„A klasszikus ókort – annak történelmét, művészetét, filozófiáját, tudományát – évszázadokon át mintaadónak tekintették az európai kultúrában.” (Ritoók 1997) Ez a mondat sokszor elhangzik, de figyeljük meg: a mondat rejtett alanya az „európai kultúra”, mintha ez önálló entitásként képes lenne bármit is gondolni vagy megtenni. Egyáltalában: létezett olyan valaha, hogy „európai kultúra”, vagy ez is csupán fikció? Természetesen egységes, mindenütt elfogadott és mintaadóként vett „európai kultúra” sohasem létezett. Azonban a Nyugatrómai Birodalom bukása után is voltak olyan korszakok, amelyekben a kultúra viszonylag egységes jellemvonásokat mutatott. Mindenekelőtt a középkor, amelyben – már csak a latinnyelvűség miatt is – sokkal jelentősebb volt a klasszikus (leginkább a római) irodalom hatása, mint azt sokan képzelik. Bizánc szellemi alapjait – amely bevallottan a Római Birodalom örökösének tekintette magát, és jóval tovább, egészen 1453-ig marad fenn – Osztrogorszkij híres meghatározása szerint „a keresztény vallás, a római jog és a görög kultúra” jelentette. (Ostrogorsky 2001) Nyugaton a középkort követően viszonylag egységes kultúrát azok a művelődéstörténeti korszakok jelentettek, amelyek a latin–görög örökséget tekintették mérvadónak. A 15–16. századi reneszánszról és annak ideológiájáról, a humanizmusról ezt talán felesleges is mondani, hiszen közismert. Maga a re-naissance is az ókori irodalom, képzőművészet, építészet, filozófia, zene stb. újjászületésére utal. A humanista „könyvvadászok” – köztük Petrarca és Bracciolini – ekkoriban ásták elő az elfeledett klasszikusokat a kolostori könyvtárak poros polcairól. (Greenblatt 2015) Bár a humanisták viszonylag kevesen voltak, egész Európára hatottak: a rotterdami Erasmus (1466–1536) műveit Londontól Moszkváig mindenütt olvasták, és ő volt az első, aki az „Európa” földrajzi megjelölést kulturális értelemben használta. (Pagden 2002)  

A 17. század második felében Franciaországban zajlik le egy ma már kevéssé ismert és idézett, de rendkívül jelentős vita: a Querelle des anciennes et des modernes („a régiek és modernek vitája”) a klasszikus nyelvek és az antik irodalom, valamint a modern nyelvek és a modern irodalom pártolói között. (Hörcher 2013) A vita, amely az Académie Française tagjainak szűk körében alakult ki, de hamar szétterjedt, a művészi és tudományos köröket két pártra szakította szét: a „régiekére”, amelynek fő képviselője Nicolas Boileau (1636–1711) volt, és a Charles Perrault (1628–1703) által képviselt „modernistákéra”. Perrault érve az volt, hogy a Napkirály százada (la grande siècle) olyan tehetségeket adott a világnak, akik messze fölülmúlják az ókoriakat. Egy hosszú versben – melyben többek között Homéroszt középszerűnek és túlértékeltnek nevezte – így summázta mondandóját: La docte antiquité dans toute sa durée / A l’égal de nos jours ne fut point éclairée (szabad fordításban: „a tudós antikvitás egész fennállása alatt nem volt olyan felvilágosult, mint napjainkban”). Végső soron „a régiek és modernek vitájában” az utóbbiak győztek, és nagyjából ekkortól kezdődik a francia nyelv és kultúra szupremáciája Európában, ugyancsak Moszkvától Londonig.  

Szemünket vessük most Párizs helyett Berlinre, illetve Weimarra. A németeknél „természetesen” nem zajlott le hasonló vita, különösen addig, amíg a 18–19. századi „klasszicizmus”-nak nevezett korszak két vezető egyénisége: a művészettörténész Johann Joachim Winckelmann (1717–1768) és a költő-drámaíró-esztéta Johann Wolfgang Goethe (1749–1832) élt. Winckelmann így fogalmazott: „Az egyetlen út számunkra, hogy naggyá, sőt, ha lehetséges, utánozhatatlanná váljunk: a régiek utánzása”; de neki köszönhetjük a görög művészet máig sokat idézett meghatározását: „A görög mesterművek általános és kiváltképpeni jellemvonása végül is valami nemes egyszerűség és csendes nagyság” (eine edle Einfalt, und eine stille Größe). Az előbbi tételről lehetne vitatkozni – Schiller és nyomában más német szerzők vitatták is –, de ez utóbbi teljes félreértés: Winckelmann meg volt győződve róla, hogy az ókori épületek és szobrok vakítóan fehér márványból készültek. Ma már tudjuk, hogy mindezeket festették: az épületek és a szobrok is rikító színekben pompáztak az ókori világban. (Brinkmann 2015) De más is történt Németországban: az ókoriak iránt szintén messzemenőkig elkötelezett Goethe nyomán a „klasszikus” ókori műalkotások nemcsak esztétikai–kulturális, hanem morális mércét is jelentettek: az antik stúdiumoktól emberalakító hatást vártak, így az oktatás–nevelés folyamatában is nagy szerepet szántak az ókoriaknak. Az addig „klasszika-filológiának” nevezett tudomány első rendszerezési kísérletében Friedrich August Wolf (1759–1824) Altertumswissenschaftnak, azaz „ókortudomány”-nak nevezte tárgyát, amelyben az „ókor” egyenlő a „klasszikus”-sal (archaikus és klasszikus kori görög, valamint római); a „tudomány” pedig felváltotta a „filológia” kifejezést, jelezve, hogy tárgyát nem csupán az antik szövegekkel való foglalkozás meríti ki. A 19. századi historizmus hatására az ókori szövegeken végzett filológus bíbelődések helyett a történettudomány vette át a vezető szerepet az ókorkutatásban, amelynek célja „az ókornak a maga teljes valóságában való megismerése lett, hangsúlyozottan deheroizáló tendenciával” – írja Szilágyi János György. (Szilágyi 1984)

Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy eközben az „ókor” fogalma – a régészeti kutatásoknak köszönhetően – térben és időben is jelentősen kitágult Egyiptom, a Közel-Kelet és Mezopotámia felé, ami tovább erodálta a „klasszikus” ókortudomány befolyását. Austin Henry Layard 1845 és 1851 között feltárta Nimrud (Kalhu) városát. Leleteinek nagy részét Londonba szállította, ahol a British Museum látogatói ma is megcsodálhatják a kapuőrző szárnyas lamassukat, a kutatók pedig nekiláthattak a több ezer ékírásos agyagtábla megfejtésének. De az egyiptológia is születőfélben volt: Napóleon egyiptomi hadjárata során, 1799-ben került elő a híres Rosette-i kő (egyébként 1802-től ugyancsak a British Museumban látható), amelyből kiindulva Jean-François Champollion 1821-ben tette közzé a hieroglif írás megfejtését. És egy utolsó példa: Sir Arthur Evans 1877-ben kezdte meg Knósszosz ásatását, felszínre hozva az első lineáris B táblákat, melyeken keresztül a görög történelem „Homérosz előtti” korszakába nyerhettünk betekintést. Igaz, ennek megfejtése csak 1952-ben sikerült egy zseniális angol fiatalembernek, Michael Ventrisnek. 

Újra Szilágyi János Györgyöt idézve: miközben a klasszika-filológia „a [19.] század elején szinte még maga a tudomány volt, a század végére már távolról sem igényelhette, hogy módszerei a klasszikus, mintaadó módszert jelentik a többi rokon tudomány számára is”. A filológia csupán a történettudomány egyik segédtudományává degradálódott, a „klasszikus” görög–római kutúra pedig az egységes ókortudományon belüli tanulmányoknak egy meghatározott körét alkotta csupán, amellyel teljesen egyrangú volt az asszíriológia és az egyiptológia. A végső csapást a klasszikus ókortudománynak a „szellemtudományok” közötti vezető szerepére azonban Friedrich Nietzsche (1844–1900) „korszerűtlen elmélkedése” jelentette, aki maga is klasszika-filológusként kezdte tudományos pályafutását; a bázeli egyetemen 1869-ben székfoglaló előadását „Homérosz és a klasszika-filológia” címen tartotta. Pár évre rá azonban Nietzsche meglehetősen udvariatlanul és gorombán rontott neki annak az évszázadok óta meggyökeresedett gondolatnak, amely szerint a klasszikus antikvitás valamiféle kivételezett helyzetet élvez az elmúlt korok között. (Nietzsche 2000) 

Nehéz igazolni azt a kivételezett helyzetet, amit az antikvitás élvez: 1. mert előítéletekből jött létre. 2. A többi ókort illető tudatlanságból. 3. Abból a hamis idealizálásból, hogy ez az emberiség, amely maga a humanitás, holott az indusok és kínaiak minden bizonnyal humánusabbak voltak. 4. Iskolamesteres önteltségből. 5. Hagyományos csodálatból, ami magából az ókorból indul ki. 6. Ellentmondva a keresztény egyháznak vagy támogatva. 7. Abból a benyomásból, hogy a filológusok évszázadokon át tartó munkája és munkájuk jellege nyomán alakult ki: bizonyára kincsesbányákról van szó, véli a szemlélő. 8. Belőle tanultuk a készségeket és a tudást. 9. A tudomány előiskolája. Mindent összevetve: részben ignoranciából, téves ítéletekből és csalóka következtetésekből, valamint rendi érdekből, a filológusok rendjének érdekéből. („Mi, filológusok”, 1874. §. 128.) 

Való igaz, a „klasszikus” fogalma a Winckelmann–Goethe-féle művészetvallás formájában, az antikvitáskultuszban, a klasszikusok istenítésében és istenülésében veszedelmesen közel került a valláspótlékhoz, egy szekundér esztétikai valláshoz. De mivel Görögország istenei már nem istenek számunkra, és az esztétikai vallás is történelmivé vált, miközben a klasszikusok továbbra is értelmes jelentéssel bírnak, ezért van szükség arra, hogy újra és újra választ adjunk a régi kérdésre: mi a klasszikus? (Saint-Beuve 1977; Eliot 1981)

Összegezve tehát a görög és latin nyelvi, kulturális, vallási örökséget nemcsak az európai kultúra egyik alapjának tekintették a középkortól nagyjából a 19. század végéig, hanem a múlt egy kitüntetett korszakának, amely egyetemes érvényű üzenetet hordoz a későbbi korok minden, magát civilizáltnak valló embere számára. A humanisták úgy tekintettek a görög–római történelemre, mint amely az egész emberiség története számára iránytű; a klasszikus irodalmi alkotások pedig példaképül szolgáltak – ami azonban nem jelentette azt, hogy nem hoztak létre újabb műfajokat és önálló alkotásokat. A „régiek és modernek” vitáját a 17. században lefolytatták a franciák, amiből a „modernek” kerültek ki győztesen – de ezeknek a moderneknek eszük ágában sem volt „megtagadni” vagy pláne „eltörölni” a görög és római elődök munkásságát. A klasszicizmussal szemben a 19. században diadalt aratott a romantika, amely már nem tekintette kötelezően követendő mintaképnek az ókori klasszikusokat – de újra-alkotva felhasználta őket, megtalálva bennük azt, ami örök érvényű mondanivalót hordoz.

A görög és római kultúra befolyása az Egyesült Államokra

A „függetlenségi nyilatkozat” 1776-os kihirdetésével, majd hét évvel később az Anglia elleni háború megnyerésével világtörténelmi léptékben is páratlan lehetőség nyílt a gyarmati sorból önmagát felszabadító tizenhárom észak-amerikai tartomány előtt: saját maguk választhatták meg államformájukat, gazdasági, vallási, kulturális, oktatási berendezkedésüket. Az „alapító atyáknak” tekintett hét államférfi – már valamennyien Amerika szülöttei – ehhez az európai, pontosabban a klasszikus örökségből merítettek. Hogy miért? Egyrészről erre predesztinálta őket európai műveltségük, a felvilágosodás eszméibe vetett közös hitük, másrészt viszont a józan, pragmatikus történelmi tapasztalat: a görög–római államelmélet legnagyobb írásait, sőt a görög demokrácia és a római köztársaság történelmi megvalósulását is olyan mintáknak tekintették, amelyekből – a jót megtartva, a rosszat elvetve – érdemes meríteni. 

Most nézzünk sorban néhány alapító atyát, ebből a szempontból. Amikor Alexander Hamilton – az Egyesült Államok első pénzügyminisztere – 1773-ban belépett a King’s College-ba (a Columbia University jogelődjébe), már jól ismerte a görög és a latin nyelvtant. Cicero három szónoklatát és Vergilius Aeneisét eredeti latin nyelven tudta elolvasni, és le tudta fordítani János evangéliumának első tíz fejezetét görögből latinra. Thomas Jefferson – az USA harmadik elnöke – szintén nagyion korán megtanult latinul, görögül és természetesen franciául is, ami jól felkészítette őt a William and Mary College-ban (Amerika legelső egyetemén) folytatott filozófiai tanulmányaira. James Madison – aki a negyedik elnök lett – olyan klasszikusokat olvasott, mint Vergilius, Horatius, Caesar, Tacitus, Lucretius, Phaedrus, Hérodotosz, Thuküdidész és Platón, mielőtt a College of New Jersey-be (ma Princeton) felvételt nyert volna. John Adams – a második elnök – a Harvardra járt, ahol a felvételi feltétel egyike volt Cicero folyékony olvasása, valamint a latin és görög nyelv ismerete. Még az olyanok számára is, mint George Washington, akiknek nem volt formális iskolai végzettségük, meghatározó volt a klasszikus gondolkodók iránti rajongás. Sőt, még a nyilvános prédikációkat is átszőtték a klasszikus utalások, és olyan gondolkodók, mint a puritán lelkész Cotton Mather, akinek apja a Harvard elnöke volt, s aki több mint 400 művet hagyott hátra; vagy a kongregacionalista Jonathan Edwards, az „első nagy ébredés” hitszónoka, egyhangúlag hangsúlyozták a klasszikus bölcsesség fontosságát. (Grafton–Most–Settis 2010)

Az alapító atyák közvetlen tanulságokat vontak le a történelmi szövegekből jelenük küzdelmeire vonatkozólag. Az alkotmányozó gyűlés vitáiban Madison, Hamilton és Jay az ókori görög politikai struktúrákra hivatkoztak érveik alátámasztására. A Federalist Papers olvasóiról is azt feltételezték, hogy ismerik ezeket az utalásokat. A mai kutatók is hangsúlyozzák: az alapító atyák klasszikus műveltsége nem pusztán dísz volt. Mélyen táplálta értékrendjüket és tetteiket, alapvetően formálta az amerikai eszméket. A klasszikus szövegek tanulságai döntő fontosságúak voltak az új köztársaság kialakításában, mivel a kormányzás összetett és gyakorlati elemeinek megértését is lehetővé tették. (Hamilton–Madison–Jay 1998)

A kulcsfontosságú amerikai épületek építészeti stílusának kiválasztásakor is az ókori előképekből merítettek. A római Pantheon által inspirált Capitolium kialakítása a klasszikus eleganciát és tartósságot testesíti meg. A Capitolium belsejében az Apollón-templomból származó dór oszlopok, az Erechtheionból származó ión oszlopok és az egyedülállóan amerikai korinthoszi oszlopfők találhatók, amelyekben az őshonos dohánylevél és kukorica keveredik a „klasszikus” akantusszal. Thomas Jefferson vonzódása a klasszikus építészethez nyilvánvaló a Virginia Állami Capitoliumban, amelyet a franciaországi Nîmes-ben található Maison Carrée (egy Augustus tiszteletére emelt templom) ihletett. Ez az építmény a római templom egyszerűségét és tökéletes arányait tükrözi. Washington D.C. szintén az ókori városok lenyomatát viseli: a Capitol Hillen található az imént említett Capitol, a szenátus (!) székhelye, amely a római Capitoliumot idézi; a National Mall pedig a római Forumról merített ihletet, nem is szólva a Lincoln-emlékműről, amelyen a szék lábai a római fasces formájára vannak kifaragva. (Richard 2009)

Az alapító atyákat elsősorban az ókori Görögország és Róma politikai struktúrái és a mögöttük húzódó eszmék ragadták meg. A klasszikus szövegek iránti elkötelezettségük formálta az Amerikai Köztársaság filozófiai alapjait, a republikanizmus, a „fékek és ellensúlyok”, valamint a „polgári erények” elemei áthatották politikai ideológiájukat. A római hagyományban gyökerező köztársasági eszme a zsarnokság megelőzése érdekében a hatalmi ágak szétválasztásának modelljét alkalmazta. James Madison a Federalist Papersben a polübioszi „kevert alkotmány” (mikté politeia) erényeire hivatkozott, a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom között megosztott hatalommal rendelkező rendszerre vonatkozó elképzelésében, amely a római köztársaság államrendjét tükrözte. (Richard 1995)

Az Egyesült Államok alkotmányának ratifikálása mellett érvelő Federalist Papers telis-tele van klasszikus hivatkozásokkal. Ezek az esszék olyan átfogó értekezések voltak, amelyek át voltak itatva az írók klasszikus műveltségével és tapasztalataival. Példának okáért a James Madison által írt 63. számú föderalista esszé ókori példákat idéz az amerikai felsőház mintájaként, hangsúlyozva a stabilitást, a bölcsességet és a folyamatosságot, mint a tartós köztársaság erényeit: „Mindezen megfontolásoknak nem kis súlyt ad, ha felidézzük, hogy a történelem nem ismer olyan hosszú életű köztársaságot, amelynek ne lett volna szenátusa. Valójában Spárta, Róma és Karthágó az egyetlen olyan állam, amelyre ez a jelző alkalmazható.”

Az alapító atyák csodálták és aktívan utánozták az erény és a vezetés példaképeiként az olyan klasszikus alakokat, mint Cincinnatus, Cicero és a görög államférfi, Szolón. Ezek a klasszikus példaképek erkölcsi és gyakorlati útmutatóként szolgáltak a születő amerikai köztársaságban való cselekedeteikhez. Cincinnatus példája mélyen megihlette George Washingtont, aki a római hadvezérhez hasonlóan önként lemondott katonai parancsnokságáról a függetlenségi háború után, megerősítve azt az eszményt, hogy a vezetést visszafogottan és a közjó szolgálatában kell gyakorolni. (Az 1788-ban Ohióban alapított Cincinnati-t két évvel később egy helyi történelmi klub elnöke nevezte el Cincinnatusról.) Cicero római köztársaság iránti elkötelezettsége és a zsarnokság elítélése számos alapító, köztük John Adams és Thomas Jefferson filozófiai alapvetését formálta. Cicero természetjogról és az egyének eredendő jogairól szóló írásai olyan alapvető filozófiát szolgáltattak, amely a Függetlenségi Nyilatkozat alapjául is szolgált. Szolón, az athéni törvényhozó, akinek az athéni demokrácia alapjainak megteremtését tulajdonítják, a gazdasági és jogi méltányosságot előmozdító reformjaival szintén hatással volt az alapítókra. James Madison a Federalist Papers-ben gyakran vont párhuzamot Szolónnak az egymással versengő társadalmi érdekek közötti egyensúlyozásával. (Shalev 2022)

A klasszikus műveltség és Európa hanyatlása 1945 után

Nietzsche éleshangú és sok szempontból jogos kritikája ellenére a „klasszikus tudományok” mégiscsak Európára hatottak legmélyebben a 20. század első felében. Miközben a tőke, az ipari tömegtermelés, és végső soron a természettudományok fejlődése is egyre inkább Amerikában koncentrálódott, a humán tudományok, a kultúra, a művészetek fellegvára továbbra is Európa maradt. Az az Európa, amelyben ordas eszmék kezdték felütni fejüket: Benito Mussolini 1915-ben alapította meg Fasci d’azione rivoluzionari (forradalmi akciószövetségek) néven első saját szervezetét, melynek jelképéül a fasces-t választotta. Az 1922-ben hatalomra kerülő Partito Nazionale Fascista pedig már tudatosan is felvállalta a Manzoni által terjesztett Terza Roma (Harmadik Róma) elvet, amely a Római Birodalom feltámasztására tett kísérlet. Mussolini azt írta 1933-ban, A fasizmus doktrínája című könyvében: „A fasiszta állam a hatalom és a birodalom akarata. A római hagyomány itt az erő eszméje. A fasizmus doktrínájában a birodalom nem csupán területi, katonai vagy kereskedelmi, hanem szellemi vagy erkölcsi kifejezés”. A meglehetősen zűrzavaros mondatokból egy dolog világos: Róma valamiféle morális példaképül szolgált az olasz fasiszták számára. Az olasz fasiszták a „harmadik humanizmus” jegyében decens módon megünnepelték az olyan ókori nagyságok születésének 2000 éves évfordulóit, mint Vergilius (1929–30), Horatius (1935–36), Augustus (1937–38) és Livius (1940–1). A Via dei fori imperiali elkészítésekor készített, és mind a mai napig látható térképek persze nem hagytak kétséget afelől, hogy Mussolini célja valóban az egykori Római Birodalom területének megszerzése volt. Ezt olyan ókortudósok támogatták érvekkel, mint Mario Attilio Levi (La politica imperiale di Roma, 1936); Ettore Pais (Roma dall’ antico al nuovo impero, 1937); és Luigi Pareti (I due imperi di Roma, 1938). (Roche–Demetriou 2017)

A német nemzetiszocializmus, másnéven nácizmus az Adolf Hitler vezette Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) ideológiája volt, amelynek nem volt szoros kapcsolata a „klasszikus” görög–római ideálokkal, hiszen alapját a kor legmodernebb, abszolút tudományosnak tekintett elméletei képezték, mint pl. a szociáldarwinizmus, a rasszizmus és az eugenika – amelyek az Egyesült Államokban éppoly népszerűek és befolyásosak voltak, mint Németországban. Hitler „csupán” ezeket fejelte meg a pángermán sovinizmussal és az antiszemitizmussal, amely a germánokat, az úgynevezett „északi árja fajt” tekintette az emberiség legtisztább fajának (Übermensch), amely uralkodásra hivatott; ezzel szemben a zsidókat olyan „parazita fajnak” (Untermensch) tartotta, amely lényegében az árják minden bajáért felelőssé tehető. 1933-ban Hitler kancellár lett, és Németországot hamarosan egypárti állammá szervezte, ahol a nemzetiszocializmus ideológiájának megfelelően a „fajilag nemkívánatos elemeket” és a politikai ellenzéket kiszorították, üldözték, végül túlnyomó részüket fizikailag is megsemmisítették. Mindebben nem túl sok szerepe volt a görögöknek és rómaiaknak, habár a nácikkal szimpatizáló ókorászok igyekeztek tolni a szekerüket. (Losemann 1977; Stiewe 2011) Eduard Norden, a Die antike Kunstprosa ünnepelt szerzője, akadémikus, például az archaikus római költő-óriást, Enniust idézte Hitler hatalomra jutása után elmondott ünnepi beszédében: unus homo nobis audendo restituit rem („Egyetlen ember egyedül állította helyre az államot a bátorsága révén”). Már jóval a nácizmus előtt megjelent például a görög sportkultusz a német soviniszta irodalomban: Ingomar Weiler írta Origines Ariacae (1883) című művében: „A tiszta görögök az árja típusba tartoznak, amely szőke, kék szemű, dolichocephalikus és magas termetű”. A gondolat természetesen a Mein Kampfban is visszhangra talált és 1933 után a görög testi szépségeszményt és az annak szolgálatában álló atlétikát a gyakorlati nevelés részévé is tették. Julius Beloch szerint a Harmadik Birodalomban a Griechentum és Deutschtum egyesülését láthatjuk, mint Nagy Sándor idején. Joseph Vogt Róma Karthágó feletti győzelmét a Nyugat és Kelet konfliktusának előképeként láttatta, ami nem csupán üres frázis volt, gondoljunk csak szegény Nyúl Béla meghurcoltatásaira a Hannibál tanár úrban! 

A „klasszikus humanizmus értékei” tehát sem menedéket, sem menekvést nem jelentettek a második világháború borzalmaitól és a holokauszttól, amelyben csaknem az egész európai zsidóságot kiirtották, mégpedig ipari módszerek alkalmazásával. Bár ezek az eszmék – különösen a nácizmus – nem közvetlenül a klasszikus antikvitásból táplálkoztak, azért bizonyos gyökérszálaik a görög–római múltba nyúltak vissza. A világháborús népirtások kataklizmája után nem csoda, ha beköszöntött a totális kiábrándulás szinte minden korábbi „üdvösnek” tartott eszméből, így a klasszikus humanizmusból is. Európát végül is a két egymással homlokegyenest különböző politikai, gazdasági, vallási és kulturális berendezkedésű Egyesült Államok és a Szovjetunió mentette meg a fasizmus totális rémuralmából. A francia líra élvonalába tartozó Paul Valéry – maga is a klasszikusok elkötelezett híve – 1945-ben adta ki Európa nagysága és hanyatlása című füzetét, amelyben tanulságos gondolatokat fogalmazott meg. (Valéry 1945)

Európának megvoltak a maga sajátos európai céljai. Ennek szolgálatára igázta le és igazgatta a világ többi részét. Megvoltak legyőzhetetlen módszerei, és azok is, akik a módszereket feltalálták. Azok ellenben, akik Európában rendelkeztek, messze mögöttük maradtak. Ezek a múltból táplálkoztak, teremteni is csak múltat tudtak. Szerencsétlen Európa! Inkább a burgundiak és az armagnaciak békaegér harcát játszotta, ahelyett, hogy megszerezte volna a földkerekségen azt a szerepet, amelyet a rómaiak a maguk idejében meg tudtak szerezni, és századokon át meg is tudtak tartani. Számuk, eszközeik a mieink mellett eltörpültek. Azonban csirkéik belső részeiben több helyes és következetes gondolatot találtak, mint amennyi a mi egész politikai tudományunkban akad. (…) Európa arra törekszik, hogy valami amerikai bizottság kormányozza. Egész politikája erre irányul. (…) Ha mi nem tudjuk lerázni magunkról történelmünket, majd azok a szerencsés népek rázzák le rólunk, amelyeknek egyáltalán nem, vagy csak alig volt történelmük. Ezek a szerencsés népek majd ránk kényszerítik az ő boldogságukat.

Klasszikusok a posztmodernben

Úgy tűnik, a klasszikusok megítélésének kérdése a második világháború után végérvényesen politikai kérdéssé is vált. Miután az észak-afrikai országok sorban elnyerték függetlenségüket: Líbia (1951), Marokkó és Tunézia (1956), Algéria (1962), egy addig jószerével ismeretlen marokkói születésű francia történész, Marcel Bénabou „Afrikai ellenállás a romanizációval szemben” címen publikált kötetében előállt a római történelem „anti-kolonialista olvasatával”. (Bénabou 1976) Ettől kezdve az ókori Róma kötelezően az európai gyarmatosítás mintapéldája lett, természetesen csakis negatív értelemben. Bizonyos, hogy Róma sok rosszat tett az általa meghódított népekkel – erről a legjobb bizonyság maga Tacitus, aki néhány igen fontos gondolatot hagyott hátra erről –, de az is bizonyos, hogy rengeteg félreértés tapad a római kolonializációhoz. Csak hogy egyet mondjak: Róma soha nem erőszakolta rá saját nyelvét a bennszülöttekre, sőt, számos őshonos nyelv és kultúra a császárkorban élte másodvirágzását. A „romanizáció” kifejezést is félreértették: ez ugyanis nem a római kultúra egyoldalú átadását jelentette az alávetett népeknek, hanem egy kétoldalú, mondhatni ozmotikus folyamat volt, amelynek során Róma éppen annyit vett át a bennszülöttektől, mint amennyit átadott nekik a sajátjából. 

Ebben a kontextusban egy másik jelentős műről is beszélnünk kell. Edward Said palesztin származású amerikai író műve, az Orientalizmus 1978-ban jelent meg. (Said 2000) Said újradefiniálta az „orientalizmus” fogalmát, amely szerinte nem egyéb, mint „a Kelet meghódítását, átformálását és a felette való uralom megszerzését célul kitűző nyugati viselkedésminta”, mégpedig „Aiszkhülosztól Marxig és tovább”. Said azt állítja, hogy mindaz, amit a nyugatiak a Kelettel kapcsolatban az elmúlt évszázadokban leírtak, olyan szándékolt csúsztatásokon és hazugságokon alapult, amely pőre hatalmi célokat szolgált. A mérsékelt bírálói szerint is elnagyolt, felületes, olykor téves adatokon alapuló és szélsőségesen elfogult munka ennek ellenére a „posztkolonialista diszkurzus” alapműve lett, amelyet olyan klasszikusokkal kapcsolatban is kötelező idézni, akik bármilyen keleti témával foglalkoztak, például Aiszkhülosz Perzsák című tragédiájával kapcsolatban is. (A kötet állításait nemcsak a Said által elsődlegesen bírált Bernard Lewis cáfolta pontról pontra, hanem olyan kiegyensúlyozott összefoglalások is születtek a témáról, mint Robert Irwin könyve, „A tudás vágya: az orientalisták és ellenségeik”.) (Irwin 2007)

A második világháború után fokozatosan érvényre jutó filozófiai irányzatok: a dekolonializáció, a dekonstrukció, a poszt-strukturalizmus, a genderelmélet lényegében mindent megkérdőjelezett, amire a klasszikusokra alapozott 19‒20. századi bölcsésztudomány épült. Ezeket az eszméket összességében „posztmodern” néven emlegetjük. Roland Barthes 1968-ben adott ki egy rövid esszét (röpiratot), amelynek A szerző halála címet adta. (Barthes 1996) Szerinte az irodalomban nem a Szerző ír, hanem a Nyelv nyilatkozik meg. Barthes a Szerzőtől megfosztott Irodalom helyett inkább „írás”-ról beszél, amit a mindenkori Olvasónak kell megfejtenie. Az írásnak így nincs végső értelme, hanem csak fluid, folyamatosan változó értelmezései vannak. Sőt, hamarosan a szöveg/írás is zárójelbe lett téve. Jacques Derrida Gramma­tológia (1967) című művében fejtette ki azt a nagyhatású elméletet, hogy maga a nyelv is inherens módon instabil. (Derrida 2014) A heideggeri Abbau („leépítés”) francia fordításaként Derrida használta a „dekonstrukció” (lebontás) szakkifejezést, amely a metafizika alapstruktúrájának, nyelvhasználatának, írásmódjának és intézményrendszerének lebontására, elemekre szedésére, rétegekre fejtésére irányul. Derrida szakított azzal a hagyománnyal, amely a szövegekben és azok olvasatában az igazságot és a világ hű képét kereste, azt vallotta, hogy minden eddigi olvasatot, rendszert le kell bontani és újra kell értelmezni. Végül említsük meg Jean-François Lyotard A posztmodern állapot című munkáját (1979), amely a posztmodern lényegét úgy határozta meg, hogy az „bizalmatlanság [hitetlenség] minden metanarratívával szemben.” (Lyotard 1993) A metanarratíva olyan átfogó, „nagy elbeszélés”, amely a világ teremtésétől annak végéig az élet minden dolgát át akarja szőni, egyetlen hatalmas keretet kíván felépíteni, melyben válaszokat ad és utat mutat az emberiségnek. A vallások mind metanarratívák, de az olyan eszmerendszerek, mint a marxizmus vagy a liberalizmus is azok. Sőt, a tudomány is metanarratíva lett, hiszen átfogó magyarázatot kínál a világ és az ember eredetére, és az életünk minden kis zugában iránymutató szeretne lenni. „A narratívák mesék, mítoszok, legendák, csak nőknek és gyerekeknek valók” (kiemelés tőlem, GT). De mivel az „igazságot” akarják mondani, a narratívák veszélyesek is: „Ismerjük a tüneteit. Ez a kulturális imperializmus teljes története a nyugati civilizáció hajnalától. Fontos felismerni sajátos hangját, amely megkülönbözteti az imperializmus minden más formájától: a legitimáció igénye vezérli.” Így vált az Ószövetség a cionizmus legitimációs bázisává; az Újszövetség az európai gyarmatosítás legfőbb ideológiai támaszává; a görög-római klasszikusok pedig a fehér felsőbbrendűség, a rasszizmus és a kolonializmus manifeszt képviselőivé. Nemrégiben a Princeton Egyetem klasszikus tanulmányok tanszékének docense, a dominikai születésű Dan-el Padilla y Peralta saját tudományát – vagyis a görög–római klasszikusok tanulmányozását – „jóvátehetetlenül rasszista és gyarmatosító” (irredeemably racist and colonialist) tudománynak nevezte. Ahhoz képest, hogy Padilla Peralta gyermekkorában hajléktalan migránsként tengődött egy New York-i otthonban, elég szép karriert futott be, amelyben nyilván saját tehetsége, de az USA társadalmi-politikai berendezkedése is szerepet játszott. (Hillary Clinton maga járt közben annak érdekében, hogy vízumot kapjon. Életrajzát 2015-ben írta meg, amelynek megfilmesítési jogát Hollywood máris megvásárolta.) A Padilla Peraltáról 2021. február 2-án a New York Times Magazine-ban megjelent riportcikk címe is sokatmondó: „Meg akarja menteni a klasszikusokat a fehérségtől. Túléli-e a szakterület?” (He Wants to Save Classics From Whiteness. Can the Field Survive?). 

Ha még nem vált volna világossá: az amerikai liberálisok a görög–római kultúrát a „fehér férfi kultúrájával” (White Male Culture = WMC) azonosítják, és a „cancel culture” valamint a BLM mozgalom nevében igyekeznek lerombolni; a klasszikus kultúra „eurocentrizmusa” miatt pedig az ázsiaiak is támadják, illetve feleslegesnek ítélik. Nem vételen, hogy a Stanford Egyetem klasszikus tanulmányok intézete – amely egyébként honlapján nyíltan beszél ezekről a kihívásokról – az „ókori mediterrán világ” megismerésére biztatja a hallgatókat, miközben kizárólag az egyiptomi, perzsa és karthágói civilizációt említi név szerint. Ugyancsak a Stanfordon a 2024 őszi trimeszterére meghirdetett 74 kurzus között mindössze két (!) ókori témájú BA-szeminárium szerepel: „Global History: The Ancient World” és „Ancient Empires: the Near East” címen. Bár bizonyára ezek sem versenyezhetnek népszerűségben az olyan kurzusokkal, mint a „History of Ignorance”, a „The French Kiss” és a „Coffee, Sugar, and Chocolate”. Akit érdekel az egész történet, annak minden összefüggésével, hadd ajánljam figyelmébe Victor Davis Hanson és John Heath immár negyedszázados klasszikusát: „Ki ölte meg Homéroszt? A klasszikus oktatás halála és a görög bölcsesség visszaszerzése”. (Hanson–Heath 1998)

A mai globalizált tömegkultúrában mi jelentheti a túlélést? Sokak szerint a film és a tévé-sorozatok, a videojátékok, a popzene, és a social media világa. (Pataki 2021) Való igaz, Kleopátra, a gladiátorok és Pompeii katasztrófája a némafilmek kora óta témát ad a filmművészetnek, és ha feltűnik a mozikban egy-egy újabb blockbuster (pl. Gladiator, rend. Ridley Scott, 2000; 300, rend. Zack Snyder, 2006; Centurion, rend. Neil Marshall, 2010 stb.), lehet róla beszélni egy darabig. Az persze senkit, vagy csak nagyon keveseket érdekel, hogy – a Gladiátor-filmnél maradva – Marcus Aurelius soha nem akarta vissza­állítani a köztársaságot; hogy a filozófus-császárt nem hataloméhes fia, Commodus ölte meg, aki ott sem volt, hanem feketehimlőben halt meg, valószínűleg a mai Bécsben, amit akkor Vindobonának hívtak. Ma már jónéhány sorozat is megnézhető (pl. Rome, 2005–07; Spartacus, 2010–13; Plebs, 2013–22 stb.), amelyből lehet ugyan némi fogalmat alkotni az ókori világról, de ezek középpontjában – kevés kivétellel – a brutalitás és a szex áll. Ugyanez vonatkozik az olyan videojátékokra, mint a Rome: Total War, amelytől – emlékszem – mikor 2004-ben piacra dobták, történelemtanár kollégáimmal együtt azt reméltük, hogy legalább a fiúk egy részét „megfogja” a történelem számára. Nem így lett. De a szimfonikus death metal egyik jeles képviselője, a 2008-ban alakult Neron Kaisar se hozott áttörést a Róma-kutatásban 2010-es Magnum Incendium (Nagy Tűzvész) című albumával, amely természetesen Róma 64-es égésére utalt. És vajon hány embert érdekel ez a zenekar hallgatóságából? Végül, a közösségi média egyik legismertebb platformján, a Tik-Tok-on terjedt el 2023-ban az a trend, amelyben a nők olyan interakciókat rögzítenek a férjükkel vagy barátjukkal, amelyekben megkérdezik őket, hogy milyen gyakran gondolnak a Római Birodalomra, vagy hogy osszák meg, mikor gondoltak rá utoljára. A válaszaik alapján, ha nem gondolnak a Római Birodalomra olyan gyakran, mint minden nap vagy legalább havonta három-négy alkalommal, akkor rosszul csinálják. Mindez borzasztó érdekes, ha egy percig is komolyan lehetne venni…

A lisszaboni szerződés

A 2007-ben aláírt és 2009-ben hatályba lépett Lisszaboni Szerződés – amely helyettesíti a máig nem létező Európai Alkotmányt – kiegészíti mind az Európai Közösség létrehozásáról (római szerződés), mind az Európai Unióról (maastrichti szerződés) szóló szerződéseket, hogy ezzel tartalmazni tudja az Alkotmány elemeit, anélkül, hogy egy dokumentumot alkotna belőlük. A Szerződés preambulumában ez a szöveg olvasható: „Ösztönzést merítve Európa kulturális, vallási és humanista örökségéből, amelyből az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen jogai, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, valamint a jogállamiság egyetemes értékei kibontakoztak…” A számos módosító javaslat ellenére a Konvent elutasította, hogy a Szerződés explicit utalást tartalmazzon Európa zsidó–keresztény szellemi örökségére, ehelyett szándékoltan ködös „a vallási örökség” kifejezést emelte be a szövegbe, amelybe tetszőlegesen bármelyik vallás beleérthető. Ráadásul a „humanista örökség”, angolul „humanist inheritance”, meglehetősen kétértelmű, az amerikai angolban ugyanis a „humanist” nem a klasszikus görög–római humanizmus értékeit, hanem az ateistákat, szabadgondolkodókat, egyház- és valláskritikusokat jelenti. Egyébként az emberi jogok, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság „egyetemes értékei” valóban fontosak, és az Európai Uniónak valóban ezeken az értékeken kellene nyugodnia. Csakhogy mindezek – még ha ellentmondásokkal terhelve is – elszakíthatatlanul gyökereznek a zsidó–keresztény és a görög–római hagyományban. (Király 2006; Lane 2023) Egykori államfőnk, Mádl Ferenc így fogalmazott: a Lisszaboni Szerződésben Európa szégyellte bevallani saját szellemi-kulturális értékrendjét. Szemernyit sem kell csodálkoznunk azon, hogy a mai Nyugat-Európában alig-alig tapasztalható ellenállás a globalista trendekkel szemben, amikor az Európai Unió vezetői nemcsak szégyellik, hanem nyíltan meg is tagadják azt a „vallási és humanista örökséget”, amelyről elődeink pontosan tudták, hogy a Bibliában és az ókori paideiában gyökereznek. 

-

Felhasznált irodalom

Barthes, Roland 1996. A szerző halála. In: A szöveg öröme. Irodalomelméleti írások. Budapest: Osiris, 50–55.

Bénabou, Marcel 1976. La Résistance africaine à la romanisation. Paris: Maspero.

Brinkmann, Vinzenz 2015. «Bunte Götter» Die Polychromie der griechischen Skulptur. Antike Welt 45(1): 28–34.

Derrida, Jacques 2014. Grammatológia. Budapest: Typotex.

Eliot, Thomas Stearns 1981. Mit jelent az, hogy klasszikus? in: Káosz a rendben. Irodalmi esszék. Budapest: Gondolat, 347–370.

Grafton, Anthony – Most, Glenn W. – Settis, Salvatore 2010. The Classical Tradition. Cambridge, MA: Belknap Press, Harvard University Press.

Greenblatt, Stephen 2015. Egy reneszánsz könyvvadász. Budapest: Typotex.

Hamilton, Alexander – Madison, James – Jay, John 1998. A föderalista. Budapest: Európa.

Hanson, Victor Davis – Heath, John 1998. Who Killed Homer? The Demise of Classical Education and the Recovery of Greek Wisdom. New York: The Free Press.

Hörcher Ferenc 2013. A régiek és a modernek vitája, in: Fejezetek a kora modern esztétikai gondolkodás történetéből 1450–1650. Budapest: L’Harmattan, 120–140.

Irwin, Robert 2007. The Lust of Knowing. The Orientalists and Their Enemies. London: Penguin.

Király Miklós 2006. Európa keresztény gyökerei és az alkotmányos szerződés. Iustum Aequum Salutare 2(3–4): 67–72.

Lane, Melissa 2023. Görög és római politikai eszmék. Budapest: Osiris.

Losemann, Volker 1977. Antike und Nationalsozialismus. Studien zur Entwicklung des Faches Alte Geschichte 1933–1945. Hamburg: Hoffmann und Campe.

Lyotard, Jean-François 1993. A posztmodern állapot. Budapest: Századvég.

Nietzsche, Friedrich 2000. Ifjúkori ​görög tárgyú írások. Budapest: Európa.

Ostrogorsky, Georg 2001. A bizánci állam története. Budapest: Osiris.

Pagden, Anthony, ed. 2002. The Idea of Europe: From Antiquity to the European Union. Cambridge: Cambridge University Press.

Pataki Elvira 2021. Antikvitás és tömegkultúra. Ókor 20(4): 3–11.

Richard, Carl J. 1995. The Founders and the Classics. Greece, Rome, and the American Enlightenment. Cambridge, MA: Harvard University Press.

Richard, Carl J. 2009. The Golden Age of the Classics in America. Greece, Rome, and the Antebellum United States.Cambridge, MA: Harvard University Press.

Ritoók Zsigmond 1997. Európa és a klasszikus ókor. Rubicon 8(5–6): 11–14.

Roche, Helen – Demetriou, Kyriakos N. eds. 2017. Brill’s Companion to the Classics, Fascist Italy and Nazi Germany. Leiden: Brill.

Said, Edward W. 2000. Orientalizmus. Budapest: Európa.

Sainte-Beuve, Charles-Augustin 1977. Ki a klasszikus?, in: Ima az akropoliszon. A francia esszé klasszikusai. Budapest: Európa, 253–270.

Shalev, Eran 2022. A Roman Revolution: Classical Republicanism in the Creation of the American Republic. in: A Companion to the Political Culture of the Roman Republic, ed. Valentina Arena, Jonathan Prag, Andrew Stiles. Oxford: Wiley, 68–80.

Stiewe, Barbara 2011. Der „Dritte Humanismus”: Aspekte deutscher Griechenrezeption vom George-Kreis bis zum Nationalsozialismus. Berlin: Walter de Gruyter.

Szilágyi János György 1984.  Mi, „filológusok”. Antik Tanulmányok 31(2): 167–197.

Valéry, Paul 1945. Európa nagysága és hanyatlása. Budapest: Egyetemi Nyomda.