Közép-Ázsia minden országa érintett a vízzel kapcsolatos kérdésekben. Vagy azért, mert vízhiányban szenvednek, mint Üzbegisztán, Türkmenisztán és Afganisztán, vagy pedig azért, mert a folyók felső szakaszán elhelyezkedő pozíciójuk jobb alkuk kikényszerítésére, illetve elektromos áram fejlesztésére ad lehetőséget, ahogy az Tádzsikisztánban és Kirgizisztánban is jellemző. Ezek után talán nem meglepő, hogy az etnikai konfliktusok ezen országcsoportok találkozási pontján, a Fergána-völgyben robbannak ki a leggyakrabban. Ilyen volt például az osi tragédia 2010-ben, amikor az üzbég-kirgiz határ mellett található régióban újonnan fellángoló etnikai ellentétek véres konfliktushoz vezettek. A Dél-Kirgizisztánban élő üzbégek ellen elkövetett mészárlásnak a becslések szerint 800 halálos áldozata és 1900 sérültje volt, az összecsapások 400 000 lakos elmenekülését eredményezték a térségből.

A 22 000 négyzetkilométer területű Fergána-medencén, amely a Szir-darja egynegyed Magyarországnyi termékeny völgye, 3 ország is osztozik. Ez a hely a térség demográfiai és mezőgazdasági központja, ennek megfelelően mindhárom ország számára kiemelt fontossággal bír. Ennek ellenére mind Üzbegisztán, mind Tádzsikisztán fővárosától magas hegyláncok zárják el, nehézkessé téve a termékek és az emberek áramlását az adminisztratív, üzleti központok, valamint a termőföldek és nagy népességű városok között. A volt szovjet tagköztársaságok határa enklávékkal tarkított, olyannyira, hogy a felsorolt országok mindegyikének vannak elszigetelt részei mindkét szomszédjában. 

Mindez természetesen nem véletlen, sőt szándékosan lett így kialakítva. A Szovjetunióban központilag 1924-ben szabták meg a határokat, ekkor fontos szempont volt az, hogy minél jobban megnehezítsék egy adott tagköztársaság esetleges függetlenedési törekvéseit. Ez az enklávékon kívül a természetes földrajzi határok, például magashegységek, a legfontosabb közlekedési folyosók és az etnikai határok szinte teljes figyelmen kívül hagyásában nyilvánult meg. Nem meglepő talán emiatt, hogy a 80-as évek végén a közép-ázsiai országok a Szovjetunió megtartására, egységére törekedtek, azonban amikor kudarcot vallottak ebben, akkor kénytelenek voltak megbékélni az új, kemény és közreműködést hátráltató határokkal. 

A múlt emléke azonban nem csak ezekben a határokban mutatkozik meg, hanem a vízhiányban is. Habár a régióban már több mint kétezer éve foglalkoznak vízigényes gyapottermesztéssel, ennek szerepe először a cári Oroszországban, majd a Szovjetunió alatt értékelődött fel drasztikusan. Hogy a megnövekedett termelési kvótákat teljesíteni lehessen, új, de nem hatékony csatornarendszerekbe vezették el a Szir-darja és az Amu-darja vizét, amely szikesedéshez, valamint az Aral-tó vízszintjének csökkenéséhez, majdnem teljes kiszáradásához is vezetett, ezzel teljesen megsemmisítve a helyi halászközösségeket és ökoszisztémát. A kiszáradt tófenék üledékében sok szennyeződés megtalálható, ezeket pedig az innen induló homokviharok messzi vidékekre is elhordják. Valós fenyegetést jelent továbbá egy volt szovjet biológiai labor is, mely egykor a Vozrozhdeniya szigeten volt, azonban így, hogy kiszáradt az Aral-tó körülötte, komoly fenyegetést jelenthet az ott lerakott több száz tonna anthrax spóra és egyéb vegyi anyagok. Előbbi az emberi és állati szervezetbe kerülve halált okozhat, utóbbi pedig főként az élővilágra van káros hatással. 

Az egyre növekvő szárazságért és a magas vízfogyasztásért azonban nem csak a korszerűtlen öntözési rendszerek vagy a Szovjetunió, hanem a kultúra, a közösség beállítottsága és a növekvő népesség is okolható. Tény, hogy olyan egyszerű fejlesztések, mint az öntözőcsatornák lebetonozása (annak érdekében, hogy ne szivárogjon el a víz a talajba) sokat segíthetnének, és segítenek is. Üzbegisztánban idén 1500 kilométernyi öntözőcsatorna kerül lebetonozásra, ezek a törekvések ugyanis Mirzijojev elnök legfontosabbjai közé tartoznak. Az ország népessége ugyanekkor évente 700 000 fővel növekszik, amely növeli a nyomást az infrastruktúrán és az erőforrásokon is. 

A növekvő keresleten felül a pazarlás tovább rontja a helyzetet. Ottjártamkor, 2024 szeptemberében a fővárosban minden kiemelt jelentőségű, és minden átlagos, esztétikai szempontból elhanyagolható helyen is zöldellt a pázsit, amelyet csak folyamatos öntözéssel lehetett elérni. A parkokban nem ritkán négyzetméterenként több öntözőfejet is felfedezhettünk, az utak mentén pedig sokszor annyira óvták a fű minőségét, hogy már a volán mögött ülőknek kellett fokozottan figyelniük a csúszós, vizes aszfaltra. Mindezek után Közép-Ázsia legnagyobb szökőkút-showja, amely során 80 méter magas vízoszlop is társul a zenéhez, már nem is volt annyira meglepő. 

De miért pazarolják ennyire a vizet a sivatag közvetlen közelében? Azért, mert státuszszimbólum. Mivel a víz értékes, ha valaki pazarolni tudja azt, zöld fűvel és növényzettel képes körbevenni magát, valamint hatalmas szökőkutakat épít, akkor az az egyén, vagy éppen az a vezetés biztosan jól kormányoz és sikeresnek mondható. Ameddig az üzbég fővárosban ez egy presztízskérdés, addig a Fergána-völgyben emberek megélhetése és országok élelmiszerellátása forog kockán. Mivel az erőforrások szűkösek, ezért a lakosoknak versenyezniük kell értük, ez pedig a gyakorlatban sokszor konfliktushoz vezet helyi közösségek között. Sokszor csak a határ egyik oldalán kerül sor ilyen konfliktusra, az adott ország hivatásos katonasága pedig ezek lezárásán és elhárításán dolgozik.  

A vízgazdálkodás terén is egyre nagyobb az együttműködés a korábban említett felső és alsó szakaszon fekvő országok között. Erre jó példa a Kambar-Ata-1 óriásgát, amely Kirgizisztán területén épül, viszont vele szoros együttműködésben részt vesz a projektben Üzbegisztán és Kazahsztán is. A tervek szerint a 3 ország egyenlő arányban finanszírozza az építkezést és egyenlő arányban fog részesülni a megtermelt elektromosságból. Emellett így az alsó szakaszú országoknak nagyobb beleszólása lesz abba, hogy hogyan kezelik a Szir-darja vízgyűjtő területét és a víztározókat. 

Az öröm azonban nem felhőtlen, hiszen a Talibán az Amu-darja vizét tervezi felhasználni arra, hogy Afganisztánban 550 000 hektárnyi új termőterületet hozzon létre, ezzel viszont komolyan veszélyezteti a térség vízgazdálkodását. A Kustepa-csatornát 285 km hosszúra és helyenként 100 méter mélyre tervezik, a kivitelezését a Talibán finanszírozza, nagyrészt a kínai vállalatoknak eladott bányahasználati jogokból befolyó jövedelmekből. Ha a terv megvalósul, az Üzbegisztán és Türkmenisztán mezőgazdaságára, valamint gyapottermesztésére katasztrofális hatással lenne, ugyanis egyes becslések szerint az Amu-darja harmada folyna ebbe a csatornába, így türkmének és az üzbégek 15-15 százaléknyi öntözővizet veszítenének az eddigiekhez képest. A tálibok és az üzbégek egyre mélyebb diplomáciai együttműködése, illetve az egyéb közös gazdasági ügyeik, mint a transzafgán vasútvonal megépítése talán segíthetnek majd elsimítani ezt a problémát.

Összegezve tehát a régió helyzete a népesség és gazdasági növekedéssel, valamint a kudarcos vízgazdálkodással (mint például a víz státuszszimbólumként való kezelésével) folyamatosan romlik, etnikai konfliktusokat szít, azonban a fejlett öntözési technológiák elterjedése, valamint a szorosabb együttműködés a régió országai között bizalomra adhat okot.