Az Európai Unión belül a magyar álláspontok és érdekek képviseletének és érvényesítésének egyik lehetséges módja a szubszidiaritás vizsgálatán keresztül (előzetesen vagy utólagosan) valósul meg. A 2007-ben, a Lisszaboni Szerződéssel bevezetett „sárga és narancssárga lapos eljárások” célja, hogy lehetőséget kínálnak a nemzeti (tagállami) parlamentek számára az adott jogalkotási tervezetek felülvizsgálatára, az ezzel kapcsolatos, esetleges nemtetszés kinyilvánítására. Az intézménynek különös jelentősége van akkor, amikor azt vesszük számba, hogy milyen lehetőségei is vannak a tagállami parlamenteknek arra, hogy megszabják, módosítsák az EU-s döntéshozatali mechanizmusok irányát.
Ez szükségszerűen és elválaszthatatlanul kapcsolódik a szubszidiaritás elvéhez, mely kiemelt szerepet játszik a fent már említett Lisszaboni Szerződés nemzeti parlamentek céljait, működését taglaló passzusaiban. A szubszidiaritás ugyanis ahhoz járul hozzá, hogy lehetőség szerint minden kérdés az állampolgárokhoz legközelebbi szinten legyen szabályozva, így érvényre juttatva az egyes közösségek önrendelkezési jogát, természetesen az uniós jogszabályok tiszteletben tartása mellett. Ez adott alapot annak az intézménynek, melyről e cikk szól (sárga és narancssárga lapos eljárások), és amely célját tekintve lehetőséget biztosít a tagállamoknak az Unión belüli érdekérvényesítésre úgy, hogy a parlamentek egyéni szerepüket és identitásukat megtarthatják.
Az eljárások létrejöttének előzményének tekinthető a 2006-os, ún. „Barroso-kezdeményezés” (José Manuel Barroso, az Európai Bizottság korábbi elnöke nyomán), mely már a Lisszaboni Szerződés hatályba lépését megelőzően biztosított bizonyos, olyan lehetőségeket, melyek az Európai Bizottság és a nemzeti parlamentek közti közvetlen konzultációt célozták, ösztönözve az országgyűléseket arra, hogy nagyobb mértékben vegyenek részt a EU tevékenységében, és hogy kifejthessék nézeteiket a jogalkotási aktusok tervezetére vonatkozóan. Az ún. „politikai párbeszéd” intézménye lehetővé tette, hogy a Bizottság a jogalkotási javaslatokat a tagállami parlamenti kamaráknak is közvetlenül továbbítsa. Ez - ahogy az intézmény elnevezéséből is kitűnik – kötetlen, eljárási szabályoktól mentes párbeszédre sarkallta a Bizottságot és a nemzeti kamarákat.
A szubszidiaritás és arányosság elvének alkalmazásáról szóló (a Lisszaboni Szerződéshez csatolt, 2. számú) jegyzőkönyv megszilárdította a fent említett Barroso nevéhez fűződő politikai párbeszéd intézményét. Eszerint ugyanis a Bizottság, amikor a jogalkotási aktusok tervezeteit vagy módosított tervezeteit továbbítja az uniós jogalkotóknak, akkor ezzel együtt a nemzeti parlamentek felé is köteles ezt megtenni. Ezen tervezetek ilyen esetben mindig külön indoklást kell, hogy tartalmazzanak a szubszidiaritás és az arányosság elvének érvényesüléséről, és az utóbbi elvekkel való összhangjáról. Ezt követően 8 hét áll a tagállami országgyűlések számára rendelkezésre arra, hogy ún. indokolt véleményeikben ismertessék az okokat, melyek miatt nem tartják a szubszidiaritás vagy az arányosság elvével összeegyeztethetőnek a kérdéses tervezetet. Az eljárás menete, az indokolt vélemények joghatásai, illetve az, hogy sárga vagy narancssárga lapos eljárásról beszélünk, a továbbiakban attól függ, hogy hány nemzeti parlament él ezzel a jogával, vagyis mennyi bocsát ki indokolt véleményt. A jegyzőkönyv bevezeti azt a szabályt, hogy minden nemzeti parlamentnek két szavazata van: kétkamarás parlament esetén mindegyik kamara egy-egy szavazattal bír, egykamarás parlament esetén mindkét szavazatot az egyetlen kamara birtokolja. (Jelenleg a 27 tagállamnak összesen 54 szavazat áll rendelkezésre.)
Ha az indokolt véleményt adó tagállami parlamentek szavazatainak száma eléri az összes szavazat egyharmadát (azaz 18 szavazat, vagyis álláspont negatív az adott tervezettek kapcsolatban), akkor sárga lapos eljárásról beszélünk. Ez esetben a Bizottság köteles felülvizsgálni a tervezetet, mely után azt vagy eredeti formában fenntartja, vagy módosítja, vagy visszavonja. Álláspontját minden esetben indokolnia kell.
Ha az indokolt véleményt adó tagállami parlamentek szavazatainak száma eléri az összes szavazat többségét (azaz a 28-at), akkor narancssárga lapos eljárásról beszélünk. Az eljárás, ahogy a sárga lapos eljárás esetén, az, hogy a Bizottság felülvizsgálja a kérdéses tervezetet, mely eredményeként azt eredeti formájában fenntarthatja, módosíthatja, vagy visszavonhatja. Viszont a narancssárga lapos eljárásnak van egy többletkövetelménye: amennyiben a Bizottság úgy dönt, hogy a javaslatot eredeti formájában fenntartja, az indoklást el kell küldenie a Tanácsnak és az Európai Parlamentnek is. A továbbiakban az történik, hogy amennyiben (rendes jogalkotási eljárás első olvasatában) az Európai Parlament egyszerű többsége, vagy a Tanács tagjainak 55%-a arra a következtetésre jut, hogy a javaslat a bizottsági megítéléssel szemben sérti a szubszidiaritás elvét, akkor a jogalkotási aktus tervezete a továbbiakban nemes egyszerűséggel nem tárgyalható.
A magyar Országgyűlésben a szubszidiaritás ellenőrzéséért az európai uniós ügyekkel foglalkozó állandó bizottság felel. Ha e bizottság szerint valamely jogalkotási aktus tervezete sérti a szubszidiaritás vagy az arányosság elvét, akkor az indokolt vélemény feltételeinek fennállásáról szóló jelentést, illetve e jelentés elfogadására vonatkozó határozati javaslatot terjeszthet elő, amit kivételes eljárásban tárgyal meg az Országgyűlés. Az így létrejövő indokolt véleményt az Országgyűlés elnöke továbbítja a Bizottság elnökének.
Gyakorlati téren kiemelendő, hogy az eljárások bevezetése óta alkalmazásukra igen csekély mennyiségben került sor: a narancssárga lapos eljárás lehetőségét egyetlen egyszer sem, a sárga laposét pedig mindössze háromszor vették igénybe a tagállamok. Az első 2012-ben volt, egy, a munkavállalók kollektív fellépéséhez való jogával összefüggésben. 2013-ban az EPPO, vagyis az Európai Ügyészség létrehozásáról szóló rendeletjavaslat kapcsán éltek az eljárás lehetőségével, majd 2016-ban a munkavállalók kiküldetéséről szóló irányelv módosítására irányuló javaslat további tárgyalását kísérelték megakadályozni a tagállami parlamentek. Érdemes kiemelni, hogy a Bizottság mindhárom esetben amellett döntött, hogy a javaslatát fenntartja – bár az első, munkavállalók kollektív fellépéséhez való jogával kapcsolatos javaslatot végül visszavonta, mert úgy ítélte meg, hogy sem az Európai Parlament, sem a Tanács nem támogatja a terveztet, így azt később úgysem fogadták volna el. Azt is érdemes látni, hogy a magyar Országgyűlés eddig összesen 13 alkalommal bocsátott ki az eljárások alapjául szolgáló indokolt véleményt.
Az eljárások ellentmondásos megítélésnek örvendenek. Vannak, akik kevésnek tartják az intézkedést, vannak, akik számára a nemzeti parlamentek jogalkotási eljárásokba való bevonásának mértéke éppen megfelelő. Fontos rámutatni arra is, hogy nem létezik „piros lapos eljárás”, vagyis az nem opció, hogy egy uniós jogszabálytervezet elfogadását akár az összes nemzeti parlament egybehangzó akarata megállítson. A sárga és narancssárga lapos eljárások alkalmazásával kapcsolatos lényegi probléma a fentiek alapján tehát az, hogy a gyakorlatban ezek szerepe szimbolikus, tényleges jelentőséggel nem bírnak, hiszen nem, vagy csak nagyon csekély esetkörben alkalmazzák őket. Ennek lehetséges okai közül azt emelném ki, hogy az eljárások a nemzeti országgyűlésekre nagy munkaterhet rónak, amellett, hogy viszonylag kevés, 8 hetes időszakot tesznek lehetővé az indokolt vélemény benyújtására.
Az minden kétséget kizáróan és szilárdan kijelenthető, hogy a Lisszaboni Szerződés egy nagy lépést tett a nemzeti parlamentek EU-s jogalkotásban való szerepvállalásuk lehetőségeinek növelésében, illetve az Európai Uniót jellemző demokráciadeficit csökkentésében, azonban a lényegi kérdés az, hogy vajon elég nagyot-e ahhoz, hogy a tagállamok országgyűlései ne csak elvi síkon, hanem a gyakorlatban is jól használható eszközökkel élhessenek, ha valamit (természetesen a szubszidiaritás és az arányosság körében) sértőnek találnak.
