Mi történt II. József után?

II. József politikájában a Habsburgok egységes birodalmi törekvése sajátosan vegyült a felvilágosult abszolutista, modernizációs szándékokkal. Rendeletei elsősorban utóbbi szellemében születtek: még a német nyelv bevezetése mögött is ilyen cél állt, ugyanis az egységes birodalom számára a korszerűséget jelentette, ugyanakkor teljesen érthető módon sértette a magyar nemesség érzelmeit, sőt, még a király híveinek egy része is visszavonult ennek hatására. A nyelvrendelet mellett komoly ellenállást váltott ki az uralkodása alatt lezajlott népszámlálás és a telekkönyvi rendszer bevezetésének kísérlete, hiszen a magyar nemesség ugyanakkor saját megadóztatásának szándékát látta benne; illetve a vármegyerendszer (és minden létező rendi fórum) felszámolása. Mindezek következtében már az 1780-as évek első felétől jelen volt egyfajta rendi ellenállás a modernizációs szándékú, de a realitásokkal egyáltalán nem számoló király politikájával szemben, amely az évtized végéig csak súlyosbodott. Uralkodása végén ráadásul Oroszországgal szövetségben még háborút is vívott a törökökkel, amely már a kezdetektől fogva igen jelentős veszteségekkel járt, és természetesen magyar katonák is részt vettek benne (II. József magát Hadik Andrást is kinevezte fővezérré, bár kora és egészsége miatt ezt a feladatot nem tudta ellátni).

Ezeket látva nem csoda, hogy az elégedetlenek egy csoportja felvette a kapcsolatot – ráadásul éppen a korábban Józsefet támogató szabadkőműves páholyokon keresztül – a berlini udvarral. II. József halála évében tehát az udvarban komoly félelem uralkodott amiatt, hogy esetleg elveszíthetik Magyarországot, és összeomlik a birodalom. Az uralkodó emiatt visszavonta rendeleteinek nagy részét, illetve ígéretet tett az országgyűlés 1791. évi összehívására is. Ezt ugyanakkor már nem élte meg.

A gyermektelenül elhunyt uralkodót testvére, Lipót toszkánai nagyherceg követte a trónon, akit a magyar mellett az örökös tartományokban is rendi ellenállás várt (évszázadok óta nem volt példa erre), ezt ugyanakkor már 1790 nyarára sikerült lecsillapítani. A jóval erősebb, németellenes éllel is bíró magyar ellenállást ugyanakkor csak az országgyűlésen sikerült rendezni.

Az 1790-91-es országgyűlésen és úgy általában a magyar nemesi társadalom szemléletében komoly változások álltak be a korábbiakhoz képest. Rousseau hatására megjelent az a gondolat – és ez a nemesi mozgalom politikai programjának részévé vált –, hogy Lipót koronázását feltételekhez és hitlevélre történő eskühöz kössék. Emellett, bár a nemesség hagyományosan rendi elképzeléseket és érveket hangoztatott, megjelent egy a rendiség megújítását célzó irányzat is, amely az angol alkotmányos monarchiát tekintette példaképének (ugyanakkor a radikális változásokat, így az éppen zajló francia forradalmat elutasította) – ez főként a szabadkőművességhez kötődött, de képviselői nemesi vagy arisztokrata származásúak voltak. A mérsékeltebb ellenállók egy részére is hatottak a felvilágosodás elvei: ők is modernizálni kívánták az országot, a kormányzatot, de az udvarral szemben fenn kívánták tartani a rendi kereteket is. Reformtörekvéseik olykor erősen hasonlítottak a velük sokáig szembeállított felvilágosult abszolutizmus intézkedéseire. Mindezekre összességében nemesi felvilágosodás néven hivatkozhatunk.

Ezen nemesi felvilágosodás képviselőinek körében már léteztek olyan elképzelések is, amelyek a nemesség adózását és a nem nemesek birtokszerzését javasolták, ugyanakkor társadalmi téren összességében elég óvatosak voltak, illetve nem kívánták azon kereteket felszámolni, amely a rendiséget, ezáltal az egyenlőtlenségeket jelentette (nem gondoltak például jobbágyfelszabadításra). Ezen radikális elképzeléseket inkább az olyan, egyébként jellemzően nem nemesi származású radikális reformerek, mint Hajnóczy József vagy Batsányi János javasolták, de többen közülük is csak korlátozottan, főként, akik kapcsolatban voltak a nemesi mozgalommal. Közjogi téren viszont a nemesi mozgalom is komoly elképzeléseket fogalmazott meg, amelyek az 1790 nyarára összehívott országgyűlést is meghatározták.

A Magyar Királyság közjogi helyzete II. József uralkodásáig az 1723-as Pragmatica Sanctio-n alapult, amely biztosította a Habsburg-ház nőága számára a magyar trónt, illetve kimondta az ország és az örökös tartományok feloszthatatlan és elválaszthatatlan birtoklását – ez a magyar alkotmányos gondolkodás egyik alapja is lett (például a kiegyezés is a Pragmatica Sanctio-n alapult). Az 1790-91-es országgyűlésen született törvények ezzel erősen összefüggésben vannak (egyes történetírók alkotmányként tekintenek rá), ugyanis a törvények szabták meg Magyarország kormányzásának módját.

Az 1790-ben összeült országgyűlésen különben igen erős igények merültek fel: új alkotmány megfogalmazását várták a küldöttek (ameddig ez meg nem történik, nem akartak távozni), megkezdték a koronázási hitlevél és a koronázás előtti törvények megfogalmazását, tervben volt Magyarország és Erdély egyesítése, létrehoztak volna egy ún. Nemzeti Tanácsot a pénz- és a hadügyekre, illetve szóba került a magyar mint hivatalos nyelv. Persze a nemesi kiváltságokat ismét meg akarták erősíteni (a nem nemesek számára a hivatalviselést sem tették volna lehetővé), de ez az elképzelés abban az értelemben radikálisnak számított, hogy az uralkodót korábban nem látott mértékben korlátozta volna, ráadásul a rendek ismételten felvették a kapcsolatot Berlinnel. Lipót végül meg tudott egyezni a poroszokkal a török háború lezárásáért cserébe, ami után katonai fegyverkezésbe kezdtek Magyarország ellen. Ennek következtében a rendek végül teljesen meghátráltak: nem lett sem hitlevél, sem koronázás előtti törvények, a főherceget végül 1790 novemberében II. Lipót néven magyar királlyá koronázták, aki eredetileg az országgyűlést is fel akarta oszlatni, ami csak némelyik főméltóságnak köszönhetően nem történt meg. Ennek köszönhetően születhettek meg végül azon törvények, amelyek 1848-ig meghatározták a magyar közjogi gondolkodást.

A törvényeket II. Lipót 1791 márciusában szentesítette, közülük kétségkívül a legfontosabb a 10. tc., amely szerint Magyarország „szabad és kormányzatának egész törvényes módját illetőleg (beleértve minden kormányszékeit) független, azaz semmi más országnak vagy népnek alá nem vetett, hanem saját állami léttel és alkotmánnyal bíró […] ország.” A törvények közül némelyik az udvar II. Józseféhez hasonló törekvéseinek igyekezett gátat vetni, így előírták például azt, hogy a koronázás minden trónváltás után fél éven belül megtörténjen, három évente országgyűlést kell tartani, a bíróságok szervezetét a király nem változtathatja meg a rendek nélkül (vagyis az igazságszolgáltatás és a közigazgatás nem választható el), a hatalmat a király csak a rendekkel együtt gyakorolhatja, az adó- és az újoncmegajánlás az országgyűlés hatásköre stb. Más törvények ugyanakkor nem a korábban is felmerülő rendi sérelmekkel kapcsolatosak, hanem éppen modernizációs szemléletűek, így például a protestánsok és a görögkeletiek is jogokat kaptak, illetve a jobbágyok viszonyait is törvény szabályozta (a szabadköltözködési jogot pl. a törvény is kimondta). Megjelenik továbbá a II. József uralkodása alatt új erőre kapó nemzeti ébredés, hiszen a latint ugyan visszavezették, de csak ideiglenes jelleggel (a magyart a horvátok ellenkezése miatt nem lehetett), a tanításban a magyar nyelv rendkívüli tárgy lett, illetve az idegen nyelvű (tehát német) kormányzást megtiltották.

Az 1790/91. évi törvények tehát részben a rendi sérelmeket orvosolták, részben a nemzeti ébredéshez kapcsolódtak, részben pedig modernizációs szándékúak voltak. Természetesen az udvar nem tartotta be őket maradéktalanul – így például az országgyűlést sem hívták össze 1812 és 1825 között –, de hivatkozási alappá váltak a magyar reformer politikában és a vármegyei politizálásban is. Egészen 1848-ig meghatározták a magyar politikát, amikor is új törvények születtek, melyek már egy modern, polgári állam alapját jelentették, még ha a szabadságharc bukása miatt ezek ebben a formában nem is valósultak meg. A magyar reformkor és a magyar nemzeti ébredés ugyanakkor II. József korára vezethető vissza (de nyomai már korábban is látszódtak, pl. a testőrírók esetében), az ő politikájának ellenhatásaként kezdődött kibontakozni az ekkor még nemesi, rendi nacionalizmus.