Erdély területe évszázadokra visszamenőleg híres volt a sokszínűségéről és multikulturális közegéről, melyet vallási, etnikai és nyelvi paraméterek határoznak meg. Etnikai szempontból Erdély magyarok, szászok, románok, romák lakta vidék, de örmények és zsidók jelenlétéről is tanúskodnak helynevek, építkezési stílusok és gasztronómiai dokumentumok. A trianoni békediktátum után olyan társadalmi-gazdasági változások mentek végbe ebben a régióban, amely mai napig meghatározza a közösség identitását. Abból a tényből kiindulva, hogy a társadalmi változás mértékével változik a beszélők nyelve is, a magyar nyelv helyzetét Erdélyben nem függetleníthetjük a múlt és jelen alakulásának elemzése nélkül. Attól a perctől tehát, hogy Erdélyt Romániához csatolták a trianoni békediktátum során, és ezt a budapesti magyar kormány 1921-ben cikkelybe is foglalta, a magyar anyanyelvű beszélők elveszítették az új Romániában a többségi beszélői státusukat. 

Az új Romániára a gazdasági átalakulás mellett komoly kisebbségpolitikai feladatok is megoldásra vártak. A nemzetállamiság elve azt kívánta, hogy az egyesülés után a román nemzettudat még jobban szilárduljon meg, így többek között a román nyelv lett az ország egyedüli hivatalos nyelve, de sok más színtérről is kiszorultak az Erdélyben beszélt egyéb nyelvek. A vallási, etnikai és nyelvi sokszínűség az évek folyamán egyre inkább elhalványult (kitelepedések és kitelepítések, asszimilációs folyamatok), s ennek következtében – vagy épp ezért – a kisebbségi jogok is jelentősen csökkentek a 20. század második felére. A nyelvi jogok korlátozása az 1989-es rendszerváltást követően is jellemző volt a romániai politikai életben, viszont az elmúlt évek során az ország a kedvezőtlen nyelvi törvényektől egyre inkább a pluralista szempontú nyelvpolitikai szemlélet felé vette az irányt. 

Annak ellenére, hogy számtalanszor használjuk jogi, tudományos munkákban és a köznyelvben is a kisebbség fogalmát, érdemes kihangsúlyozni meghatározásának problematikusságát. Valószínűleg minden magyar anyanyelvű személy érteni és használni fogja a szót, azonban mai napig nincs általánosan elfogadott, pontos meghatározás, hiszen a kisebbségek adott körülményektől függően mindig egyediek és sajátos helyzetűek, így nem lehet a fogalmat általánosított kijelentésekkel meghatározni. Olyan árnyalatnyi részleteknek tűnő, de a valóságban nagy jelentéssel bíró szempontokra is ki kell térni, mint például a mennyiségi adatok számba vétele. Egyáltalán érdemes-e ahhoz kötni a kisebbségi létet, hogy hány ember tér el bizonyos aspektusból a többségtől, illetve ha igen, akkor ki és pontosan hol húzza meg a minimumot, miután még vagy már nem kisebbség az adott csoport? Egy gyakran hivatkozott megközelítés Francesco Capotorti meghatározása, mely szerint „(…) egy állam lakosságának többi részéhez képest számszerűen alacsonyabb, nem domináns helyzetben lévő csoport, amelynek tagjai – az állam állampolgáraiként – a lakosság többi részétől eltérő etnikai, vallási vagy nyelvi jellemzőkkel rendelkeznek, és – ha csak hallgatólagosan is – szolidaritást mutatnak kultúrájuk, hagyományaik, vallásuk vagy nyelvük megőrzése iránt.” 

A szabad nyelvhasználat alapvető emberi jog, alanyi jogon tartozik hozzánk, annak ellenére, hogy az 1948-ban kiadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata még nem tér ki egy nyelvi jogi kérdésre sem. Romániában a nyelvi jogi rendszer a kodifikálás tekintetében megfelel a nemzetközi normáknak: az alkotmány kimondja, hogy a nemzeti kisebbségeknek joga van az etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk megőrzéséhez, fejlesztéséhez és kifejezéséhez, illetve az ezeket érintő intézkedések a többi román állampolgárhoz viszonyítva az egyenlőség és a diszkrimináció tilalma elvei szerint kell működniük. Ugyanakkor Románia aláírta  A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartáját is. De jure tehát egyaránt találkozunk demokratikus, az egyenlőség elvét valló jogokkal, de ezzel egyszerre több egymásnak ellentmondó vagy pontatlanul megfogalmazott állításokkal is. Szilágyi N. Sándor épp az előbbiek kiküszöbölésére fogalmazott meg egy törvényjavaslatot (lassan több, mint 20 évvel ezelőtt), melyben többek között pontosítja azt, hogy mindegyik etnikai/nyelvi közösség egyenlő törvényes bánásmódban részesül (2. cikk), illetve fontos megállapítás, hogy a nyelvi jog nem állampolgárok, hanem személyek alapvető joga (5. cikk). Így kizárható számos félreértelmezés, például a Romániában tartózkodó nem román állampolgárokra vonatkozó jog. Az államnyelv megfogalmazása nem azt jelenti ki, ellenben az alkotmánnyal, hogy a „hivatalos nyelv a román”, hanem a többség nyelve az ország nyelve (23. cikk), ami azt jelzi, hogy míg a hatályban lévő szabály csak a román nyelvet ismeri el, addig Szilágyi N. javaslata egyenlően kezel minden Romániában beszélt nyelvet, és az teszi egyiket vagy másikat államnyelvvé, hogyha az adott nyelven beszél a többség. A jelenlegi román nyelv egyedüli hivatalos nyelvként való elismerése azért is problematikus, mert az állam így gondoskodik a többségi anyanyelvűek nyelvi jogairól, viszont ezt a jogot csak nekik biztosítja igazán – csak a román nyelvet lehet a legteljesebb mivoltában használni. A helyi adminisztráció terén például a 20 százalékos küszöb van megszabva az anyanyelvhasználat biztosítására: amennyiben ezt a százalékot nem éri el az adott településen élő magyar ajkú lakosság száma, a vezetés nem köteles biztosítani a magyar ügyintézést, a magyar nyelvű feliratokat vagy épp a helységnévtábla többnyelvűségét sem. Így tehát a tömbmagyarságon kívül eső városokban (Kolozsvár, Temesvár, Arad stb.) többezer magyar anyanyelvű szorul román hivatali nyelvi közegbe; s ha esetleg a meghatározott 20 százalék fölött sincs biztosítva a többnyelvűsítés, erre semmilyen jogi szankciót nem találunk.  

Az iskolai nyelvoktatás kulcsfontosságú szerepet tölt be a kisebbségi diákok számára, hiszen sokuknak ez az első intenzív találkozásuk a román nyelvvel. Tekintve, hogy Románia lakosságának jelentős százalékát kisebbségek teszik ki, az oktatáspolitikában célszerű lenne arra törekedni, hogy mind a többségi, mind a kisebbségi beszélők magas fokon legyenek többnyelvűek. A közoktatás terén a 2011-es tanügyi törvény hozott változást, amelyben többek között a nemzeti kisebbségek nyelvét és kultúráját alaposan ismerő szakértők bevonásával speciális tanterveket dolgoztak ki a nem román anyanyelvű diákok számára (Legea educației naționale 2011). Ez a korábbiakhoz képest nagy előrelépést jelentett, hiszen addig a történelmet és földrajzot, valamint a szakoktatásban bizonyos szaktantárgyakat is román nyelven kellett tanuljanak a diákok, attól függetlenül, hogy magyar tannyelvű iskolába jártak. A specifikus tantervek azonban még mindig kérdéseket és folyamatos vitát vonnak maguk köré, hiszen a diákok teljesítménye az országos felmérőkön és érettségi vizsgákon nem mutat javuló tendenciákat. Jövőre érettségizik az első olyan generáció, akik kezdetektől fogva speciális tanterv szerint tanulták a román nyelvet. 

Fontos beszélnünk továbbá nemcsak a magyar etnikumú diákok másodnyelvi oktatásáról, de arról is, hogy hogyan van jelen a nyelvi, etnikai, vallási diverzitás a többségi nyelvet beszélők oktatásában. Jelenleg nem látunk arra állami intézkedést vagy keretrendszert, ami a többségi diákok számára is megismerteti a kisebbségi kultúrákat, esetleg kölcsönösen nyelvtanulásra bátorítaná őket. A nyelvi és kulturális diverzitásra való igény azonban egyaránt megfogalmazott többségi és kisebbségi szempontból is: korábbi interjús felméréseim során több erdélyi magyar egyetemista is megerősített abban, hogy nemcsak ők lennének nyitottak román kulturális-nyelvi közegre, hanem az általuk ismert román diákok is előnyt látnak egymás mélyebb megismerésében. 

Összességében tehát azt látjuk, hogy de jure a romániai magyarság helyzete kedvező – a problémák a törvények alkalmazásában, illetve a mulasztások szankcionálásában rejlenek. Hiába hivatkozunk azonban törvényi keretekre, fontos szem előtt tartanunk a társadalmi változókat is, amelyek szintén fontos elemei a nyelvi jogérvényesítésnek, és amelyet a következő részben tárok fel.