A trianoni korlátozások és az erősen redukált anyagi erőforrások a Magyar Királyi Honvédség motorizációs lehetőségeit kezdetben meglehetősen korlátozottá tették. Egészen 1930-ig a szigorú és közvetlen ellenőrzés miatt az ország számára alig nyílt lehetőség haditechnikai fejlődésre a kis harckocsikat illetően.  Ez megváltozott, amikor a magyar katonai vezetésnek a 30-as években lehetősége nyílt arra, hogy a harckocsik egy a korszakban népszerű típusát tanulmányozhassa. Ez 1932 tavaszán valósult meg, amikor Olaszország egy eredeti angol Carden-Loyd típusú kis harckocsit bocsátott a magyar hadvezetés rendelkezésére. A csapatpróbára kiadott harcjármű azonban nem elégítette ki a vele szemben támasztott követelményeket, ezért nem javasolták a rendszeresítését. A honvédség vezetői a 30-as években már amellett foglaltak állást, hogy a motorizált alakulatokat hadműveleti feladatok végrehajtására alkalmas magasabb egységekbe kell összevonni. A felállítandó harckocsi-zászlóaljakat kis- és könnyűharckocsi-századokból kívánták megszervezni. A csak géppuskával felszerelt kisharckocsi-egységek a zászlóalj részére harcfelderítési, közelbiztosítási, összeköttetési és üldözési feladatokat végeztek volna. A kis harckocsik külföldről való beszerzése vagy itthoni gyártása több nehézségbe ütközött és csak nagy anyagi ráfordítással volt kivitelezhető. 

Ebben a kilátástalan helyzetben az 1933-as év hozott fordulatot. Az olasz politikai vezetés 1933-ban lehetővé tette, hogy az Olasz-Magyar Fegyverzeti Bizottság tárgyalásainak eredményeként, az olaszok a magyar katonai vezetőknek bemutassák a CV–33 (Carro Veloce = gyors harckocsi) típusjelű FIAT Ansaldo kis harckocsit, mely megnyerte a magyar küldöttek tetszését. Az Ansaldo – amely tulajdonképpen egy új futóművel kialakított FIAT-Carden-Loyd – a harmincas évek elején megfelelt a vele szemben támasztott követelményeknek. A hátul, a jármű hossztengelyére merőlegesen elhelyezett motor igen kicsi hosszméretet eredményezett (3200 mm), és magassági paramétere is igen kedvező volt (1300 mm). A 3,2 tonna tömegű kocsiúton 42, terepen 15 km/h sebességgel közlekedett, mely teljesítmény a harmincas évek elején – és főként békekörülmények között – jónak volt tekinthető. Alapvető harcászati céljaira – felderítés, menetbiztosítás – fegyverzete is megfelelő volt. A Haditechnikai Intézet javaslata alapján az Ansaldókból 150 darabot rendeltek a torinói gyártól és 1935-ben 35 M kis harckocsi néven rendszeresítették a honvédségnél.

A megérkezett kis harckocsikon több változtatást is eszközöltek. A vezető bal oldalán lévő olasz ikergéppuska helyére magyar gyártmányú, gyorstüzelő Gebauer-géppuskát szereltek. A géppuska függőleges irányú mozgatását a magyar szerkesztésű bukótorony tette lehetővé. Az oldalirányú célzás a jármű elfordításával történt. Hogy a harckocsitest elfordítása nélkül bármely irányba tüzelhessenek, a magyar szakemberek megpróbáltak egy forgótornyot szerkeszteni a páncélosra. A forgótornyos megoldás jobb, körkörös megfigyelést is lehetővé tett volna a korlátozott látási viszonyokkal rendelkező kis harckocsi kezelői számára. A forgótorony azonban rontotta a jármű mozgékonyságát, így végül lemondtak alkalmazásáról. Azonban, hogy a látási viszonyokon mégis javítsanak, 45 darab Ansaldón a lövészülés felett egy megfigyelőkupolát helyeztek el, 7 darab tükrös periszkóppal.

Az Ansaldók beszerzésével a M. Kir. Honvédség kis harckocsi szükségletét kielégítették. A megrendelés eredményeként némi változás állt be a honvéd gépkocsizó csoport páncéljárműves osztályának szervezésében. Az amúgy is csak papíron létező páncélgépkocsi- és könnyűrharckocsi-századok helyett két kisharckocsi-századot szerveztek, 20-20 kis harckocsival. A megrendelt 150 Ansaldo 1936 decemberére érkezett meg Magyarországra. Egy részükből – a többi titkos anyagot képezett – hét századot állítottak fel, amelyeket a honvédség 7 vegyesdandárjához gépjárműszázad fedőelnevezéssel osztottak be. A hét századot azonban kiképzési és leplezési okok miatt gyakorlatilag nem állították fel. A harckocsikat Hajmáskéren és Örkénytáborban vonták össze. Itt a honvéd gépkocsizó csoport páncéljárműves osztálya, illetve a RUISK páncéljárműves osztály irányításával egy 10 és egy 5 harckocsiból álló kiképzőalakulatot hoztak létre a majdan felállítandó páncéloscsapatok személyzetének oktatására.

1938-ra, az Ansaldók – a modernizálási kísérletek ellenére – már nem elégítették ki a modern háború követelményeit. A hadviselés koncepciójának alapvető megváltozásán kívül a gyenge páncélzat, kis sebesség, szerény fegyverzet, rossz kitekintési lehetőségek, rádió hiánya stb. mellett – az elhasználódásból adódó gyakori meghibásodások miatt – alapvető menetbiztosítási, felderítési feladataikat sem tudták ellátni. Elavultságuk ellenére – miután pótlásukra nem állt rendelkezésre megfelelő számú és minőségű cserelehetőség – mégis bevetették őket 1939-ben Kárpátalja megszállásánál, 1940-41-ben az erdélyi és délvidéki bevonulás során, sőt, 1941-ben a Szovjetunió elleni háború első időszakában. Azonban itt már maga a felvonulás, a Kárpátokon történő átkelés is jóformán a teljes járműparkot használhatatlan állapotba juttatta. A hadvezetés az Ansaldókat 1941 szeptemberében kivonta a harci állományból és a továbbiakban – 1943-44-ig – kiképző-, oktatójárműként alkalmazta.

Kis harckocsik, melyek szolgáltak a M. Kir. Honvédségben:

Carden Loyd Mk. VI. kis harckocsi:

Az 1920-as években a hadseregek egyre inkább szükségesnek tartották az olyan harcjárműveket, amelyek a gyalogság nehézfegyverei szállítására és védett alkalmazására megfelelnek. A járművel szemben a következő követelményeket támasztották: nagy mozgékonyság, nagy tűzerő, kis célfelület és legalább a gyalogsági fegyverek tüzével és a repeszekkel szembeni páncélvédettség. Ezenkívül fontosnak tartották, hogy a harcoló alakulatokat úton és terepen egyaránt követni tudja. A fenti igényeknek az angol Carden Loyd Mk VI. lánctalpas vontató felhasználásával az 1920-as évek közepén tervezett kis harckocsi (tankette) tett először eleget. Négyfutógörgős, meghajtó- és feszítőkerekes lánctalpas futóműve jelentős előrelépést jelentett a korábbi nagy, nehézkes, a páncéltesten körbefutó lánctalpakhoz képest. Az egyszerű, mozgékony, személygépkocsi nagyságú kis harcjármű újszerű futóműve több mint 40 km/h sebesség elérését tette lehetővé. Két fős személyzete egymás mellett foglalt helyet. Mivel a járműnek nem volt forgótornya, egyetlen fegyverének, az előre tüzelő géppuskának durvább irányzása a harckocsinak a cél irányába való fordításával történt. A kezelőket a gyalogsági lövedékektől a Carden Loyd vontató megerősített páncélzata és az eredetileg nyitott ülések piramis alakú fejvédő kupolája védte. A jól sikerült harcjármű jelentős hatással volt a kis harckocsik fejlődésére, amelyeket még a második világháború első időszakában is használtak felderítő-, összekötő és biztosító feladatokra. A Carden Loyd Mk. VI. egy példánya – olasz közvetítéssel – 1932-ben Magyarországra is eljutott. Itt felmerült a gondolat, hogy ennek alapján egy saját szerkesztésű kis harckocsit alakítanak ki, de anyagi lehetőségek és megfelelő műszaki felkészültés hiányában végülis lemondtak a tervről.

TKS lengyel kis harckocsi:

1929-ben Lengyelország megvásárolta az angol Carden Loyd fegyverhordozó kis harckocsi licencét. Az 1930-as évek elején a brit eredeti verzió alapján a lengyel konstruktőrök egy módosított változatot fejlesztettek ki. A kis görgős futóművet tartógörgők és laprugók alkalmazásával korszerűsítették. A két fős legénység számára a csak fejvédő kupolával borított ülések helyett egy jobban páncélozott, nagyobb, teljesen zárt küzdőteret alakítottak ki. A megfigyelési lehetőségeket új típusú periszkóppal javították. Az átalakítások során a harckocsiba 22,5 LE-s Ford I. motor helyett előbb egy 40 LE-s Ford A, majd egy 42 LE-s Polski FIAT motor került. Bár több kísérletet végeztek páncéltörő ágyúk beépítésére és egy forgótornyos változat elkészítésére, a nagy sorozatban gyártott TKS kis harckocsik fegyvere a vezetőtől jobbra elhelyezett, előre tüzelő géppuska maradt. 1940-re 150 darab TKS-be a géppuska helyére egy 20 mm űrméretű gépágyú beépítését tervezték, de ezekből 1939 szeptember 1-ig csak 20 példány készült el. A felderítő és könnyű harckocsi szerepkörben alkalmazott TKS kis harckocsik a német–lengyel háború idején az erősebb német páncélosokkal szemben eredménytelenek voltak. 1939 szeptemberében a visszavonuló lengyel csapatokkal együtt kb. 15-20 TKS-típusú kis harckocsi került Magyarországra. Ezeket megvizsgálásuk után a honvédség páncélosalakulataihoz osztották be, ahol kiképzési feladatokra felhasználták őket.

T – 27 szovjet kis harckocsi:

Szintén az angol Carden-Loyd mintájára kialakított kis harckocsi, amelyet a Szovjetunióban gyártottak 1930-tól kezdődően. A típusból 4000 darab készült el 1931 és 1941 között. A 40 km/h-s harcjármű fő feladata a lovasalakulatok biztosítása és a felderítés volt. 1941-re a harcjármű teljesen elavult ezért a Szovjetunió elleni támadás után kivonták a harcoló állományból. A továbbiakban a megmaradt járműveket tüzérségi vontatóként és egyéb kisegítő feladatokra alkalmazták. 1941-ben a Szovjetunió ellen indított hadjárat elején néhány működőképes T – 27 került a M. Kir. Honvédség kezébe. Ezeket a fronton vontatóként, hazaszállításuk után pedig kiképzési célokra használták.