A bíróság elé állítás nem egy újkeletű jogintézmény, már a Csemegi féle Sárga könyvben is találkozhatunk a jogintézménnyel, melyet az I. Bp. is átvett. Ezt követően a büntető igazságszolgáltatás egyszerűsítéséről szóló 1921. évi XXIX. törvénycikk is részletesen és a korához képest modern hozzáállással taglalja a jogintézményt. A szocializmus alatt a II. Bp módosításakor kikerült a büntetőeljárási kódexből ez az eljárásfajta, az indokolás szerint „a vádlottnak a védekezéshez való jogát csorbítja és a tárgyalás bírói előkészítését meghiúsítja, ennél fogva a törvényesség fokozott biztosításának és megerősítésének szempontjából nem tartható fenn”. Majd az I. Be 1966-os módosításánál ismét megjelent a jogintézmény, mely azóta is jelen van minden büntetőeljárási kódexünkben. A régi Be. miután többször átesett jogszabály módosításon, már nem tudta teljes egészében betölteni az eredeti funkcióját. „A problémát az jelenti, hogy a 2011. évi CL. törvény a jogintézmény alkalmazását a bűncselekmény elkövetésének időpontjától elszakította és azt a gyanúsítás időpontjához kötötte, amely változtatás sok esetben a tárgyalás mellőzésével folytatott külön eljárásnak teremtett indokolatlan konkurenciát.” Ezek alapján a jogalkotó szükségesnek látta a szabályozás reformálását, így egy az eljárást gyorsító és egyszerűsítő jogintézményt hozott létre, mely segíti a bűnüldözési célok hatékony megvalósulását.

A bíróság elé állítást a Be. 722. § - 730. § szabályozza. A hatályos törvény szerint az ügyészség a terheltet az elkövetéstől számított két hónapon belül bíróság elé állíthatja, de csak azokban az esetekben, ha az adott bűncselekmény tíz évi szabadságvesztésnél súlyosabban nem büntetendő, a bizonyítékok a hatóságok rendelkezésére állnak, az ügy megítélése egyszerű, és a terheltet tetten érték vagy a terhelt az elkövetést beismerte. Ezen feltételek mindegyikének egyszerre fenn kell állnia. Mivel itt egy külön eljárásról beszélünk, ahol egy rövidebb időtartam alatt, gyorsabban születik döntés az ügyben, így a jogalkotó kötelezővé tette a védelmet.

Az ügyészség honlapján elérhető statisztikák alapján azt láthatjuk, hogy az új Be. hatálybalépése óta igencsak visszaesett a bíróság elé állítások száma. A régi Be. és a hatályos Be. szövege közötti különbségeket vizsgálva, azt látjuk, hogy a régi Be. alapján 30 nap volt a bíróság elé állításra, mely a gyanúsítottként történő kihallgatástól számított, ezzel szemben, a hatályos szabályozás szerint a terheltet az elkövetéstől számított két hónapon belül kell az ügyésznek a bíróság elé állítania. A régi Be. alapján, 2017-ben a bíróság elé állítások száma 13 403 volt, ezzel szemben a 2022-es adatok alapján 1 365 esetben történt bíróság elé állítás. Ilyenkor felmerülhet a kérdés, hogy habár érthető a jogalkotó szándéka, azzal kapcsolatban, hogy egyértelműbbé és átláthatóbbá tegye a szabályozást, mégis ennek következtésben a jogintézmény kevésbé tölti be a funkcióját. 2022-ben összesen 48 818 jogerős bírósági határozattal elbírált ügy volt, és 57 641 személy lett vádirattal megvádolva, ehhez képest a bíróság elé állítások aránya nem számottevő. Ezzel szemben a büntetővégzés alkalmazásának száma megduplázódott.

A büntetővégzés nevében új külön eljárásnak, míg funkciójában már egy létező eljárási fajtának számít. A Be. miniszteri indokolása szerint azért volt szükség a fogalomváltásra, mivel a múltban használt „büntetőparancs” valamint „a tárgyalás mellőzésével folytatott eljárás” sem a jogtörténeti hagyományoknak, sem a nemzetközi mintáknak, sem az eljárás lényegének megfogalmazásában nem volt megfelelő megnevezés. Történetét tekintve, akár csak a bíróság elé állítás, ez a külön eljárás is nagy múltra tekint vissza. Már a büntető igazságszolgáltatás egyes kérdéseinek szabályozásáról szóló 1928. évi X. törvénycikk (II. Büntető Novella) is határoz róla. Ekkor még kizárólag olyan esetekben lehetett alkalmazni, amikor pénzbüntetést szabtak ki. Ez hosszú évtizedeken át nem változott, majd a II. Be szerint már mellékbüntetésként foglalkozástól eltiltást illetve járművezetéstől eltiltást is lehetett alkalmazni. A II. Be. 1995-ös módosításának köszönhetően szélesebb körben lehetővé vált a tárgyalás mellőzése, ekkor jelent meg először a végrehajtásában felfüggesztett szabadságvesztés, mint a legsúlyosabb hátrány alkalmazhatósága. Magának a külön eljárásnak célját leíró kifejezést, a büntetővégzést a jogalkotó egy sokkal helyénvalóbb megnevezésnek találta. „A büntetővégzés meghozatalára irányuló eljárás egy rendkívüli módon egyszerűsített eljárás, amelynek hatékonysága abból fakad, hogy írásbeli, jogorvoslat hiányában a tárgyalás előkészítése és a tárgyalási szak teljesen elmarad, ugyanakkor a határozat jogerőre emelkedése esetén az ítélettel egyenértékű ügydöntő befejezést eredményez.” 

A Be. 739. §-a és 746. §-a között szabályozott büntetővégzést azokban az esetekben lehet alkalmazni, amikor az ügy egyszerű megítélésű, a tárgyalás tartása nélkül is elérhető a büntetés célja és a vádlott más ügyben van fogva vagy szabadlábon van. A bűncselekmény nem lehet három évi, beismerés esetén pedig öt évi szabadságvesztésnél súlyosabban büntetendő. A felsorolt feltételeknek egyszerre kell fennállnia. A bíróságnak az ügy érkezésétől számítva egy hónapja van meghozni a döntést. A büntetővégzés a tömegesen előforduló, kis és közepes tárgyi súlyú bűncselekmények esetén alkalmazható jól, a gyorsabb és egyszerűbb eljárásnak köszönhetően az eljáró hatóságok munkaterhe csökken, valamint mivel az ilyen esetekben a törvény szerint alkalmazható legsúlyosabb joghátrány a végrehajtásában felfüggesztett szabadságvesztés így ez a terheltet is érdekelté teheti az eljárásban való részvételben.

2017-ben 19 240 esetben indítványozták a tárgyalás mellőzését, amelyből 17 161 alkalommal a bíróság a vádlottal szemben így hozott határozatot. Ezzel szemben a 2022. évi statisztikák alapján 39 022 ügyben büntetővégzés meghozatalát indítványozták, melyből 37 428 esetben a bíróság a terhelttel szemben büntetővégzést hozott. A szabályozás alapján azt láthatjuk, hogy az előző eljárásjogi kódextől eltérően, a hatályos törvény alapján főszabály szerint csak a szabadságvesztéssel három évnél súlyosabban nem büntetendő cselekményeknél lehet büntetővégzést hozni, öt évnél pedig, ha a terhelt az elkövetést beismerte. Ezzel szemben a régi szabályozás szerint csak az utóbbi esetben lehetett tárgyalás mellőzésével határozatot hozni, azaz a régi Be. 544. §-a alapján minden esetben a terhelt beismerésére szükség volt. Alighanem ez a kritérium sokat javított az alkalmazás gyakoriságán. Ám ami végképp megnövelte az évente meghozott büntetővégzések számát az a koronavírus-járvány volt. A veszélyhelyzet alatt módosítva lett az alkalmazási feltételek lehetősége. A veszélyhelyzet ideje alatt érvényesülő egyes eljárásjogi intézkedésekről szóló 74/2020. (III. 31.) Korm. rendelet 89. §-a alapján a veszélyhelyzet alatt az egy hónapos határidő helyett három hónapon belül kellett meghozni a büntetővégzést, valamint beismeréstől függetlenül a nyolcévi szabadságvesztésnél súlyosabban nem büntetendő bűncselekmények esetén is alkalmazni lehetett. Valamint azokban az esetekben is lehetővé tette a járványhelyzetre és a lezárásokra tekintettel az alkalmazást a kormány, amely ügyek már folyamatban voltak, de előkészítő ülésre még nem került sor. A gyakorlatban az látszott, hogy sok ügyben igen hasznos volt ez az módosítás, így a jogalkalmazói igénynek eleget téve a jogalkotó 2024. III. 1-i hatálybalépéssel a büntetőjogi tárgyú és ehhez kapcsolódóan egyéb törvények módosításáról szóló 2023. évi XCVII. törvény 92. § a veszélyhelyzeti szabályokhoz visszatérve kiegészíti a Be. 740. §-t egy (4) bekezdéssel, miszerint „a bíróság az ügyészség indítványára a nyolc évi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő bűncselekmény esetén is büntetővégzést hoz, ha annak a (3) bekezdésben írt egyéb feltételei fennállnak”.