2024 január 13-án a markánsan függetlenségpártinak tartott Laj Csing-tö nyerte a tajvani elnökválasztást, május 20-i beiktatása óta a Kínai Népköztársaság nagy mértékben növelte katonai tevékenységének intenzitását a Dél-kínai-tengeren. A pekingi vezetés szerint mindez csupán válasz a provokációnak tekintett lépésekre az általa szakadárnak tartott sziget kormánya és az Egyesült Államok részéről. A Tajvani-szoros középvonalát, melyet a nemzetközi közösség java része – természetesen a szárazföldi Kína és szövetségesei kivételével – nemhivatalos határvonalnak tekint, legutóbb október 18-án lépte át a Népi Felszabadító Hadsereg mintegy 15 repülőgépből és hat rombolóból álló haditengerészeti köteléke, a tajvani választást követő időszakban immár több századik alkalommal.

Tajpej és Washington: bizonytalanság és kooperáció

A növekvő kínai aktivitásra válaszul Washington megkettőzte diplomáciai erőfeszítéseit a tágabban értelmezett csendes-óceáni térség irányába. Az Egyesült Államok az Obama-adminisztráció által bejelentett nagy külpolitikai fordulat óta igyekszik elrettenteni Kínát az expanziótól. Ennek eszközeként számtalan katonai-biztonsági egyezmény született a Kínát körülölelő szigetláncot alkotó kisebb-nagyobb államokkal. Mindezen biztonság -és katonapolitikai lépések kulcsává pedig Tajvan támogatása és védelme vált annak ellenére, hogy az Egyesült Államok a mai napig sem ismerte el a sziget önállóságát, melynek elsősorban történelmi okai vannak.

Tajpej és Washington kapcsolatát a Kongresszus kétpárti támogatásával megszavazott dokumentum, a Taiwan Relations Act szabályozza. Eszerint az USA minden, a demokratikusan kormányzott sziget jövőjének nem békés úton történő rendezésére irányuló kísérletet “a nyugat-csendes-óceáni térség békéjére és biztonságára nézve fenyegetésnek” tekint. Ezen dokumentum az Egyesült Államok „egy Kína” politikájának alapja, mely az elnevezésben rejlő stratégiai kétértelműségre épít: a Tajvannal való biztonsági-katonai és gazdasági területen való együttműködés kereteiről való szándékos ködösítés, hivatalos diplomáciai elismerés nélkül. 

A fokozódó geopolitikai feszültségek tükrében számtalan amerikai kormányzati és egyetemi szférából származó kutatás és elemzés jelent meg a sziget körüli konfliktus kitörésének modellezésére. Legyen szó haditengerészeti blokádról, a vitatott vizeken történő egyszerű halászhajók közti incidensről vagy egy váratlan és gyors kínai katonai akcióról, a konklúzió minden esetben közel azonos. Egyes szakértők úgy vélik, a sziget világgazdaságban és a két szuperhatalom regionális hegemóniáért folytatott küzdelmében betöltött szerepe elkerülhetetlenné teszi, hogy egy lokális összecsapásból akár nukleáris világháborúvá fajuló konfliktus alakuljon ki.

A döntő pillanat?

Kína rohamosan fejlődő katonai potenciálja és az Egyesült Államok többszörös lekötöttsége a jelenleg is aktív konfliktuszónákban rendkívül veszélyes prekoncepciók kialakulásához vezetett a két ország politikai és katonai vezetésében. Tajvan és az anyaország egyesítésének kérdésében a Kínai Kommunista Párt vezetői évtizedeken keresztül a növekvő gazdasági dinamizmus és prosperitás meggyőző erejében bíztak. Napjainkra azonban minden szembenálló fél úgy véli, hogy az idő ellene dolgozik. Az Egyesült Államok egy lehetséges többfrontos háború rémképétől félve igyekszik hadiipari termelését újra felfuttatni. Célja a csúcstechnológiára specializálódott, ám bürokratikus akadályok hátráltatta védelmi iparát újra képessé tenni a minőségi tömegtermelésre. Ezzel szemben a kínai vezetés egyre inkább úgy véli, hogy Washington a belpolitikai feszültségek és a megosztottá váló külpolitika következtében pillanatnyilag meggyengült, így rendkívüli lehetőség nyílik egy határozott lépésre Tajvan „hazatérésének” ügyében.

Egyik fél sem vitatja, hogy egy Tajvan körül kibontakozó konfliktus visszafordíthatatlan károkat okozna a világgazdaság szövetében, nem is beszélve egy nukleáris fegyverekkel vívott háború pusztításáról. Ennek ellenére az elmúlt évek meghatározó biztonságpolitikai és diplomáciai lépései minden oldalon egyértelműen a feszültségek fokozására irányultak. Laj elnök, különösen hivatalba lépését megelőzően, egyértelműen kiállt Tajvan de jure függetlensége mellett. Beiktatása óta a demokrata adminisztráció több tisztségviselője személyesen látogatott el Tajpejbe, feldühítve a pekingi vezetést. Emellett Hszi Csin-ping és a KKP minden kétséget kizáró nyilatkozatai a sziget hovatartozásáról, valamint az intenzívebbé váló amerikai fegyverszállítások és a kínai védelmi kiadások drasztikus növekedése egyaránt az eszkaláció irányába mutatnak. 

Hogyan volna mégis megelőzhető egy esetleges konfliktus kialakulása? Mik volnának a lehetséges lépések Peking, Washington, illetve Tajpej részéről a feszültségek csökkentésére? Mindenekelőtt fontos megjegyeznünk, hogy jelen biztonsági dilemma nem precedens nélküli a történelem folyamán, így megoldásához tanulságokkal szolgálhat két hasonló eset vizsgálata.

Nagy-Britannia és a Német Császárság: az előítéletekre épülő tervezés

Az Egyesült Államok és Kína közti fokozódó szembenállás számos hasonlóságot mutat az első világháború kitörését megelőző geopolitikai helyzettel. A huszadik század fordulóján az egyesült Németország gazdasági növekedésének gyorsasága és mértéke félelmet keltett az addig szupremáciát élvező Nagy-Britannia szemében, melyet tovább fokozott a németek flottafejlesztése okozta bizonytalanság. II. Vilmos Németországa további növekedésének gátját látta a Brit Birodalomban, melyet felelősnek tartott az „elavultnak” és „egyoldalúnak” tekintett világrend fenntartásáért is.

Ezzel szemben Nagy-Britannia egyre inkább fenyegetésnek tartotta a feltörekvő nagyhatalmat mind globális, mind regionális (elsősorban kereskedelmi) érdekeire nézve. Így történhetett, hogy a két birodalom közti gazdasági összefonódás sosem látott mértéke ellenére a rivalizálás mégis megállíthatatlanul haladt egy korlátlan háború kirobbanása felé. Emellett minimálisra csökkent a nagyhatalmak közti stratégiai szintű kommunikáció. Ennek hiánya vezetett – többek között – a Belgium lerohanásához hasonló kolosszális tévedésekhez, melyek végül a felek közti totális háború kitörését eredményezték.

Napjaink kínai-amerikai hatalmi viszonyai ijesztő pontossággal megfeleltethetőek a fentieknek, így adódik a kérdés: hogyan lett volna elkerülhető a katasztrófa? Mindenekelőtt kijelenthető, hogy a stratégiai kommunikáció fenntartásával megelőzhető a végzetes félreértések kialakulása egymás szándékait illetően (ilyen félreértések táptalaja lehet, mikor Washington katonai invázió előkészítésével vádolja Pekinget). Ugyancsak fontos volna egy bilaterális nyilatkozat a felek részéről érdekeik meghatározására. Amennyiben Washington határozottan kijelentené, hogy nem támogatja a sziget függetlenségét és Peking kiállna a békés egyesítés, mint egyetlen elfogadható megoldás mellett, elkerülhetőek volnának a jelenlegi bizonytalan helyzetből keletkező, visszafordíthatatlan következményekkel járó félreértések.

Az új Nyugat-Berlin? Ultimátum helyett kompromisszum

Tajvan meghatározó pozíciója és a konkurens szuperhatalmak közti biztonsági dinamika számos hasonlóságot mutat Nyugat-Berlinével, illetve a bipoláris világrend kezdeti, közvetlen konfliktussal fenyegető szakaszával. A nyugati szövetségesek csapatai által biztosított egykori főváros Tajvan mai helyzetéhez hasonlóan különböző gazdaságkoncepciók, Nyugat és Kelet, demokrácia és autokrácia szembenállásának középpontjában feküdt. Puszta létezése az amerikaiak által dominált „szabad világ” erőkivetítési képességét és elszántságát szimbolizálta, mellyel képes volt védeni érdekeit akár a Szovjetunió által körülzárt területen is. 

Az egymást követő demokrata és republikánus adminisztrációk egyaránt határozottan kiálltak Nyugat-Berlin szabadsága mellett a többszöri erőteljes szovjet nyomásgyakorlás ellenére. Egyértelmű kommunikációval és az első blokád alatti légihíd biztosításával elérték, hogy a hruscsovi pártvezetés visszavonja ultimátumait, 1961 augusztusában pedig elrendelje a városrészt hermetikusan lezáró fal felépítését, ezzel de-eszkalálva a rendkívül feszült helyzetet. 

Tajvan fontossága azonban túlmutat a német főváros akkori helyzetén, hiszen nem csupán elhelyezkedése okán stratégiai jelentőségű. A legfejlettebb számítógépes chipek gyártásában betöltött megkerülhetetlen szerepe (a globális piac mintegy 80%-a), valamint a szárazföldi Kína és a sziget közti tengerszoros, mint a kínai export fő szállítási útvonala együttesen a „világkereskedelem ütőerévé” teszik Tajvant.

A Szovjetunió és az Egyesült Államok – bár szembenállásuk még három évtizeden át fennmaradt – egyetértettek egy nukleáris hatalmak által vívott háború elkerülésének szükségességében. Berlinhez hasonlóan a Tajvani-szorosban kialakult status quo (bármely oldalról történő) erőszakos megváltoztatása beláthatatlan következményekkel járna. Még egy korlátozott háború is potenciálisan évtizedekkel vetné vissza a világgazdaság egészének fejlődését, helyrehozhatatlan károkat okozva az ebbe szorosan beágyazott kínai és amerikai nemzetgazdaság számára.

Kijelenthető tehát, hogy egy ilyen konfliktus egyik félnek sem érdeke, elkerüléséhez azonban szükséges tanulni a hidegháborús vezetők Berlin kapcsán hozott döntéseiből. Stratégiai kétértelműség helyett konkrét „vörös vonalak” meghatározásával, valamint ezt alátámasztandó megfelelő elrettentő erő felmutatásával egyértelművé tehetőek a felek szándékai és csökkenthető egy kisebb félreértés okozta eszkaláció veszélye.

Összegzés: az egyértelmű és közvetlen párbeszéd fontossága

A Tajvan körül kialakult zéró összegűnek látszó biztonsági dilemma feloldása, tágabb értelemben az egyre feszültebbé váló kínai-amerikai szembenállás eszkalációjának megelőzése az évtized legmeghatározóbb biztonságpolitikai kérdésévé vált. Megoldása korunk legnagyobb gondolkodóinak is komoly fejtörést okoz, így erre már csak a keretek okán sem vállalkozhattunk. Érdemesnek tartjuk azonban a vizsgált két hasonló esetből levonható következtetések megfontolását.

Elengedhetetlen a legfelsőbb szintű politikai és katonai kommunikációs csatornák fenntartása, mellyel megelőzhetőek a váratlan külső események szülte végzetes félreértések. Ugyancsak létfontosságú lépés volna az úgynevezett vörös vonalak meghúzása, a kétértelmű és belpolitikai célokat szolgáló agresszív kommunikáció visszafogása Washington, Peking és Tajpej részéről egyaránt.

A történelem által kínált tanulságokat megértve talán közelebb kerülhetünk a megoldáshoz, hiszen Tajvan és a délkelet-ázsiai térség prosperitásának és tartós békéjének megőrzése minden résztvevő fél közös érdeke.