A központi hatalmak csapatai keleten győztek és nem kevesen latolgatták, hogy vajon a Monarchiának, illetve Magyarországnak milyen és mekkora szelet jut a győzelmi tortából. A nyár elmúltával aztán az utókor szemével érthetetlennek látszó optimizmus is elillant. Az antant már ítéletet mondott az Osztrák-Magyar Monarchia jövőjéről: a közép-európai birodalom, mely sokáig a térség stabilitásának záloga volt, nem maradhat fönn. 

Ismert, hogy az uralkodó már trónra lépésétől kezdve igyekezett utat találni a háborúból való kiváláshoz. A nem kellő körültekintéssel megtett lépések azonban hangos botrányhoz, illetve a Németországnak való kiszolgáltatottsághoz vezettek. 1918 szeptemberétől, a balkáni front összeomlását követően Bécsben már egyáltalán nem a dél-keleti terjeszkedést, csupán a Monarchia túlélését kívánták biztosítani. Az utolsó békeajánlatot követően került sor a birodalom átalakításának és megmentésének utolsó kísérletére, melynek a széles közönségnek szánt dokumentuma az október 16-ai, Völkermanifest néven ismert uralkodói kiáltvány volt.

Ezzel a lépéssel az uralkodó Ausztriát lényegében szövetségi állammá kívánta átalakítani, teret engedve annak, hogy minden nemzetiség az általa lakott területen kialakíthassa az államiság alapjait. Ennek érdekében nemzeti tanácsok alakítására hívta fel az ebben részt venni kívánó erőket. A kezdeményezés persze már elkésett volt, hiszen ekkor már leginkább a teljesen önálló, semmilyen birodalmi keretbe nem tartozó államok létrehozásának célja lebegett az események urainak szeme előtt. Erre a nem elhanyagolható tényre utalt a császári manifesztumot közlő és értékelő Neue Freie Presse is, elnagyoltnak, nem kellően pontosnak és persze elkésettnek minősítve a dokumentumot. Felrótta, hogy a manifesztum teljesen alkalmatlan egy szövetségi állam kereteinek kialakítására, hiszen olyan lényeges elemek tisztázása hiányzik belőle, amelyek nélkül aligha lehetséges a bármilyen szövetségi államot létrehozni, de még akár elképzelni is. 

Persze minden bizonnyal nem is ilyen szándékkal készült a nevezetes kiáltvány. A széthulló birodalom megmentésének egyik utolsó kísérlete volt ez, talán a wilsoni pontoknak megfelelni kívánó, kedvezőbb tárgyalási pozíciót biztosítani hivatott deklaráció, ahogy a Neue Freie Presse szerzője írta.  Ezért nem is meglepő, hogy az, ami kiolvasható volt belőle, már senkinek sem felelt meg. A cseh politikusok ezt rögtön elutasították, és ekkor már megfogalmazták igényüket Magyarország szlovákok lakta területeire. Ausztria német nyelvű tartományainak képviselői pedig mindössze néhány nappal a manifesztum megjelenését követően kimondták Német-Ausztria létrejöttét, a Németországgal való egyesülés céljával. Vagyis ők sem gondolkodtak az uralkodó által felvázolt megoldásban. Elsőre talán meglepőnek tűnhet, Budapest számára ekkor a kiegyezés rendszeréből való kilépés és az egyszerű perszonálunió látszott megfelelőnek.

A drámai gyorsasággal zajló események hamar túlléptek a Völkermanifestben megfogalmazott megoldáson, november közepére Bécsben és Budapesten is kikiáltották a köztársaságot, az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnt. Az év végén Károly már aligha gondolhatott arra, hogy hajdani birodalma romjain létrejött államok jövőjének része maradjon. Mégis, az ekkor a forrongó Bécshez veszélyesen közel fekvő Schönbrunnból Ekartsauba távozott uralkodó nem adta fel a Monarchia restaurációjára vonatkozó elképzeléseit.

A térség újrarendezésében főszerepre törő francia kormány 1919 márciusi információi szerint angol delegáció készült Károlyhoz azzal a céllal, hogy elősegítse egy „Dunai Szövetség” létrehozását. Az antant ekkor mindenképpen el kívánta kerülni a Német-Ausztria és Németország Bécsben sokak által várt egyesülését. Ehhez a legjobb megoldásnak egyfajta államszövetség létrehozása látszott az Osztrák-Magyar Monarchia hajdani területén, vagyis végső soron újra fel kellett találni a Monarchiát. Úgy tűnt, hogy az antant érdekei egybevágnak az ekkor ismét aktivitást mutató Károly elképzeléseivel, aki úgy vélte, hogy a kialakulni látszó új közép-európai rendszer hosszabb távon nem lehet stabil és annyi feszültséget hordoz, hogy neki is érdemes valamiféle alternatívát megfogalmaznia.

1919. március 15-én kelt levelében elemezte a hajdani Monarchia utódállamainak helyzetét, és az akkori helyzethez vezető folyamatokat. A legsúlyosabb fenyegetések, a térség stabilitását leginkább kikezdő erők között a bolsevizmust említette. Úgy látta, hogy a fegyverszünetet követően a hadsereg megbízható része szétszéledt, egyes elemek pedig, „nevezzük őket nyugodtan csőcseléknek”, jobb híján a létrejövő „nemzeti államok” hadseregébe áramlottak. A bolsevizmus pedig főképp őket kerítette hatalmába, ami ellen az új államok tehetetlenek, sőt, meglátása szerint a veszély az antant-hatalmakat is fenyegeti. A helyzet rövid távú kezelésére az antant-csapatok jelenlétét és (élelmiszer)segélyek küldését látta elengedhetetlennek, hosszabb távon pedig úgy vélte, hogy a stabilitást egyfajta, Habsburg-vezetés, ahogy fogalmazott, védnökség alatt működő föderáció kialakítása jelentheti.

Arra hivatkozott, hogy mivel a létrejött új államok vezetése képtelen a tágabb perspektívából látni a térség helyzetét, ő, aki magát nemzeti értelemben függetlennek tekintette, erre képes lenne. Leveléből nem derült ki, hogy hogyan is látta megvalósíthatónak a szövetségi alakulat létrehozását különböző államformájú entitások részvételével. Az ekkorra már létrejött Csehszlovákia, Lengyelország, illetve Ausztria és Magyarország is köztársaság voltak, míg a térség további részein – nem számítva a győztes Olaszország által birtokba vett területeket – két monarchia, a Szerb-Horvát-Szlovén királyság és Románia osztozott. Ami a létrehozandó föderáció lényegét illeti, Károly többé-kevésbé visszatért az Osztrák-Magyar Monarchia alapjaihoz, vagyis a hadsereg, a külügy, a kereskedelem a vámokkal került volna a föderáció hatáskörébe, de az államforma tekintetében nem ragaszkodott a monarchiához. Saját pozícióját, ismét utalva a Habsburg-család nemzetek feletti karakterére, pedig akár elnökként is el tudta képzelni, ami jótékony hatással járhat a nemzetiségi feszültségekkel terhelt régióban. 

Hogy erre miért is lett volna szükség? Károly úgy látta, hogy ha nem jön létre egy ilyen stabilizáló erővel rendelkező konstrukció, akkor második Balkán alakulna ki a régióban. Hivatkozott a széteső államhatalomra, különösen a németországi példákra: arra, hogy Badenban a katonatanács saját maga szed adót a maga számára, amit a helyi kormány legalábbis tudomásul vett. De Magyarországot is említette, ahol a nagybirtokok „szocializálására”, vagyis az állam által zár alá vételére kerül sor, és a birtokok kezelésével „valamilyen szocialistát” bíztak meg. Károly veszélyesnek látta az infláció és a különböző gazdasági ágazatokban elérhető fizetések között kialakult aránytalanságot. Külön említve Budapestet, ahol egy csatornatisztító munkás 150 koronát kap egy napra, de az egyetemi tanároknak fizikai munkát kell végezniük. De a felvillantott példákon túl a költségvetés instabilitását, illetve az infláció tarthatatlanságát emelte ki, mint olyan körülményeket, melyek a hosszútávú stabilitást teszik lehetetlenné. 

Közismert, hogy Károly terveiből a két világháború közötti időszakban semmi nem valósult meg. Nem sokkal a sajátos föderációs tervet tartalmazó levél megírása után a Károly és családja elhagyta Ausztriát és Svájcba távozott. Trónigényét fenntartotta ugyan, de a körülmények időközben alaposan megváltoztak. Elég csak arra utalni, hogy a Georges Clemenceau utódja, Alexandre Millerand 1920. február 2-án tájékoztatta a bécsi, belgrádi, bukaresti és prágai francia követeket, hogy a nagykövetek tanácsa a (magyarországi) Habsburg-restaurációval szembeni deklarációt fogadott el, lezárva nemcsak a Habsburg-védnökség alatt létrejövő szövetségi államról szőtt terveket, hanem az utódállami restauráció lehetőségét is.