„Az egyetlen, ami bizonyos, hogy mostantól a háború már nem az, ami volt. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az eljövendő napokban az emberiség nem vív háborút, csak annyit, hogy azt nem olyan módon fogja tenni, melyek ismerősek számunkra. Lehetetlen tagadni a gazdasági szabadság, az emberi jogok elmélete, a környezetvédelmi tudatosság hatását az emberi társadalomra és annak lelkére. […] Bizonyos azonban, hogy amíg emberek más területek és országok feletti hatalom megszerzésén munkálkodnak, új formában és új hadszíntereken fog megjelenni. […] Soros György pénzügyi manőverei, […] Oszama bin Ládin terroristatámadásai és ifjabb Morris ügyetlensége által az interneten okozott károk nem kisebbek egy háború okozta pusztításnál, így azok nem valami háborúfélét, kváziháborút képviselnek, hanem egy új hadviselési mód embrionális kezdeteit.” (Qiao Liang és Wang Hsiangsui: Unrestricted Warfare – fordította Somkuti Bálint)
A második világháború hatása, az ötvenes-hatvanas években megindult és a kilencvenes évekre kiteljesedett gazdasági fejlődés, illetve a bipoláris szembenállás megszűnése eredményeképpen a harmadik évezred elejére olyan társadalmi-politikai rendszer jött létre, melyből a hagyományos eszközökkel vívott, államok közötti háború szinte teljesen száműzetett. Bár ez a béke sokáig a hidegháború atomfegyvereinek a látszatbékéje volt, Európa a történelme során ritkán élt meg ilyen hosszú békés időszakot, ezért nem túlzás nukleáris békének nevezni ezt az állapotot. A hidegháború után a liberalizmus és a belőle származó általános emberi jogok a korszak hivatalos ideológiájává váltak.
Azonban a háború, ahogy Clausewitz mondja, egy kaméleon. A II. világháború után a világ minden tájára kiterjedő gyarmatbirodalmak felbomlása során a felszabadító vagy helyettesítők által vívott konfliktusok képében bukkant fel újra. John Keegan A hadviselés történetében arra a következtetésre jutott, hogy az európai kultúrkörben ismert, közelharcra, illetve a döntő csaták megvívására összpontosító hadművészet Görögország hegyekkel szabdalt síkságain alakult ki, ráadásul kizárólag egy térben és időben pontosan behatárolható területen vált egyeduralkodóvá. Azonban még itt sem tudta teljes mértékben kiszorítani azt az ősi harcmodort, melynek ellenszerét nem találta sem a Grande Armée, sem a Wehrmacht, sem a Vörös Hadsereg – hiába alkalmazta maga is néhány évtizeddel korábban –, sőt a NATO haderői sem. A gerillák, a szabadságharcosok, akik – mint azt a közkeletű mondás tartja – másoknak terroristák, legtöbbször nem szabad akaratukból választották a harc ezen módját, hanem ellenfeleik hagyományos hadviselésben fennálló fölénye miatt kényszerültek alternatív megoldást keresni.
E sokszor helyettesítők (proxyk) által vívott háborúkban a gerilla-hadviselés módszertana kiteljesedett és bárki által felhasználható eszköztárrá fejlődött. Reagan elnök zseniális csillagháborús blöffje nyomán a technológiai és gazdasági versenyben egyre inkább lemaradó Szovjetunió, amely ezzel egyidőben vezetési válsággal is küszködött, elindult az összeomlás felé. Hanyatlásához jelentősen hozzájárult az olajár 1986-os zuhanása, a csernobili katasztrófa, illetve az afganisztáni szovjet beavatkozás költségei, amelyek súlyosan érintették a gazdasági kudarcai nyomán egyre inkább nyugatról érkező bevételekre szoruló keleti blokk vezető hatalmát.
A hidegháború végét a vasfüggöny szimbólumának számító berlini fal leomlása és a Szovjetunió afganisztáni kivonulása jelezte. Bár egyesek a történelem végét és a demokrácia világuralmát várták, George W. Bush alatt az Egyesült Államok mindössze egy végig gondolatlan kísérletet tett arra, hogy „jótékony hegemónból” a világ tényleges vezetőjévé váljon. A kétezres években megindított, legtöbbször egyoldalú beavatkozásai nemcsak szövetségi rendszerét zilálták szét, hanem a hidegháború megnyerésében döntő szerepet játszó „puha erőn” alapuló vonzerejét is jelentősen csökkentették. Harminc évvel a bipoláris szembenállás befejezése után az ukrán konfliktus hozta el a új nemzetközi rendszer kialakulását, ám ennek körvonalai még mindig meglehetősen homályosak. Az azonban biztosnak tűnik, hogy a nyugati világ fokozatosan teret veszít azon feltörekvő hatalmakkal szemben, akiket összefoglalóan BRICS (Brazília, Oroszország, India, Kína, Dél-Afrika) néven szoktak emlegetni. Fenti helyzetet tovább bonyolítja azon – Törökországhoz és Iránhoz hasonló – középhatalmak fellépése, akik globális szerepre nem aspirálhatnak, azonban térségükben – méretükből adódóan – képesek szembeszegülni akár a nagyhatalmakkal is.
A második világháború óriási pusztítása után létrehozott Egyesült Nemzetek Szervezete alapvetően változtatta meg a világot, és nem csak azzal, hogy alapokmányában lényegében az önvédelemre korlátozta a fegyveres erő alkalmazásának lehetőségét. A létrejött nemzetközi szervezetek (például Nemzetközi Valutaalap: International Monetary Fund – IMF, vagy az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény – GATT és utódja, a Világkereskedelmi Szervezet – WTO) számos területen korlátozzák a nemzetállamok önállóságát, ezzel egyúttal növelve a nemzetközi bűnszervezetektől a hadurakon és a katonai magánvállalatokon át az emberjogi szervezetekig terjedő nem állami szereplők játékterét.
A nyolcvanas években felismert jelenség, a globalizáció eleinte elsősorban gazdasági téren fejtette ki hatását. Az árucikkek, a tőke és az eszmék szabad áramlása nyomán hatalmas változások mentek végbe a Földön. A kialakuló egymásra utaltság mára odáig vezetett, hogy jelentősrészt Kína finanszírozza az Egyesült Államok államadósságát. Ez az interdependencia általánosan elfogadott vélemények szerint tovább csökkentette a hagyományos fegyveres konfliktusok kialakulásának esélyét, bár az orosz–ukrán konfliktus elég erőteljesen megkérdőjelezi a fenti állítást. Nem meglepő módon a globalizáció kísérőjelenségei, mint például az információtechnológiai robbanás vagy a számos célra felhasználható internet elterjedése is hozzájárult ahhoz, hogy a harcoló felek fő törekvése már egyre kevésbé az ellenfélre mért közvetlen katonai vereség, sokkal inkább annak kifárasztása, illetve gazdasági, társadalmi, politikai, katonai összeomlásának előidézése minden elérhető eszközzel. Ezt az összefüggést már a nyolcvanas évek végén felismerte néhány szakértő.
Nem lehet elégszer kihangsúlyozni az információáramlás megsokszorozódásának gyakran egyéb folyamatokat erősítő hatásait. Például az internet és a gerillahadviselés módszertanának elterjedése előtt minden felkelőcsoportnak saját magának kellett végigjárnia a vérrel írt tapasztalatok útját. Az e-mail, a fájlfeltöltő oldalak, a nonstop hírcsatornák elterjedése nyomán az információ áramlását már csak nagyon nehezen lehet megzabolázni. A XXI. század elejére a kibertér is csatamezővé vált, úgy katonai (információs dominancia), mint morális síkon (pszichológiai hadviselés, narratíva).
Felismerve a fenti jelenségeket, számos katonai vagy hadviselésre vonatkozó elmélet született, amelyek megkísérelték leírni és a meglévő fogalmi rendszerbe betagolni a modern kor sajátosságaiból származó kihívásokat. Egyik sem járt teljes sikerrel, ugyanis nem vették figyelembe a XXI. század összes nagyhatású jelenségét, melyek elsősorban nem a hagyományos katonai vagy haditechnikai területeken fejtették ki hatásukat. A hagyományosan nem-katonai területek előtérbe kerülése azért is kiemelten fontos, mert a hidegháború lezárulta után az államok függetlenségének végső eszközei, azaz a fegyveres erők nem változtak meg jelentősen. George Patton vagy Erwin Rommel jó eséllyel ugyanolyan könnyedén elvezethetné korunk szárazföldi erőit, mint saját alakulatait, ugyanis sem felépítésük, sem céljuk nem változott meg jelentősen a negyvenes évek óta. A fegyveres erővel történő érdekérvényesítésről alkotott képünket a mai napig elsősorban a második világháború nehézipar-alapú küzdelme határozza meg, annak ellenére, hogy a világ nagyot változott.
Kialakult az érdekérvényesítésnek egy – az általunk ismerttől jelentősen eltérő, és elsősorban nem szervezett erőszakot, hanem számos egyéb terület összhatását magában foglaló – módszere. Röviden ezt nevezik negyedik generációs hadviselésnek. A módszer pontosan meghatározott politikai célok érdekében végzett, gyakran több szervezet ideológiai közösségén alapuló, általában nem katonai tevékenység, mely szakít a hagyományos hadviselés szabályaival, és hatását több, egymást kiegészítő és felerősítő területen végrehajtott műveletek eredményeképpen fejti ki. Létrejöttéhez elengedhetetlenek voltak a következő tényezők:
- a tömegpusztító fegyverek elterjedése
- az egyetemes emberi jogok deklarációja
- a nemzetközi szervezetek megerősödése
- a globalizáció és kísérőjelenségei
- az információtechnológiai robbanás.
A nukleáris fegyverek árnyékában előtérbe kerültek az indirekt katonai eszközök (mint például űrhadviselés, információs hadviselés, kiberműveletek, pszichológiai hadviselés). Másképp megközelítve a kérdést a 4. generációs hadviselés maga a XXI. századi nagystratégia, mely az ország(csoport) összes erőforrását felhasználja érdekei érvényesítésekor.
A NATO és legerősebb tagjának vitathatatlan katonai fölénye miatt a feltörekvő nemzetközi szereplők (a már említett BRICS-oszágok) ezen katonai és gazdasági, pénzügyi fölény megkerülését tűzik ki célul. Bár a felismerés, hogy nemcsak az autokráciák, hanem maga a nyugati világ is kifejezetten sebezhető ezen új érdekérvényesítési mód révén, már megszületett a teljesen hamis „hibrid hadviselés” elméletével, ennek ellenére a nyugati országok továbbra is lemaradásban vannak a BRICS-országokkal, azon belül elsősorban Kínával és Oroszországgal szemben. A NATO és EU tagállamok vezetői a fenyegetést kiváltó okok feltárásában és kezelésében ugyanis az uralkodó liberális felfogás tabui miatt csak nagyon lassan képesek alkalmazkodni ezekhez az új kihívásokhoz. A 2014-es kírmi annexió során felismert problémák nyomán a NATO (és az EU) kiválósági központjai a tapasztalatok alapján kutatják a kiber-, a hibrid-, azaz információs-, a pszichológiai hadviselés jellemzőit. Azonban a problémák feltárását és a megoldások kidolgozását jelentősen hátráltatja, hogy az uralkodó (neo)liberális felfogásba ütköző megfigyeléseket figyelmen kívül hagyják, vagy orosz propagandának nyilvánítják, különösen a migrációval, vagy az NGO-k működésével kapcsolatban.
A nemrég megjelent Negyedik generációs hadviselés – Árnyékháborúk a modern korban című könyv az alábbi kérdésekre keresi a választ.
1. Milyen katonai, gazdasági és politikai szempontok és események határozzák meg korunk és a közeljövő háborúit?
2. Milyen elméletek születtek, melyek az elmúlt évtizedek műveleteit magyarázzák?
3. Hogyan módosítható a 4. generációs hadviselés elmélete úgy, hogy tartalmazza a jogos kritikák által kifogásolt elemeket?
4. Miért alkalmas a világban zajló folyamatok leírására 4. generációs hadviselés módosított elmélete?
A mű egyik legfontosabb kiinduló megállapítása, hogy a második világháború után, elsősorban a tömegpusztító fegyverek, azon belül is az atomfegyverek elterjedésével, jelentősen megváltozott a nemzetközi környezet. A tömegpusztító fegyverek árnyékában a hidegháború nem válhatott „forróvá”, így a gerilla-hadviselés és a nemzetközi szervezetek elterjedése nyomán jelen nemzetközi környezetben a konfliktusok hagyományos katonai úton történő rendezése egyre kevésbé lehetséges. Fenti megállapítást az orosz–ukrán háború csillagászati mértékű társadalmi, katonai és anyagi költségei nemhogy gyengítik, hanem egyenesen erősítik.
A második észrevétel szerint a technikai, gazdasági, információs fejlődés nyomán új, korábban csak az államok számára elérhető érdekérvényesítési lehetőségek nyíltak meg. Ezt az érdekérvényesítési formát nevezik 4. generációs hadviselésnek vagy modern érdekérvényesítésnek is.
Végezetül a harmadik szerint ezeket a módszereket, bár a nyugati országokban az elemzők kisebb csoportján kívül kevesen ismerték fel, a fejlődő világ számos országában már tudatosan alkalmazzák, tehát ezek az eszközök az eredeti elképzeléssel szemben az állami szereplők számára elérhetőek.
A téma aktualitását nemcsak a jelenleg zajló, világunk szinte összes szellemi és technikai síkjára kiterjedő orosz-ukrán háború, a számtalan eszközzel vívott tajvani konfliktus, a 2014-es ukrán válság, hanem a 2008-ban kirobbant gazdasági válság nyomán felerősödött világpolitikai átrendeződés óta tapasztalt változások is. A műben a tudományosság, a racionalitás és az objektivitás igényével, olyan szempontrendszer alapján kerül bemutatásra a megváltozott nemzetközi környezet, az érdekérvényesítés új módszereinek és eszközei, melynek segítségével láthatóvá válnak a 4. generációs hadviselés közelmúltban kialakult módszerei és lehetőségei.
(A fenti cikk egy részlet a szerző most megjelent könyvéből: Somkuti Bálint - Negyedik generációs hadviselés – Árnyékháborúk a modern korban. MCC Press, 2024).
