Egy érettségire készülő középiskolás diák szemében az egyetem egy misztikus hely, amiről a nyílt napokat leszámítva legendák útján szerez információt (vizsgaidőszakban olyan sokat kell tanulni, hogy alvásra sincs idő, de nem kell minden órára bejárni és szerda a bulinap). Ennyiből nehéz elképzelni, hogy az oktatáson kívül milyen más funkciója lehet az egyetemnek, hiszen hallgatóként azért járunk oda, hogy diplomát szerezzünk az ott megtanult ismereteinkről. Azonban két akadémiai forradalom is lezajlott az elmúlt bő kétszáz évben, melyek átformálták az egyetem küldetését is. Forradalmak alatt kivételesen nem az egyetemi oktatók vagy hallgató fegyveres megmozdulásaira kell gondolni, hanem olyan események sorozatára melyek a korszak embereit az egyetem feladatának újragondolására késztették.
Az első egyetemek megjelenése
Az egyetemek egyházi oktatási intézményekből (lásd: kolostori iskolák) kifejlődve jelentek meg a XII-XIII. században. Létrejöttük számos előnyt tartogatott a pápák és az egyház, valamint a városok, illetve a régiók számára is. A klérus szemszögéből hatékony segítséget kínálhattak az eretnekség elleni harcokban, a világi hatalom helyi befolyását ellensúlyozhatták (az egyetemek autonómiával és kiváltságokkal rendelkeztek, melyeket a főuraknak – adott esetben a királyoknak is – tiszteletben kellett tartani), a települések számára pedig a magasabb fokú szakértelem megjelenése több területen is kívánatosnak bizonyult (pl. a nagyobb intenzitású kereskedelem több felmerülő jogvitát szült, amihez az egyetemek jogászai segítséget nyújthattak.)
Az egyetem alapító okirata (statútum vagy studia generalia), ami legtöbb esetben a pápától származott, fontos támpontot kínál annak meghatározásakor, hogy melyek keletkezhettek a legkorábban. Viszont érdemes szem előtt tartani, hogy az alapító okiratok jellemzően utólag ismerték el, hogy sikeres oktatói tevékenységet végeznek abban az adott városban, és voltak olyan egyetemek, amelyek nem kaptak ilyen dokumentumot. Ilyen volt Oxford is, ahol azt a legendát terjesztették, hogy néhány filozófus Trója lerombolása után Albionba (a Brit-szigetek görög neve) menekült, és az ő tevékenységüktől eredeztették az egyetem (elődjének) létrejöttét. Az alapító okirat azért is bírt nagy jelentőséggel, mert kiváltságokat, privilégiumokat állapított meg (pl. az egyetemen az állam tisztviselői nem járhatnak el), ezáltal autonómiában részesítette azokat. Nemcsak az egyházi, hanem a világi hatalom is biztosított előjogokat, például Barbarossa Frigyes 1155-ben az Authentica Habitá-val (az akadémiai szabadságról szóló intézkedése) büntetni rendelte azokat, akik a tanárokat és diákokat szabad mozgásukban feltartóztatják, akadályozzák. Utóbbi azért volt jelentős kedvezmény, mert a kor szokásai szerint, ha „egy kölni személy Róma felé utazva Veronában adósságot hagyott maga után, akkor az őt követő, Kölnből érkező személy köteles volt ezt az adósságot megtéríteni.” Habár ebből a korszakból eredeztethetőek a modern egyetemek tisztségei is (pl. dékán és rektor stb.), ebben az időszakban az egyetemek elsődleges (és egyetlen) funkciója az oktatás volt. Az intézmény inkább törekedett a tudás átadására mintsem, hogy új tudást „állítson elő”, például Petrus Lombardus Szentenciák c. művét először a XII. században kezdték oktatni, majd háromszáz évvel később is ugyanúgy tanították (a szövegek stabilitása számított, nem pedig az, hogy új szemszögből viszonyuljanak hozzá).
Az első forradalom: a kutatóegyetemek megjelenése
A Henry Etzkowitz által „első akadémiai forradalomnak” titulált eseménysorozat akkor következett be, amikor az egyetem funkciója kibővült egy új elemmel, mégpedig a kutatással, ez pedig első ízben a XIX. század eleji Poroszországban valósult meg.
A XVIII. század végén a porosz felsőoktatási intézmények nem örvendtek különösebben nagy tekintélynek európai viszonylatban, egyetlen terület képezett ez alól kivételt: a filológia. Az ókori görög és római szövegek tanulmányozása, amiből következtetéseket vontak le az antikvitás korabeli élet különféle aspektusaira (nyelvhasználat, műveltség, életmód stb.), egy olyan speciális területet képezett, ahol a szigorú tudományos módszertan szerinti vizsgálatnak (már a középkorban is egyedülálló módon) nagy szerep jutott. Wilhelm von Humboldt maga is tanult filológiát, aminek hatása nem maradt el, amikor az oktatásügyért felelős pozíciót kapott a kormányon belül (testvére Alexander von Humboldt pedig a természettudományok, elsősorban a botanika területén ért el eredményeket). A Napóleontól elszenvedett megalázó vereségek sokakban azt az átfogó meggyőződést keltették, hogy védelmi okokból is szükséges a tudományos (és technológiai) fejlődés mihamarabbi előmozdítása. Ennek következtében, 1810-ben Wilhelm von Humboldt megalapítja a Berlini Egyetemet (melyet később róla neveznek át) és bevezet egy újonnan megszerezhető fokozatot a „filozófia doktora” titulust („Philosophiae Doctor”, rövidítve: „Ph.D.”). Annak ellenére, hogy az újfajta képzés a filológia módszertanára és oktatási sajátosságaira (pl. szemináriumokra) épül, mégsem a „filológia”, hanem a filozófia doktorává válik az, aki disszertációjával (téziseivel) kreatív és kellően egyedülálló módon használja a tudomány eszköztárát. (Ennek az oka az, hogy a filozófia mint tárgy magában foglalta a természettudományok területét is ebben a korban.)
A berlini modell kezdett elterjedni, így oktatói mellett már kutatói tevékenységet is elláttak az egyetemeken, ezáltal objektívebbé vált az oktatók megítélése, ami könnyítette az átjárhatóságot. A porosz rendszer olyannyira híressé vált, hogy tömegével érkeztek az USA-ból lelkes fiatalok, hogy tanulmányokat folytathassanak és Ph.D. fokozatot szerezhessenek, aminek következtében az 1870-es évektől rohamosan megnőtt a tengerentúlon is a kutatóegyetemek száma.
A második forradalom: gazdasági szerepvállalás
Ameddig az első akadémiai forradalom az egyetem funkcióját a kutatással bővítette ki és a XIX. század eleji porosz társadalmi és oktatási viszonyok szülötte volt, addig a második forradalom a gazdasági szerepvállalást hozta magával és a XX. században az USA területén fejlődött ki.
Konkrét esemény(ek)hez azért nem könnyű kötni a második akadémiai forradalmat, mivel több fontos, időben jól elhatárolt mérföldkő is elkülöníthető. Az 1910-es és ’20-as évek táján kezdenek el az amerikai egyetemeken foglalkozni a munkaviszonyban álló kutatók által felfedezett találmányok szellemi tulajdonának kérdéseivel. Ez a folyamat kezdetben úgy indult el, hogy egyes tudósok felajánlották az egyetemük részére találmányaik szabadalmi oltalmát (mint ahogy T. Brailsford Robertson is tette 1917-ben a Kaliforniai Egyetem részére), amely a találmány feletti jogi védelmet biztosítja. Herry Steenbock szemléletes példáján keresztül megérthető, hogy miért juthatott ilyen elhatározásra egy kutató, illetve hogy az egyetem számára milyen struktúrában volt érdemes kezelni a szellemi alkotást. A Wisconsin Egyetem tudósa ugyanis rájött, hogy ultraibolya sugárzással meg lehet növelni az ételek D-vitamin tartalmát. Áttörése piaci hasznosíthatóságát hamar felismerte és egyben tartott is tőle: ha rossz kezekbe kerül, akkor több kárt okoz, mint amennyi hasznot hajt az átlagemberek számára, ezért célszerű volt szabadalmaztatni, hogy kontrollálja a felhasználó vállalatok körét. Azonban nem volt szándéka feladni kutatói karrierjét, a szabadalom menedzselésére (licenciaszerződések kötése, azok betartásának felügyelete stb.) nem tudott volna időt szakítani, a bevételekből pedig jónak látta, ha újabb kutatásokat finanszíroznak. Steenbock és találmánya számára a megoldást az 1924-ben alapított, az egyetemmel párhuzamosan működő Wisconsin Alumni Research Foundation (WARF) jelentette. A WARF hozta meg a szabadalommal kapcsolatos üzleti döntéseket, a profitot pedig visszajuttatták az egyetemhez, ahol újabb kutatásokat finanszíroztak belőle. Ez azonban nem ad választ arra a kérdésre, hogy miből lesz pénze az egyetemnek kutatásra, ha nincs már meglévő, piacilag hasznosítható szellemi tulajdona? A második fontos mérföldkő a National Science Foundation 1950-es megalakulása volt, illetve az a tény, hogy a II. világháborús, nagy katonai kutatás-fejlesztési projektek (lásd: Manhattan-terv) tanulságait figyelembe véve kezdett kialakulni egy szövetségi szintű tudományfinanszírozási politika, aminek köszönhetően szövetségi forrásból tudtak az egyetemek kutatási és fejlesztési tevékenységet végezni. Azonban a szövetségi pénzből szponzorált egyetemen, az utóbbival munkaviszonyban álló kutatók által elvégzett kutatás(-fejlesztési) tevékenységből létrejött szellemi alkotás (pl. találmány) tulajdonjoga 1980-ig a szövetségi kormányé volt. Csakhogy az 1970-es években drámaian visszaesett az USA ipari-technológiai fölénye (többek között azért, mert eddigre magához tért a japán gazdaság is). Ennek következtében született meg 1980-ban a Bayh-Dole-törvény (amit a törvény két szellemi atyjáról Birch Bayh és Bob Dole szenátorokról nevezték el), ami megreformálta a szabadalmi oltalom megítélését és kimondta, hogy a szövetségi finanszírozásból megvalósult kutatás eredményeként létrejött szabadalom az egyetemet illeti meg. Ezáltal egy kellően nagy szervezet kapja meg (hiszen a kutató nem tud egyszerre a találmánya hasznosításával foglalkozni és tovább kutatni, ráadásul nem is biztos, hogy rendelkezik a hasznosításhoz szükséges üzleti tudással), viszont nem túl nagy (mivel nem a központi apparátusba beérkező sokadik anyag, amivel nem is feltétlenül van idő foglalkozni), ezáltal az egyetem kellően motivált lehet arra, hogy anyagi hasznot hajtson ki a találmányból.
2. ábra: A Bayh-Dole-törvény megoldása arra, hogy kié legyen a szabadalmi oltalom (saját szerkesztés)
A hasznosításnak több módja is létezik: az egyetem egy piaci szereplőnek, mondjuk gazdasági társaságnak a részére ideiglenesen biztosítja a szabadalom használatát (licencia szerződés) vagy végérvényesen átruházza a szabadalmi oltalmat, vagy pedig az egyetem alapít egy gazdasági társaságot (akadémiai spin-off) és ez a társaság hasznosítja a találmányt. (A spin-off jelentése „kipörgetés”, ebben a kontextusban tehát azt jelenti, hogy az egyetemen létrejött találmányt vagy szellemi alkotást egy egyetemi cég „pörgeti ki” az üzleti élet körforgásába, ezáltal hasznosítva a találmányt.) A Bayh-Dole-törvény olyannyira sikeres volt, hogy többek között Németország (ahol azelőtt kizárólagosan az egyetemi oktatót illette meg a szellemi tulajdon joga) és Magyarország is ennek mintájára alakította át jogi szabályrendszerét.
Zárszó
Az egyetemek feladatkörének változása a társadalom változásának, illetve átalakulásának elkerülhetetlen velejárója. Az 1980-as években ahhoz, hogy egy hallgató felkészüljön a vizsgáira, illetve megírja diplomamunkáját létfontosságú kérdés volt, hogy rendelkezik-e az előadások jegyzeteivel és hogy milyen forrásokat tud az egyetemi könyvtárból beszerezni (például a joghallgatók a jogszabályváltozásokról úgy értesülhettek, hogy a Magyar Közlöny könyvtárban fellelhető számát elolvasták). Napjainkban ehhez képest a tudás alapját képező források döntő többsége az internetről is könnyen fellelhető, tehát az egyetemek információmonopóliuma elrelativizálódott. Ez a jelenség egyrészt, az oktatás módjának átalakulását eredményezheti és a hangsúly a tacit (az íratlan, „mestertől ellesett”) tudás és a készségek fejlesztése irányába tolódhat. Másrészt ezzel összhangban az egyetem mint szellemi tulajdon menedzselő intézmény is megjelenik, adott esetben szakmai gyakorlatot kínálva a hallgatóknak az egyetemi spin-off cégekben, vagy a hallgatók által alapított vállalkozásoknak biztosít inkubációs szolgáltatást.
