Október 23-a az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésének dátuma. Azon tizenhárom napos szabadságküzdelemé, melynek során az egész világ figyelme hazánkra szegeződött. Az eseménysorozat előzményei lényegében véve a nyílt kommunista hatalomátvételig nyúltak vissza, melynek nyomán a Rákosi Mátyás vezette sztálinista diktatúra elhibázott, nem a honi viszonyokhoz igazodó, és meredek életszínvonal-eséssel járó gazdaságpolitikája komoly társadalmi feszültségeket eredményezett. Az elégedetlenséget szította, hogy az 1955-ös osztrák államszerződés megkötését követően a szovjet csapatok elhagyták Ausztria területét, Magyarországét azonban nem, holott nálunk azzal az ürüggyel tartózkodtak, hogy nyugati szomszédunk irányába az utánpótlási vonalaikat biztosíthassák. Mindezeken felül 1956 nyarán a lengyelországi Poznanban a munkások a jobb életkörülményeik kivívása érdekében fellázadtak, amely példaként szolgált a lengyelekkel egyébiránt is rokonszenvező magyarok számára.
A forradalom kirobbanásához a szikrát a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (MEFESZ) megalakítása szolgáltatta Szegeden, 1956. október 16-án. A szegedieknek jelentős szerepük volt a népfelkelés későbbi céljainak megfogalmazásában, amelyet október 22-én, a Műegyetemen öntött végleges formába az ország különböző egyetemeinek küldöttjeiből összeülő diáknagygyűlés. A fiatalok követelték a megszálló szovjet csapatok kivonulását, az államszocialista rendszer bűnöseinek felelősségre vonását, új kormányt az 1953 és 1955 közt egyszer már a minisztertanács elnöki székében ülő Nagy Imre irányításával, többpártrendszer bevezetését, általános-egyenlő-titkos választójogot, új nemzetgyűlés megalakulását, a korábbi koncepciós perek független bíróságok általi felülvizsgálatát, az ártatlanul bebörtönzöttek szabadon bocsátását, a Szovjetunióba hurcoltak hazahozatalát, teljes vélemény- és szólásszabadságot, a gyűlölt fővárosi Sztálin-szobor 1848–1849-es hősi emlékművel történő felváltását, a Kossuth-címer visszaállítását, honvédjeinknek a nemzeti hagyományainkhoz illő egyenruha rendszeresítését, valamint március 15-e nemzeti ünneppé, míg október 6-a nemzeti gyásznappá nyilvánítását.
A kommunizmus szabadsághiányos időszakában a felsőoktatási hallgatók elgondolásai a szabadság és a függetlenség alapvetéseit rögzítették. Egy szuverén és demokratikus, a saját sorsa felől önmaga rendelkező Magyarország megteremtését, amelyért nemcsak Budapesten, de szerte az országban a vérüket hullajtották a forradalmárok 1956 október-novemberének fordulóján.
Október 28-án úgy tűnt, hogy a felkelők erőfeszítéseit siker koronázhatja, mivel az október 24-e óta újfent a minisztertanács elnöki tisztségét betöltő Nagy Imre aznap rádióbeszédben jelentette be a tűzszünetet, illetve a magyar és szovjet kormányok megállapodását a megszálló erők Budapestről történő azonnali kivonulásáról. Az október 28-a és november 3-a között eltelt hét nap a szabadságharc győzelmi időszaka volt. A szovjet nagyhatalmi logika azonban nem engedhette meg, hogy Magyarországot elengedje a keleti blokkból, mert akkor esély nyílhatott volna a Moszkvától szintén távolodni látszó Lengyelország, vagy akár még Csehszlovákia kiválására is. S miután az Amerikai Egyesült Államok részéről egyértelmű visszaigazolást kaptak, hogy Washington nem tekinti potenciális katonai szövetségesének hazánkat, és nincsenek valós érdekeltségei ezen régióban, november 4-én hajnalban, a „Forgószél” hadművelet keretében megkezdték az ellenállás leverését. November 7-én a szovjet páncélosok egyike hozta Budapestre azt a Kádár Jánost, aki november 1-jén még „népünk dicsőséges felkelésének” nevezte a forradalmat, hogy aztán a több mint három évtizedig fennálló rendszerének alaptételévé e nemzeti szabadságharc tagadását tegye.
A szovjet intervenció másnapján XII. Piusz pápa Datis nuperrime címmel tett közzé enciklikát, amelyben ekként fogalmazott: „Kötelességünk diktálja, hogy felemeljük tiltakozó szavunkat és bánkódjunk a fájdalmas események felett, melyek keserű fájdalmat és méltatlankodást keltettek nemcsak a katolikus világban, hanem minden szabad nemzet körében. Fontolják meg végre azok, akiket felelősség terhelt azokért a gyászos eseményekért, hogy a népek igazi szabadságát sohasem lehet vérbe fojtani. Nekünk, akik atyai lélekkel tekintünk minden népre, ünnepélyesen ki kell jelentenünk, hogy minden erőszak, minden igazságtalan vérontás, bármely részről induljon is ki, mindenkor tilos. […] Azért küldjük imáinkat az Istenhez, hogy azok, akik halálukat lelték ezekben a szomorú napokban, különleges módon élvezhessék az örök világosságot és békét a mennyben; szeretnénk továbbá, ha minden keresztény egyesítené könyörgését a Mienkkel ezért a szent célért. Midőn ezeket az érzéseinket tudomástokra hozzuk, szívből küldjük nektek, Tisztelendő Testvérek, és híveiteknek, különösen pedig a szeretett magyar népnek apostoli áldásunkat, a mennyei kegyelem jelét és atyai jóakaratunk bizonyítékát.”
A pápai áldás dacára a szabadságharc elbukott a sokszoros túlerővel szembeni egyenlőtlen küzdelemben. 1956 hőseinek áldozatvállalása azonban nem volt hasztalan. Örökérvényű példát mutattak az utókornak nemzeti egységből, bátorságból, önfeláldozásból. Nem adták hiábavalóan az életüket, hiszen ahogyan a neves francia író és filozófus, Albert Camus 1957 őszén megfogalmazta A magyarok vére címet viselő írásában: „A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét. […] A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. […] A magyar munkások és értelmiségiek, akik mellett annyi tehetetlen bánattal állunk ma, tudják mindezt, s ők azok, akik mindennek mélyebb értelmét velünk megértették. Ezért, ha szerencsétlenségükben osztoztunk, – miénk a reményük is. Nyomorúságuk, láncaik és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadtak nekünk!”
