeljárás indult, 2013-ban pedig még szenátori pozíciójából is elmozdították. Adócsalás vádjával 4 év letöltendő börtönbüntetésre ítélte a harmadfokú bíróság a Mediaset-perben, amelyet idős korára tekintettel 1 év háziőrizetre és szociális munkára enyhítettek. Ekkor mindenki azt hitte, hogy a „lovag” örökre visszavonul a politikától. De nem így lett: 2019 és 2022 között európai parlamenti képviselő lett a Néppárt színeiben, majd pedig királycsináló szerepben tért vissza, és aktívan beleszólt akár a legutóbbi kormánykoalíciós tárgyalásokba is.

Berlusconi külpolitikáját is az ideológiamentesség, a pragmatizmus és a személyes kapcsolatok határozták meg. Egyetlen eddigi olasz államférfiként egyaránt felszólalt az USA Kongresszusában és az izraeli Knesszetben is. Egyszerre ápolt jó viszonyt az Egyesült Államok egykori elnökével, George W. Bush-sal, a korábbi brit miniszterelnökkel, Tony Blairrel, az orosz államfővel, Vlagyimir Putyinnal, valamint Moammer al-Kadhafival, a líbiai népvezérrel. Angela Merkel egykori német kancellárral már kevésbé volt felhőtlen a viszonya: sokak szerint a németek fiskális szigora miatt elmérgesedő Berlin–Róma kapcsolat is hozzájárult a negyedik Berlusconi-kormány bukásához 2011 őszén.

Silvio Berlusconi tavaly október 13-án még egy utolsó politikai elégtételt vehetett, amikor újfent szenátori mandátumhoz jutott az olasz törvényhozás felsőházában, ahonnan egy évtizeddel korábban kizárták. A nagy visszatérés azonban a „lovag” 1994 januárjában kezdődött politikai eposzában nem egy újabb fejezet dicső nyitánya, hanem immár a kalandos életút méltó lezárása lett. Egyelőre nincs örökös a láthatáron, miközben régi kérdés, hogy van-e jövője a pártnak a mindent kézben tartó vezető nélkül. Tény, hogy az elnök aktivitása miatt eddig a fiatalabb nemzedék nem tudott érvényesülni, a nagy öregek ambícióit pedig „felfelé buktatással” szerelte le a pártvezér. Ugyanakkor a jelenlegi Meloni-kormány harmadik legerősebb koalíciós partnereként 5 tárcavezetői pozícióval rendelkező jobbközép formáció népszerűsége a 2018-ban mért 15%-ról mára 7%-ra zsugorodott. A Forza Italia jobboldalon betöltött funkcióját pedig fokozatosan veszi át a Giorgia Meloni miniszterelnök által vezetett Olaszország Fivérei (Fratelli d’Italia) vagy az infrastrukturális és közlekedési miniszter, Matteo Salvini Ligája. Az ország első női kormányfője, Meloni, a számos nézeteltérés övezte hatalmi harcaik ellenére megindító videóüzenettel tisztelgett a „Lovag” emléke előtt, igazi harcosnak, az olasz történelem egyik legnagyobb hatású államférfijának nevezve őt.

Silvio Berlusconi életműve messze túlmutat a politikai örökségén. A választók és képviselőik közötti kapcsolat átlényegülése révén az egész olasz társadalmat és politikai kultúrát megújította, de a labdarúgásban is megkerülhetetlen volt: sokak szerint ő hozta vissza a sírból az A.C. Milan csapatot, 2018 után pedig az A.C. Monza az ő támogatásával juthatott fel az olasz harmadosztályból az elsőbe. 

Igazi nemzeti jelkép volt ő, aki az emberség és a barátság hívószavaival egyesítette az olasz nemzetet, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy a balközép koalíció által támogatott Sergio Mattarella köztársasági elnök is részt vesz a Forza Italia örökös elnökének az állami temetésén. A Cavagliere sose gondolt a halálra, csak szeretetben akart elmenni. Népes családja, tanítványai, követői, politikai örökösei, csodálói, a Milan és a Monza rajongói tábora a bizonyíték rá, hogy ezt sikerült is elérnie. Silvio Berlusconi 86 éves volt.