Nicholas Tate történész, oktatáspolitikus, kutató. Az ezredfordulón Anglia tantervért és értékelésért felelős ügynökségének vezetője, az új tanterv bevezetésért felelős vezető szakember volt, aki sok vitát váltott ki a nemzeti identitás tantervbe foglalásával. Karrierje során emellett különböző állami és magániskolák első embereként, valamint a két jelentős brit párt majd a francia oktatási miniszter oktatási tanácsadójaként is tevékenykedett. Mindezeken túl 2003 és 2011 között a több mint 4000 diákot oktató kétnyelvű genfi nemzetközi iskola főigazgatója is volt. Ebben az időszakban kapcsolódott be az International Baccalaureate szervezetbe, amely igazgatótanácsának tagja és oktatási bizottságának elnöke maradt 2015-ig.
Számtalan cikke és írása mellett aktív vezetői karrierjét követően több könyvet is írt. A legjelentősebbek közülük: A "What is Education For?" (2014) és a "The Conservative Case for Education. Against the Current" (2017) (Konzervatív Iskola) Ezek a művek azt vizsgálják, hogy a Platóntól kezdve a meghatározó gondolkodók hogyan vélekedtek az oktatás konzervatív narratívájáról. Nicholas Tate a Tanuláskutató Intézetben szervezett decemberi online szemináriumának fókuszában a történelemtanulás szükségessége állt. Az előadó a témában legrelevánsabb történettudományi és filozófiai szerzők gondolatainak körképe alapján vázolta fel a történelemtanítás szükségességének okait és akadályait._Dr. Tate elsőként a történelem fogalmáról, megközelítéseiről, a történelemtanulás fontosságáról szólt.
Dr. Tate interpretációja szerint a történelem a múltat és a múlt tanulmányozását egyszerre foglalja magában.Érvének alátámasztására a francia középkorász - Mark Bloch - híres művét, a Történész mesterségét (Apologie pour l'histoire, 1942) idézte. Az említett szerző könyvének elején ugyanis gyermekével folytatott párbeszédét említi, amelyben kisfia a történelem kutatásának céljáról kérdezi. Az írásban megjelenő válasz szerint a történelem ismerete a jelen megértéséhez segíthet bennünket. Ebből adódóan azok a félreértések, melyek a világunkban történő aktuális eseményeket övezik a múlt ismeretének hiányára vezethetők vissza.
Ezt követően Nicholas Tate Michael Oakeshott angol filozófusra hivatkozva megkülönböztette a múlt akadémiai, történészi értelmezéseit a hétköznapitól. A történelmet egy igazság-kereső tárgynak tekintette, amelyben az objektivitás elérése rendkívüli nehézségekbe ütközhet. A hétköznapi múltat ezzel szemben az oktatásban alkalmazott megközelítésként, egy tárházként írta le, amelyben az emberiség erényei és bűnei is helyet kapnak. Tate szerint ezt a gyűjteményt a jelen és múlt helyzeteinek összehasonlítására és ezáltal az előttünk történt események megértésére használhatjuk fel. Kiemelte ugyanakkor, hogy a múltat önmagában nem lehet példatárnak tekinteni. Ennek bizonyítására Winston Churchill munkásságát hozta fel, akit rendkívül olvasottnak és néhány jelentős hiba elkövetőjének (pl. a Gallipoli-félsziget ostroma) tekint.
Az előadó a történelem vizsgálatát a diákok szókincsének bővítésére és politikai, társadalmi jelenségek megértéséhez is nagyon hasznosnak tartja. Felidézte, hogy egyes történelemkönyvekben többszáz elemből álló gyűjteményt mellékelnek a glosszáriumokban, amelyek a diákok számára kulcsfontosságúak lehetnek a múlt megértésében, de további magyarázatra szorulhatnak.
Hangsúlyozta továbbá, hogy a nyugati értelmiségi elit – Oakeshott, Bloch és Ortega y Gasset – gondolkodásában a történelem egyaránt központi szerepet töltött be. Oakeshott szerint például a történelem a világ megértésének egyik legfontosabb nyelvezete az etikai és filozófiai, matematikai és poétikai megközelítések mellett. Ezzel szemben Marc Bloch tudományként (scientia), míg Ortega az emberi identitás kulcselemeként tekintett a történelemre. Az említett tudományterület Tate szerint mindezeken kívül lehetőséget ad a jelenkori összetett világunkban a tájékozódásra, állítások és kijelentések ellenőrzésére a klasszikus forráskritika segítségével.
Első problémaként a modernista gondolkodásmódot nevezte meg, amelyben jelenleg szinte kizárólag az „innováció” kulcsfogalma számít meghatározónak, ami így a hellén-görög, valamint római és keresztény civilizációt dobja el magától. Véleménye szerint további nehézséget jelent a nagy időbeli távolság egyes jelentős múltbeli eseményektől is. A globalizálódó, gyorsulónak tekintett, mesterséges intelligenciával narrált világában Tate személyes családi példája szerint távolabbinak tűnhet napjainktól az 1950-es évek, mint az említett időszaktól az 1880-as esztendő. Fukuyamára és a történelem végére reflektálva a 19. századi emberek gondolkodásmódja, technológiai környezete és mindennapi élete kis túlzással közelebbinek látszik a középkorhoz, mint mostani jelenünkhöz. Ennek egyenes következménye az empátia hiánya a múltban élő személyekkel, amely megnehezíti a korabeli döntéseik és cselekedeteik megértését.
Az előadó reflektált még a társadalmi átalakulások és a korábbi hierarchiák lebontása kapcsán kialakult problémákra is, amelyek meglátása szerint nem vezettek az elitek, arisztokraták és nagypolgárság úgynevezett „magas kultúrájának” demokratizálásához. Nicholas Tate úgy véli ugyanis, hogy az oktatási lehetőségek szélesedésével párhuzamosan immár tömegesen elérhető tudás nem jelent olyan értéket, mint korábban. Ebben a kontextusban a megkérdőjelezhetetlennek hitt történelmi tájékozottság már nem csak a hétköznapi polgárok, de a politikai vezetők számára is keveset jelent. Példaként Mitterand és McMillan olvasottságát hasonlította össze kortárs brit kulturális miniszterek, illetve David Cameron elhíresült interjújával, amelyben esti olvasási szokásairól szóló kérdésre elmondta, hogy inkább a Fruit Ninja nevű játékkal játszik gyermekeivel.
Problémaként említette az individualizmust, az egyén igazságának hangsúlyozását, amely árnyékot vethet az objektív történelmi szemlélet érvényesítésére. Meggyőződése szerint az oktatás konzervatív, klasszikus diszciplinákra épülő szemlélete szemben áll azzal a meggyőződéssel, hogy a „való világ lépjen be az osztályterembe” és minden, ami az iskolában történik haszonelvű tudást és képességeket közvetítsen. Következményként a történelem szerepe és pozíciója is gyengül az iskolában, ezért összevonják más tárgyakkal, Skóciában a társadalomtudományokkal, Franciaországban a földrajzzal.
Végezetül a média felelősségét emelte ki a múltról szóló narratíva kialakítása kapcsán.
Szerinte ugyanis a tömegtájékoztatás a korábbi korszakokhoz kizárólag bűnöket társít. Ennek megfelelően például a gyarmatosítás szinte minden korábbi civilizációs vívmányra árnyékot vet, így a múlttal összefüggésben elsősorban csak a dekolonizációs és környezeti témák kerülnek előtérbe. Az előadást követő diszkusszióban a résztvevő szakértők és érdeklődők az európai történelmi narratíva szerepéről és hangsúlyairól, a hazafias (patriotic) nevelés kérdéseiről és az iskola szerepéről szóló beszélgetést folytattak.
