Köztudott, hogy a 2020 augusztusi belorusz választásokat követő tüntetések erőszakos leverését, valamint a Ryanair egyik gépének 2021 májusában történt eltérítését és Raman Prataszevics ellenzéki aktivista letartóztatását követően az Európai Unió szankciókat léptetett életbe Fehéroroszország kiemelkedő politikai és gazdasági szereplőivel szemben. „Európa utolsó diktátora” , Aljakszandr Rihoravics Lukasenka válaszul Törökország és Marokkó korábbi példáját követte, engedményeket téve a közel-keleti országok lakói számára, hogy turistavízummal Minszkbe utazzanak. A szervezett dezinformáció, illetve a repülőjegyet, szállodát és érvényes vízumot is magában foglaló, mindössze néhány ezer dolláros utazás nagy reményeket keltett a hazájukat elhagyni kényszerülő személyek körében. Az út ugyanis olcsóbb és biztonságosabb volt, mint embercsempészek segítségével, illegálisan érkezni az Európai Unió határaihoz. A fehérorosz hatóságok és állami vállalatok segítségével kialakított rendszerben a belorusz fővárosba egyszerűsített vízumeljárással érkező személyeket szervezett csoportokban, katonai és turisztikai közlekedési eszközökkel szállították a lengyel, lett, valamint litván határra. A migrációs hullám generálásának politikai eszközként történő alkalmazása kezdetben sikeresnek is bizonyult, hiszen a schengeni övezet keleti határának érintett szakaszán minimum 800%-kalnőtt illegális határátlépési kísérletek váratlan kihívásként érték a migrációs nyomással korábban nem igazán szembesülő államokat.

Az érintettek azonban gyorsan reagáltak az eseményekre. A Fehéroroszországgal határos régiókban szükségállapot kihirdetésére került sor, majd megkezdődött a kiterjedt határvédelmi rendszerek (pl. határkerítés, acélfal) kiépítése. Miután az Európai Unió területére igyekvő menekültek határőrökkel találták szemben magukat, a fehérorosz rendvédelmi szervek pedig a határmenti területekre szorították őket, kétségbeesett összecsapások kezdődtek a lengyel hatóságokkal. Amíg a rohamrendőrök vízágyúkkal igyekeztek mindenkit a helyén tartani, a migránsok különféle, a belorusz hatóságoktól kapott deszkákkal, fadarabokkal, illetve szögesdrót-vágó eszközökkel igyekeztek hátrahagyni az őket meginvitáló, majd Nyugat felé kényszerítő kelet-európai államot. A határsértők kövekkel és hanggránátokkal dobálták a lengyel határőröket, valamint lézerrel próbálták elvakítani őket, amíg a fehérorosz katonák többször megpróbálták átvágni számukra az átmeneti határvédelmi szögesdrót-rendszert.

A lengyel védelmi minisztérium jelentése szerint ez idő tájt „azonosítatlan egyenruhások” léptek az állam területére Fehéroroszország irányából, akik 300 métert haladtak az állam közepe felé, majd egy határőrrel való találkozás után kicserélték a tárat fegyvereikben és visszavonultak a határ túloldalára. A határkerítés körzetében pedig egy alkalommal egy belorusz tisztviselő fényjelző rakétával kísérelt meg rálőni egy lengyel honvédre, azt kiabálva, hogy „lengyeleket jöttünk lőni.”

A történtek ismeretében egyáltalán nem meglepő, hogy a balti államok és Lengyelország egyaránt azt állították, hogy a dezinformációs taktikával kiegészülő, migráción keresztül történő nyomásgyakorlás a hibrid hadviselés egyik eszköze, és a schengeni övezet keleti határán lényegében egy modern, „stratégiai elrettentésre” alapozó nemzetközi konfliktus zajlik. Miután az érintett határszakasz egyben a schengeni övezet, illetőleg az Észak-Atlanti Szerződés keleti határa is, az Európai Unió és a NATO közös fellépésre szánta el magát, szorosabbra fűzve a politikai és a katonai integráció közötti együttműködést. A diplomáciai kapcsolatok felvétele, az érintett államok határvédelmének támogatása, valamint a humanitárius segítségnyújtás végül hatékony eszköznek bizonyult. A helyzetfelismerés, a rugalmasság és az együttműködés elérte célját, megakadályozva a határmenti zavargások nemzetközi fegyveres konfliktussá szélesedését.

Érdemes lehet azonban elgondolkozni azon, hogy a migrációs válság balszerencsés kimenetele esetén az érintett államok, vagy a NATO, mint a kollektív önvédelem intézményesített szervezete, miként léphettek volna fel Fehéroroszországgal szemben. E kérdés megválaszolásához első lépésként a 2021-es belorusz cselekmények nemzetközi jogi megítélését kell vizsgálnunk.

A nemzetközi közjogban az erőszak tilalma volt a 20. század egyik legfontosabb elve. A doktrína jogilag kötelező erejű deklarálására egészen a második világháború végéig kellett várni, amikor az évezredes múltra visszatekintő „királyok végső érve” szemléletet az állami erőszak mellőzésére irányuló törekvés váltotta fel. Az erőszak alkalmazását és az azzal való fenyegetést elsőként az Egyesült Nemzetek Alapokmánya  (2. cikk 4. bekezdés) nyilvánította tiltott magatartásnak:

„A szervezet tagjainak nemzetközi kapcsolataikban tartózkodniuk kell a más államok területi épsége vagy politikai függetlensége ellen irányuló, vagy az ENSZ céljaival össze nem férő, bármely más módon megnyilvánuló erőszakkal való fenyegetéstől vagy erőszak alkalmazásától.”

A nemzetközi dokumentum általános rendelkezése nem határozta meg konkrétan az erőszak fogalmát és tényállásait. A tagállamok közötti értelmezési vitákban több nyugati hatalom állította azt, hogy a szabályozás kizárólag a fegyveres erőszak eseteire vonatkozik, a Szovjetunió és más államok azonban kijelentették, hogy a tiltás szerintük a politikai vagy a gazdasági erőszak alkalmazására is kiterjed. A disputa formálisan soha nem dőlt el, de a gyakorlatban az államok a szűkebb értelmezést vették alapul. Ezt támasztotta ugyanis alá az a tény, hogy az Alapokmányt megszövegező San Franciscó-i Konferencián elutasították azt a brazil javaslatot, amely szerint az erőszak tilalmát ki kellett volna terjeszteni a gazdasági kényszer (pl. kereskedelmi embargó) eseteire is. A résztvevők ekkoriban abból az alapvetésből indultak ki, hogy a szélesebb értelmezés elfogadásának eredményeként különböző súlyú cselekmények kerülnének egymás mellé. A különbség a 20. század derekán még valóban jól érzékelhető volt: egy totális fegyveres támadás általában emberi életek kioltásával, államterületek megszállásával és a központi hatalom veszélyeztetésével járt, míg egy propagandakampány vagy gazdasági bojkott legfeljebb az érintett lakosság életkörülményeit vagy a politikai közhangulatot befolyásolta. A hibrid hadviselés korában ugyanakkor a járványok, a kibertámadások, a terrorizmus és a migrációs nyomás is súlyos károkhoz vezethet. A belorusz krízis kapcsán elég csupán arra gondolnunk, hogy 2021 augusztusa óta számos menekült vesztette életét az érintett államok területén. Napjainkban emiatt célszerűbb az erőszak tilalmáról tágabb értelemben beszélni.

A Fehéroroszországhoz köthető konkrét esetben agresszióról nem lehetett szó, hiszen az állam fegyveres erejének súlyos következményekkel járó alkalmazása nem volt bizonyítható. A migrációs válság generálásában ugyanakkor kezdettől fogva egyértelmű volt a belorusz állami szervek, vállalatok, illetve hatóságok szerepe. Minszk kezdetben a katonai provokáció mellett a migránsok támogatását is tagadta, de Lukasenka egy BBC-nek adott interjúbanlényegében beismerte, hogy „abszolút lehetséges” a határon történő átjutásban való fehérorosz közreműködés. A Fehéroroszországnak betudható cselekményekkel kapcsolatban tehát csak az a kérdés maradt megválaszolatlan, hogy azok kimerítik-e az agresszió eseteinél enyhébb állami erőszak definícióját.

A Nemzetközi Bíróság egy korábbi esetben, az erőszak fogalmának tisztázása során kifejtette, hogy az irreguláris erők finanszírozása ugyan nem, de azok kiképzése és felfegyverzése már sérti az ENSZ Alapokmány 2. cikk 4. bekezdését. Ebből az értelmezésből arra következtethetünk, hogy ha egy állam embercsoportokat kényszerít egy másik állam területére, akiket hanggránátokkal, erővágókkal és egyéb eszközökkel szerelt fel, továbbá az állami szervek aktív, tevőleges magatartásukkal segítik az ideiglenes határvédelmi szögesdrót-rendszeren történő átjutást, az adott állam sérti szomszédja területi integritását, tevékenysége pedig az erőszak tilalmába ütközik. Ráadásul, az események során Minszk többször szembe ment az Egyesült Nemzetek egyik alapvető céljával, az emberi jogok és alapvető szabadságok előmozdításával is. Az Alapokmány 2. cikk 4. bekezdésének „az ENSZ céljaival össze nem férő, bármely más módon” kitétele alapján tehát Fehéroroszország több értelemben is erőszakos magatartást tanúsított.

Összességében megállapítható, hogy a belorusz esethez hasonló hibrid támadások könnyedén az erőszak nemzetközi jogi tilalmába ütközhetnek, így az erőszakkal fellépő államok (pl. Fehéroroszország) végső soron akár súlyos válaszlépésekkel is szembesülhetnek a sértett fél vagy egyes nemzetközi szervezetek részéről. A viták békés rendezésének elve értelmében, illetőleg a fehérorosz válság kezelésének tapasztalataiból kiindulva ugyanakkor a gyors helyzetfelismerés és reakció, valamint az érintett államok és szervezetek közötti együttműködés a leghatékonyabb „fegyver” bizonyos hibrid hadműveletekkel szemben.