Emiatt felülreprezentált a szakirodalomban. Emellett viszont azt gondolom, hogy érdemes erről a kérdésről közérthetően, szakszavak és bonyolult elméleti fejtegetések nélkül is értekezni, hiszen sajnos bárki, bármikor érintetté válhat.

A legtöbb, jogtudomány területén írt cikk úgy kezdődik, hogy „már a rómaiak is”, s ezen hagyományt jelen írás is tovább viszi, hiszen ki kell emelnünk, hogy valóban, már a rómaiak is ismerték a vim vi repellere cuique licet elvet, amelynek értelmében abban az esetben, hogyha jogtalan erőszakkal megtámadnak valakit, ő jogosult ezen támadást, akár erőszakkal is, visszaverni, így védve meg magát.

Hatályos szabályozásunk elvi alapja is nagyjából ugyanez. Azért izgalmas a jogos védelem intézménye, mert a jogosan védekező személy formálisan bűncselekményt követ el. Tehát a támadót megfosztja a személyi szabadságától, testi sérülést okoz neki, vagy adott esetben kioltja az életét. Az említett cselekmények alapvetően a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C törvénybe (továbbiakban: Btk.) ütköző magatartások, azaz bűncselekmények. Tekintettel azonban arra, hogy az ezeket megvalósító személy védekezik (mégpedig jogosan), a cselekmények mégsem minősülnek bűncselekménynek (deliktumnak). A helyzet azonban csak első látásra ennyire egyszerű, hiszen a Btk. feltételeket támaszt a védekezővel szemben. Magáról a jogintézményről a Btk. 21. §-22. §-a rendelkezik. Előbbi az úgynevezett megelőző jogos védelem, a 22. § (1) bekezdése a klasszikus jogos védelemről, a (2) bekezdés pedig az ún. szituációs jogos védelemről rendelkezik. 

Terjedelmi okokból a klasszikus jogos védelemmel foglalkozunk, amelyről a Btk. következőképpen szól: 

Nem büntetendő az a cselekmény, amely a saját, illetve más vagy mások személye, javai vagy a közérdek ellen intézett, illetve ezeket közvetlenül fenyegető jogtalan támadás elhárításához szükséges.

A törvényszöveg minden rendelkezése fontos. Az első és legfontosabb fogalom, amelyet tisztázni kell az a támadás. Ennek a jogirodalomban számos meghatározása ismert, de általában erőszakos, aktív magatartást értenek alatta. Fontos megjegyezni, hogy mulasztás is megalapozhatja a jogos védelmi helyzetet, tekintve, hogy bűncselekményt mulasztással is el lehet követni. A jogtalan támadás, kissé egyszerűsítve, azon kritériumot fogalmazza meg, hogy a támadást végrehajtó személynek ne legyen jogi alapja a támadás végrehajtására. Jogi alapja van például a rendőr által alkalmazott kényszercselekménynek, vagy a már jogos védelmi helyzetben cselekvő magatartásának. Fontos még, hogy a támadásnak intézettnek vagy közvetlenül fenyegetőnek kell lennie. Kiemelendő, hogy a jogos védelmi helyzetet személy és javak elleni támadás egyaránt megalapozza. Ennek értelmében nem csak abban az esetben védekezhetünk, ha kést rántanak ránk éjjel, hanem azt sem kell tétlenül néznünk, hogyha éppen a garázsunkat pakolják ki olyan személyek, akiknek erre engedélyt korábban nem adtunk. Nagyon fontos korlátja azonban a védekezésnek a szükségesség kritériuma. Ez azt jelenti, hogy a jogtalan támadással szembeszegülő magatartásnak a támadás elhárításához szükségesnek kell lennie. Azaz, hogy súlyosabb elhárító magatartást abban az esetben lehet tanúsítani, ha a megtámadottnak nem áll rendelkezésére olyan, enyhébb eszköz, amellyel el tudná hárítani a támadást. Ez adott esetben azt is jelentheti hatályos szabályozásunk szerint, hogy a javainkat ért támadás esetén is elvehetjük a támadó életét abban az esetben, ha a támadás visszaveréséhez enyhébb eszköz nem áll rendelkezésünkre. 

Általánosságban az mondható el, hogy az utóbbi másfél évtizedben a magyar jogban a jogintézmény határainak erőteljes szélesedését figyelhettük meg. A korábbi Btk. alatt kialakult joggyakorlat szerint a védekezés során okozott sérelemnek például arányosnak kellett lennie a támadó cselekménnyel. Utóbb azonban elterjedt azon elv, miszerint a támadással járó minden kockázatot a támadónak kell viselnie, s ennek nyomán az arányossági kritériumot elvetették, s jelenleg a hatályos büntetőkódex, és ennek megfelelően a bírói gyakorlat is, kizárólag a fent már említett szükségesség kritériumát támasztja a védekező személy felé. 

Léteznek azonban olyan döntések is, amelyek vitathatók, s a jogos védelem határainak talán túlságosan széles bővítéséhez vezetnek. Elhíresült jogeset, melyben az autójában a pirosnál tartózkodó terhelt mellé motorral odaálló sértett beütötte a gépkocsi ablakát, majd az anyósülésen elhelyezett táskát elemelve elhajtott. A terhelt üldözőbe vette a sértettet, majd sikeresen visszaszerezte ugyan a táskát, a támadó, vagyis az ügy sértettje, azonban meghalt az üldözés következtében. A Kúria (korábban: Legfelsőbb Bíróság) megállapította, hogy az üldöző jogos védelmi helyzetben cselekedett. Kimondta ugyanis, hogy a javak elleni támadás során a jogos védelem kiterjed azok visszaszerzésére is [EBH2018. B. 11.]. A gond ezzel az, hogy a forgalmas úton történt „autós üldözés” során számos járókelő is veszélybe került. Természetesen osztható azon fent hivatkozott elv, miszerint valamennyi, a támadással járó következményt a támadónak kell viselnie, így azt is, ha a megtámadottnak a támadás elhárítására nem állt rendelkezésére enyhébb mód, minthogy kioltsa a támadó életét, azonban a támadó üldözése, s számos más személy veszélybe sodrása, talán túl széles keretnek tekinthető. Szintén a jogos védelem, illetve a hivatkozott elv túlzott kiterjesztését jelenti álláspontom szerint, ha a megtámadottra a támadás, s így a jogos védelmi helyzet megszűnte után, nem telepítünk segítségnyújtási kötelezettséget. A támadással együtt járó következményeket ugyan valóban a támadónak kell viselnie, ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy elvesztené jogképességét, vagyis élethez, testi épségéhez való jogát. Utóbbi értékeket hivatott védeni a Btk. 166. §-ban szabályozott segítségnyújtás elmulasztása bűncselekmény. Ennek értelmében mindenkinek tőle elvárható segítséget kell nyújtania sérült vagy olyan személy részére, akinek az élete vagy testi épsége közvetlen veszélyben van. A hangsúly a „tőle elvárható” kitételen van. Ennek értelmében például tőle elvárhatóság hiányában nem követeli meg a bírói gyakorlat olyan személytől a segítségnyújtást, aki maga is sérült. Akik amellett érvelnek, hogy a támadás megszűntét követően (vagyis a támadás ismételt kialakulása reális veszélyének megszűnte után) nem kell segítséget nyújtani a megtámadott részéről a támadónak, éppen ezt az elvárhatósági kritériumot nem látják teljesülni. Álláspontom szerint azonban az emberi élet és testi épség (még a támadóé is) oly erős érdek és oly fontos érték, hogy még ilyen helyzetben is elvárható volna a segítségnyújtás. Összefoglalva tehát, fontos, hogy a megtámadottra minél kevesebb kockázatot telepítsünk, valamint, hogy minél szélesebben biztosítsuk a védekezés eszköztárát, azonban maradjon mindez észszerű keretek között.

Találunk azonban példát megszorító interpretációra is. Fő szabály szerint ugyanis a verbális cselekmények nem alapozzák meg a jogos védelmet, vagyis a sértettnek tűrnie kell a rágalmazást, becsületsértést verbálisan megvalósító személy ilyen jellegű cselekményét. Ez a gyakorlat is vitatható, hiszen nagyon lényeges érdekeket lehet sérteni pusztán verbális cselekmény útján is.

A jogintézménynek nyilvánvalóan csak a felszínét sikerült megkapargatni ezzel az írással, hiszen, ahogyan azt fentebb már említettem, hatalmas az irodalma, bízom benne ugyanakkor, hogy a nem jogász végzettségű olvasók számára informatívak voltak a fentiek.