Az ember azonban gondolkozó lény, megvan a képessége arra, hogy kérdezzen, vizsgálódjon, keressen. Ennek kiváló eszköze a filozófia, amely az első kérdésekre keresi a választ. A filozófián belül a metafizika foglalkozik a természetfeletti elgondolásokkal, s ezek közül három fő tárgy kiemelendő Immanuel Kant szerint – Isten, a lélek halhatatlansága, s a szabad akarat. Ugyanakkor már kezdetektől fogva megjelent a valóságnak a puszta érzékeltekkel történő azonosítása, s így a természetfeletti létezésének kétségbevonása. Ez a hívőket arra sarkalta, hogy meggyőzzék mindazokat, akik elutasítóak, de legalábbis bizonytalanok Isten létezését illetően. Ennek egyik lehetséges eszköze az ún. istenérvek (teodicea) kidolgozása. Több híres istenérvet is papírra vetettek a történeleme során, ilyen például Szent Anzelm istenérve vagy Aquinói Szent Tamás öt érve Isten létezése mellett. Jelen cikkben a filozófia eszmetörténetének egyik legmeghatározóbb gondolkodójának, René Descartes-nak istenérvét fogjuk bemutatni.
René Descartes (1596-1650) francia filozófus jelentősége alig húzható alá kellően. Descartes tudományokban elért eredményei (Karteziánus koordináta rendszer, Descartes szorzat stb.) és filozófiai gondolatai civilizációnkra máig kiható hatással bírnak. Mind matematikatudományi, mind filozófiai megállapításait az általa kidolgozott, ún. tudományos módszer segítségével érte el. A tudományos módszer egy olyan eljárás, melynek során az egyén szellemi ráfordulással keresi az igazságot, a tudást. Ez utóbbi tehát a Módszer tárgya, célja. A Módszer eredménye azonban nem tökéletes, ahogy azt a francia bölcselő vallja, hisz az az ember elméjének korlátjai közé szorul. A Módszert négy szabály alkotja:
- Soha se fogadjunk el semmit igaznak, amiről nem tudjuk kétséget kizáróan, hogy az volna – kerülve az elhamarkodott megállapításokat, „s hogy megállapításaim tartalma ne legyen több, mint az, mi elmém számára élénken és világosan mutatkszik meg, melyek következtében nincs okom kételkedni afelől”.
- Felosztani a problémákat részeire, s azokat külön elemezni annak érdekében, hogy jobban megoldhatóak legyenek.
- Gondolatainkat rendezetten vezetni, úgy, hogy a legegyszerűbb problémáktól haladunk fokozatosan az összetettebbek felé, rendet feltételezve a dolgok között.
- Olyan felsorolásokat és áttekintéseket alkotni, melyek mindenre kiterjedőek, semmit se hagyjunk ki.
Könnyen belátható, hogy hasonló módszertani megfontolások alkotják manapság is a tudományos írást, s a problémák általános megoldási stratégiáit. Descartes úgy vélte, hogy saját korában csak a matematikusok voltak képesek biztos és nyilvánvaló bizonyításokat levezetni, s ezáltal minden más tudomány, így a filozófia is bizonytalan talapzaton magaslik. Descartes tudományos módszere képes volt arra, hogy az addig uralkodó gondolkodási paradigmát megváltoztassa, nem a Szentíráson keresztüli igazolások, vagy az autoritással rendelkező intézmények, mint például az Egyház, voltak hivatottak a kérdések megválaszolására, pusztán a Módszer, amely miként az emberre, s annak elméjére, értelmére helyezte a hangsúlyt, racionalistának mondható. Emiatt sokan Descartes-ot a modern Nyugati filozófia atyjának tartják. Amint arra azonban majd később rámutatunk, erősen vitatható, hogy Descartes módszerét kizárólagosnak tekintette volna, értve ez alatt azt, hogy az felfogása szerint képes lett volna válasszal szolgálni mindenre.
A descartes-i istenérvet a továbbiakban a francia bölcselő „Értekezés az ész helyes vezetésének és a tudományos igazság kutatásának módszeréről” (1637) (továbbiakban: Értekezés a módszerről) és az „Elmélkedések az első filozófiáról” (1641) (továbbiakban: Elmélkedések) c. írásai mentén mutatjuk be. Bizonyos tekintetben az Értekezés a módszerről egyfajta absztraktja a későbbi Elmélkedéseknek, ekképpen a szerző véleménye szerint együtt kezelendőek és értelmezendőek. Descartes célként nem kevesebbet tűz ki, mint Isten és a lélek bizonyítását, s így a kant-i maxima alapján joggal „vádolhatóak” ezen írások metafizikával. Ez egyben missziós cél is, hiszen a hitetlenek meggyőzésére irányul, melyre a filozófiát tartja alkalmas eszköznek a teológiával szemben. Ezt a következőképpen magyarázza:
„Mert bár nekünk, hívőknek elegendő, ha a hit által hisszük, hogy az emberi lélek nem hal meg a testtel együtt, és hogy Isten létezik, bizonyosan úgy tűnik, hogy egyetlen hitetlen sem lenne képes meggyőződni egyetlen vallás felől vagy akár bármilyen erkölcsi erényről, amíg ezt a kettőt számukra a természetes értelem által be nem bizonyítják számukra.”
A hívők hisznek Istenben mivel a Szentírás ezt tanítja, s a Szentírásban hisznek mivel az Istentől származik, az ún. körkörös érvelést (petitio principii) az isteni kegyelem oldja fel, mindazonáltal ez teológiai fogalom, s annak elfogadása nehézkes a hitetlenek számára, ezért azt a „természetes értelem” által kell számukra bizonyítani, amely az isteni kinyilatkoztatást figyelmen kívül hagyó puszta észen alapul. A hitetlenek nem hajlandóak elfogadni Isten és a lélek létezését, mivel úgy gondolják azt nem bizonyították még be, Descartes ezzel szemben azt állítja a bizonyítást már megannyi ember megtette, ugyanakkor,
„a filozófiában nincs nagyobb feladat, mint szorgalmasan, egyszer s mindenkorra felkutatni ezek közül az érvek közül a legjobbat, és olyan precízen és világosan megfogalmazni azokat, hogy mostantól mindenki valódi bizonyításnak fogja tekinteni őket.”
Ekképpen célja az anzelmi hagyománnyal azonos, Isten létének bizonyítása. Ahogy folytatja – nem új módszerről van szó, mivel az igazságot kutatja, melyet az támasztja majd alá, hogy érvei oly mértékben biztosak, világosak, magától értetődőek lesznek, hogy azokat többé már nem lehet kétségbe vonni. Ez utóbbi nem csak „generális cél” hanem „speciális” is, azaz nem csak másokra, hanem saját magára is irányul. Descartes filozófiája az igazságot kutatja, ekképpen a létezőt keresi, az igaz létkritériumát azonban egy kifejezetten szigorú szabállyal köti gúzsba, miszerint csak azt fogadja el igaznak, amihez nem fér kétség, másképpen fogalmazva, amely elméje számára élénken és világosan mutatkszik meg (lásd első szabály). Mindazonáltal ez nem azt jelenti, hogy pusztán a filozófia vagy a matematika útján képes az ember az igazságot elérni, hiszen a teológia, az isteni kegyelem is képes erre. Utóbbi kapcsán elég csak az ember szívébe írt természetes törvényre gondolnunk, amely magába foglalja Isten létének bizonyosságát. A filozófiára még egyszer a hitetlenek meggyőzése érdekében van szükség Descartes állítása szerint.
Ennek megfelelően kizárásra kerülnek a „természetes értelemtől” eltérő megközelítési módok a bizonyítás során. Elutasításban részesülnek továbbá az előítéletek is, látszólag a korábbi tapasztalatokkal együtt, egyfajta tiszta (értsd: racionális) filozófia építése kezdődik meg, amely a kezdetektől indul, s minden egyes világról és egyénről tett állítását aprólékos pontossággal kívánja alátámasztani.
Érzékeink megcsalnak minket gyakorta, s ha az abszolút bizonyosságra törekszünk akkor leszünk kellően körültekintőek, ha nem bízunk meg abban, mi korábban már megcsalt minket. Ezzel a felismeréssel, s viszonyulással indítja útnak filozófiáját Descartes. Ugyan, ami megtéveszt minket, olykor valós képet nyújthat számunkra, ugyanakkor nem teljességgel megbízható, ekképpen az abból származó következtetések könnyűszerrel kétségbevonhatóak. Descartes alapos vizsgálat alá veszi a mindennapi körülményeinket és tapasztalásainkat, s arra eszmél rá, hogy a legbiztosabbnak hitt érzékeléseink teljes mértékben bizonytalanok. Honnan tudjuk, hogy a tűzhely mellett ülünk kedvenc estélyinkben, mikor könnyen lehet, hogy az ágyban fekve mezítelenül alszunk? Honnan tudjuk, hogy az általunk érzékelt dolgok olyanok, mint amilyennek azokat érzékeljük, vagy hogy egyáltalán azok léteznek? Még a vélt matematikai igazságok sem feltétlenül mentesek a descartes-i kétség alól, ugyanis egy mindenható lény egyszerűen megtéveszthet minket azok valósága felől, elképzelhető, hogy kettő meg három nem öt valójában. Annak érdekében, hogy valami igazat, kétségbevonhatatlant találjon Descartes, hamisnak fogad el mindent, ami a legkevésbé is kétségbe vonható.
Amint ezen látszólag képtelen helyzetről meggyőzi saját magát, rögtön felleli az igazság első magvát. Ha már valamiről meggyőzött valamit (jelen esetben saját magát), akkor annak a valaminek léteznie kell. „Cogito ergo sum”, ahogy szól a híres idézet – „gondolkodom, tehát vagyok/létezem”. Ez a megállapítás alapvető jelentőségű Descartes-nál, meggyőzni csak létező dolgot lehet, s ahogy azt már Arisztotelész is megállapította, egy dolog nem létezhet és nem-létezhet egyazon időpontban és értelemben. A „Cogito ergo sum” gondolata azonban nem Descartes fő filozófiája és megállapítása, az csupán előszobája, egy az általa még egyértelműbbnek és magától értetődőbbnek tekintett igazságnak, Isten létezésének. Az ember egy gondolkodó dolog, a gondolataink nem választhatóak el tőlünk, azok egyfajta aggregátuma képez minket. A gondolataink irányulhatnak valós és valótlan dolgokra, a képzelet például mindig valótlan, nem-létező dolgokra irányul, mindazonáltal maga a „képzelés”, mint gondolati folyamat létezik. Descartes magát az érzékelést is mint olyat gondolkozásnak vélte, miként a testi érzékelés (amely erős kétségek által övezett filozófiájának ezen pontján) az elmében gondolatként tényszerűsödik. Az a gondolati folyamat mely a valósra irányulhat az a megértés, amely az értelem megfelelő alkalmazásával képes az embert a lehető legközelebb juttatni az igazsághoz.
Descartes alaptételként fogadja el, miszerint az oknak legalább annyira valósnak kell lennie, mint annak okozatának, ebből kifolyólag a semmiből nem jöhet létre valami, s ami tökéletesebb nem származhat tökéletlenebből. A meleg nem bújhat elő a semmiből, csak olyan dologból, ami már eleve meleg. Ezen tételek egyértelműen a meglévő filozófiai hagyomány részei, melyek már Arisztotelésznél is megjelennek például az első mozgató gondolatában, ami később Szent Anzelm istenérvének alapját képezi. A tökéletesség, s a létezés kritériumai a descartes-i gondolkozásban szoros kapcsolatban állnak. A különböző eszmék (ideák) egyfajta skálán helyezhetőek el, amely „elmebéli valóságukon” (a descartes-i szóhasználatban objektív valóságukon) alapszik. Az eszmék elmebéli valóságukban különböznek: Isten gondolata magasabban helyezkedik el, mint a „véges lényegek” (véges szubsztanciák) vagy például az utóbbiaktól függő dolgok. Ennek magyarázata a megjelölt eszmetípusokban rejlik, melyek különböző tökéletességgel rendelkeznek. Isten lévén „egy bizonyos lényeg (szubsztancia), amely végtelen, független, legintelligensebb, s legerősebb” – mondja Descartes – per definitionem tökéletes. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy a francia bölcselő fontos különbséget von a tökéletes és nem-tökéletes között, miként a tökéletes egy önjogú „dolog”, mely maga egyenlő Istennel (az az Ő természete/lényege), míg más dolgok nem-tökéletesek, amelyek nem rendelkeznek a fenti idézetbéli jellemzőkkel, ezen tökéletesség vagy nem-tökéletesség azonban megváltoztathatatlan. E módon nincs átjárás a tökéletes és a nem-tökéletes között ugyanis az egy lényegbéli különbség, a tökéletes egy végtelen lényeg (szubsztancia), míg a nem-tökéletes egy véges. Az átjárás lehetőségét cáfolja Descartes a nem-tökéletes tudást példaként használva, itt rámutatva arra a logikai összefüggésre, mely szerint:
„(…) bár igaz, hogy tudásom fokozatosan gyarapodik, és sok olyan dolog van bennem, ami még nem teljesedett be, mindazonáltal ezek egyike sem vonatkozik Isten eszméjére, amelyben nincs semmi, ami beteljesedetlen vala. Valójában ez a fokozatos növekedés maga is a nem-tökéletesség legbiztosabb bizonyítéka. Továbbá, bár a tudásom mindig egyre gyarapodhat, de látnom kell, hogy ez a tudás soha nem lesz valójában végtelen, mert soha nem jut el addig a pontig, ahol képtelen lenne a még további gyarapodásra. Ellenkezőleg, úgy ítélem meg, hogy Isten valójában végtelen, így semmi sem adható hozzá a tökéletességéhez.”
A descartes-i gondolkodás megértéséhez szolgálhat adalékként Isten lételméleti (ontológiai) elsőbbségének megfontolása. Isten, ahogy a filozófus fogalmaz független, s szabad, ez abból fakad, miként egyedül Ő nem teremtett, azaz egyedül Ő létezik oly módon, hogy semmi magán kívüli nincs rá befolyással. Ezen sui generis állapot nem kerül átruházásra a teremtett dolgok teremtésével, hiszen a teremtett mivolt egy függést hordoz magában – a teremtő nélkül nincsen teremtett. Ebből kifolyólag a descartes-i szókészlettel élve, kevesebb valódisága (realitása) van a teremtett dolgoknak, s így azok mondhatnánk kevésbé tökéletesek, jóllehet a kifejezés a fentebb említett „átjárásra” engedne következtetni, emiatt a nem-tökéletes a megfelelő kifejezés Isten és a teremtett dolgok viszonylatában. A Teremtés következtében létrejövő dolgok és eszmék között létrejön egy valódiságbéli különbözeti skála, mely hasonlóan az előbb említettekhez a közvetettség, s lételméleti sorrend szerint osztályozza be ezen kategóriák tökéletességét, s valódiságát.
Visszatérvén az előbbi példára, nevezetesen arra, hogy a meleg csak egy már meleg dologból áramolhat, nem pedig a semmiből, felmerül annak kérdése, vajon Isten gondolata honnan származik. Istent Descartes végtelen lényegnek (szubsztanciának) tartja, amely bennünk rejlik, mely utóbbi véges.
„Mert bár a lényeg eszméje bennem van abból a tényből adódóan, hogy lényeg vagyok, ez a tény nem elegendő ahhoz, hogy megmagyarázzam, hogy a végtelen lényeg eszméje miért van bennem, mivel véges vagyok, hacsak ez az elképzelés nem valami olyan lényegből származik, amely valóban végtelen volt.”
„[Isten gondolatát - szerző] (…) nem az érzékekből merítettem; soha nem váratlanul jutott az eszembe, mint általában az az érzékelhető dolgokról alkotott elképzelések esetében, amikor ezek a dolgok megjelennek (vagy látszólag megjelennek) a külső érzékszervek előtt. Nem is én készítettem, mert nyilvánvalóan nem tudok semmit sem levonni abból, sem hozzátenni. Így az egyetlen lehetőség, hogy ez a gondolat velemszületett, ahogyan az önmagam elképzelése is velemszületett.”
A bölcselő tovább göngyölíti a bonyodalmat, amikor visszanyúl az ok, s annak okozatának lételméleti (ontológiai) feltételeihez, azaz arra, hogy az oknak legalább oly mértékű valódisággal (realitással) kell rendelkezni, mint annak okozatának. A végtelen több mint a véges, s több valódisággal (realitással) is bír. Isten lényegét jelentő tökéletesség gondolata a következőképpen jelenik meg bennünk, egyrészt felfogjuk annak főbb jelentésvonalait, s ami talán a legfontosabb, ennek következtében támadnak kétségeink, vágyaink, amelyek ennek a tökéletességnek a hiányából fakadnak. Tudjuk magunkról, hogy nem vagyunk tökéletesek. A fentebbiekben már utaltunk rá, hogy Descartes a tökéletlent nem a tökéletes ellentéteként érti. Itt érik be ezen gondolata, miként az ember csak a tökéletes gondolatának birtokában képes ráeszmélni arra, hogy nem tökéletes, ily módon a végtelen gondolata megelőzi a véges gondolatát bennünk – Isten „érzékelése” megelőzi az én „érzékelését”. Isten gondolata továbbá a legtökéletesebb (azaz az egyetlen teljességgel tökéletes), s így a legnagyobb „elmebéli valósággal” (objektív valósággal) rendelkezik. Descartes Isten gondolatát ekképpen a legélénkebbnek és legvilágosabbnak ítéli, a legbizonyosabbnak. Isten tökéletessége magába foglalja annak létezését is, mivel csak akkor lehet az a legfőbb és legtökéletesebb dolog, ha létezik, mivel annak hiánya, a nem-létezés a tökéletestől való legmesszebb lévő hiányként kerül értelmezésre Descartes filozófiájában. Ez a meglátás rokon Szent Ágoston jóról és rosszról alkotott felfogásával, melyben a rossz nem egy dolog, hanem a jótól lehető legnagyobb fokú eltávolodás. Ezzel a következtetéssel igyekszik bizonyítani a modern filozófia atyja, hogy Isten nem puszta eszme elménkben, hanem a valós világban is létező személy.
Isten tökéletessége azt jelenti, teljesmértékben mentes a hibáktól, hiányosságoktól. Emiatt – mondja Descartes – nem lehet megtévesztő, mivel a megtévesztés és átverés valamilyen hiányon alapszik. Mindezek a megállapítások új dimenziót nyitnak meg Descartes filozófiájában, immáron már nem egy sötét, s üresnek látszó térben tapogatózik az „én”, hanem egy tökéletes lénnyel, Istennel együtt létezik, akire egyfajta biztosítékként tekinthetünk, garanciaként. Itt azonban felmerül a kérdés, mégis honnan erednek a hibák, tévedések? A válasz Descartes szerint az ítéletekben rejlik, melyeket a világról alkotunk. Ugyanakkor önmagában az ítéletek nem hibásak, pusztán akkor, ha azokat nem rendeltetésüknek megfelelően használjuk, amely ezáltal egy normativitásra utal. Az ítéletek megalkotása során az értelem az akarattal összefogva működik együtt. Az értelem révén vagyunk képesek felfogni és megérteni a különböző eszméket. Az akarat vagy szabad választás pedig arra a képességünkre utal, mely által, ha „valamit az értelmünk javasol nekünk azt megerősítjük vagy tagadjuk, üldözzük vagy kerüljük, ez olyan módon mozgat meg bennünket, hogy úgy érezzük, semmiféle külső erő nem befolyásol bennünket”. A probléma, s így a hiba onnan ered, ha az akarat túlmegy az értelem által adta lehetőségeken, annál többet akar mondani. Ekkor már olyan dolgokra is kitér, amelyeket nem értünk meg, mivel az akarat csak akar, megerősít, tagad stb., de nem ért, ekképpen képtelen az adott dolog valószerűségének megállapítására. Isten szabad akarattal ruházta fel az embert, amelyet az ember használhat helyesen, avagy helytelenül. Az értelem által vezetett akarat ítéltetik helyesnek Descartes által, s itt megint csak a klasszikus hagyomány egyik fő tanítása világlik meg, amely ugyancsak azonos álláspontra helyezkedett (lásd Arisztotelész), az ösztönök és vágyak értelem általi megzabolását és vezetését tartották helyesnek. A Módszer ezt az „életmódot” kívánja tudatosítani és intézményesíteni az emberben. Ne az előítéletek, hanem a megfelelő vizsgálódás és megértés által vezérelt cselekvés legyen sarki csillagunk!
Kérdésként merülhet fel bennünk, vajon mire elég az előbb említett megközelítés, vannak a Módszernek határai?
„Nem pusztán azt tanultam meg, hogy mit kell elkerülnöm, hogy soha ne tévedjek, hanem azt is, hogy mit kell tennem az igazság eléréséhez. Mert valóban elérem majd azt, ha kellő figyelmet fordítok mindarra, amit tökéletesen értek, és elválasztom a többitől, amit zavartabban és homályosabban fogok fel.”
Descartes záró megállapítása az IV. Elmélkedésben azt a benyomást keltheti bennünk, hogy a Módszernek nincsennek határai, mindazonáltal a fentebb tárgyaltak elegendő bizonyítékul szolgálnak arra, hogy megszorításokkal kezeljük ezt a passzust. Az igazság elérése, mint olyan nem lehet teljeskörű, mivel az magába foglalná Istennek, a végtelen lényegnek (szubsztanciának) a megértését, s miként az ember véges lényeg (szubsztancia) ez lehetetlen. Továbbá a más dolgokról alkotott eszméink minden bizonnyal gyakorta nem azonosak az adott dologgal, így kérdéses milyen mértékben tudjuk ezeket a rajtunk kívülálló dolgokat megérteni – más szóval: mennyi dologról vagyunk képesek élénk és világos megállapításokat tenni, melyek az igazság elérésének zárkövei Descartes szerint. A Módszer látszólag "csütörtököt mond” a fizikai testek létezésének megállapítását illetően is. Ezek létezését a „természet erről szóló tanítása” igazolja. Ez alatt ért egyrészt Descartes egy rögtönzött benyomást, amely informál minket egy adott dologról, valamint érti alatta Istent magát. A kettő értelmezés közötti kapcsolat nyilvánvalóvá válik amint megértjük, hogy a rögtönzött benyomás az ún. intuitív gondolkodásra utal. Az intuitív gondolkodás maga sok kérdést vet fel, itt pusztán annyit jegyzünk meg, hogy egyesek szerint a természet felettivel áll kapcsolatban, ekként a descartes-i használatban egy, az isteni teremtésen keresztüli üzenetként fogható fel. Mindazonáltal maga az intuitív gondolkodás elhelyezése a Módszer szigorú követelményei között korántsem problémamentes. Isten garantáló szerepe ismét megjelenik: Isten tökéletes ezért Ő nem egy megtévesztő. Miként a természet egyik legnyilvánvalóbb tanítása, hogy léteznek fizikai testek, így Descartes elfogadja azok létezését. Mégis, a természet tanítása, a Mindenható által teremtett világ bizonyossága kétségesebb, mint az éné vagy Istené. Ahogy azt Descartes maga is írja korábban „valami jogosan tűnhet nagyon tökéletlennek, ha önmagában lenne, és mégis a legtökéletesebb lenne, olyan mértékben, amilyen mértékben a világegyetem része”. Kérdéses az is, hogy Descartes miért kezeli ennyire egyoldalúan a „megtévesztést”, mint olyat, miért nem foglalkozik a kettős hatás elvével Isten viszonylatában. Ugyanis könnyen elképzelhető, hogy a fizikai testek valóban nem léteznek, s ez az „isteni megtévesztés” pusztán tökéletesebbé teszi a világegyetemet, mivel az isteni terv részét képezi valamiképpen. Descartes ezt azonban már nem állítja, a racionalizmus által áthidalhatatlan szakadékokat az intuíció, a hit által tömi be, amelyet, mint már említettük Isten szavatol.
Descartes gondolatait több éles kritika érte mind életében, s azt követően. A cikk terjedelmére figyelemmel ezekre nem tudunk kitérni. A kritikák helytállóságától függetlenül maradandó hatást váltott ki mindaz, amit a francia filozófus papírra vetett. Descartes vallotta, az ember véges, korlátolt lény, s gyakorta vét hibát, ekképpen nem létezik tökéletes emberi mű, Gómez Dávila kolumbiai filozófus szavaival élve „minden filozófia töredékes”.
