A pártrendszerek kialakulásának, valamint társdalami hátterének kutatásában 1967-ben nagyot lépett előre a politikatudomány – ekkor mutatták be Seymour M. Lipset amerikai és Stein Rokkan norvég származású szociológusok és politológusok a Pártrendszerek és Választói Irányultságok: Nemzetközi perspektívák (Party Systems and Voter Alignments: Cross-National Perspectives) címet viselő könyvét. A tanulmányban elsőként használták – vezették be – a törésvonal (cleavage) szót a társadalmi és politikai elhatárolódások leírására. A kifejezés és a tanulmányban szereplő törésvonal-elmélet, amely négy, klasszikus törésvonalat tárgyal, mai napig meghatározó a tudományágban. Az amerikai és norvég szakemberek koncepcióját azóta több szociológus-politológus felülvizsgálta, újragondolta, sőt Mark N. Franklin az 1992-es Választási Változás: Válaszok a változó társadalmi és attitűdstruktúrákra a nyugati országokban (Electoral Change: Responses to evolving social and attitudinal structures in Western countries) című tanulmányának A Törésvonal-politika Elutasítása (The Decline of Cleavage Politics) fejezetében részben még cáfolja is.
Bár a Lipset és Rokkan-féle klasszikus politikai törésvonalak (egyház-állam, tőkésosztály-munkásosztály, város-vidék, centrum-periféria ellentétek) ugyan külön-külön erősen háttérbe szorultak már, ám hagyatékuk és részleges egybeolvadásuk, a politikai bal-jobb ellentét továbbra is relevanciával bír társadalmainkban – ami alól Németország sem kivétel.
Újraegyesítés, issue voting és aszimmetrikus demobilizáció
A második világháborút követően a vasfüggönnyel kettévágott Németország keleti tartományai megsínylették a szovjet megszállást: gazdaságilag és társadalmilag megrekedtek a Marshall-segélyben részesülő, ESZAK-társalapító, a piacgazdaságot és demokráciát kiépítő és élvező nyugati testvéreikhez képest. Az 1990. október 3-i újraegyesítést röviddel megelőzően (pl. egységes német márka bevezetése), illetve azt követően is (a csatlakozott kelet-német tartományok jelentős pénzügyi támogatása) a német állam próbálta elősegíteni az NDK és NSZK minél döccenőmentesebb egyesítését és egységesítését. Viszont a két Németország gazdasági és társdalami különbségeinek feloldása nem járt teljes sikerrel – nem csak az újraegyesítést követő pár évben, hanem mindmáig sem. Ez a bár talán egyre enyhülő, de még fennálló ellentét, a kelet-nyugat társadalmi törésvonal, nagy szerepet játszott és játszik mai napig is – egyéb tényezők mellett – az ország belpolitikai folyamataiban és a fokozódó társadalmi és politikai polarizációban.
Az újraegyesítést követő időszakban a legjelentősebb ideológiabeli problémát és megosztottságot a kelet-nyugat társadalmi feszültség mellett a Helmut Kohl-féle (CDU) szövetségi kormány európai uniós politikája okozta; kritikája az európaizáció kontójára csökkenő és sérülő német szuverenitás volt. A kancellári székben Kohl-t követő Gerhard Schröder (SPD) ugyan elsősorban az ország gazdasági stabilizálására fektette a hangsúlyt és az Agenda 2010 névre hallgató reformcsomag a szociáldemokratákat belülről is megosztotta, világos vonalak húzódtak a pártok és ideológiák között. Ugyanis az 1998-as és a 2002-es választásokon egyértelmű és elkülönült választási alternatívák között folyt közvetlen verseny: az SPD és a Zöldek balközép szövetsége, valamint a CDU/CSU és az FDP jobbközép szövetsége között (Rüdiger Schmitt-Beck, Bernhard Weßels és Christof Wolf: The Changing German Voter). A kereszténydemokraták és a szabaddemokraták alkotta jobboldali erő az 1998-as majd a 2002-es szövetségi parlamenti választásokon összesen 41,4%-ot majd 45,9%-ot ért el, a szociáldemokraták és Zöldek képviselte baloldal pedig összesítve 47,6%-ot majd 47,1%-ot szereztek. Olyan egyéb pártoknak, mint a később a Baloldali Párttá avanzsált Demokratikus Szocializmus Pártja (PDS), nem igazán jutott sem sok szó, sem túl nagy szavazóbázis (1998: 5,1%, 2002: 4%).
A 2005-ös választásokon már nem volt ennyire egyszerű helyzete a német szavazóknak: mind a bal-balközép (SPD és Zöldek), mind a jobb-jobbközép (CDU/CSU és FDP) oldalon is problémamegoldás tekintetében több alternatíva vált elérhetővé, egy adott problémára a hasonló orientáltságú pártok különböző megoldásokat kínáltak – ezáltal a voksolásnál ideológiai hovatartozás mellett komoly szerepet játszott már a konkrét politikai problémákról, és döntésekről való vélemény is – legyen ez akár adópolitika, nyugdíjbiztosítási vagy közegészségügyet érintő kérdés. Ez az ún. problémaközpontú/problémaorientált szavazás (issue voting). Innentől kezdve a pártideológia ugyan még szükséges, de már nem elégséges komponensnek bizonyult a választók megnyeréséhez. Ebből adódóan a Németországban létező és bejegyzett pártok száma hosszútávon is ugrásszerű növekedésnek indult (míg 2005-ben 26, addig 2013-ban már 42 párt indulhatott a választásokon), amely ugyan nem destabilizálta teljesen a politikai színteret, viszont megnehezítette a kormányalakításokat. A 2005-től regnáló első női kancellár, Angela Merkel, szintén nem könnyítette meg a német politika és a szavazók helyzetét: kivezette a sorkatonaságot 2011-ben, teret adott a menekültek beengedésének 2015-ben és korábbi kijelentései és elutasítása ellenére utat adott a melegházasságról való szavazásnak, amelyet 2017-ben el is fogadott a Bundestag (Ehe für alle), az atomenergiát érintően is „zöld” politikát folytatott; mindez a CDU balra tolódását eredményezte. Ez, a politikatudományban aszimmetrikus demobilizációnak nevezett kampánystratégiája pedig depolitizációhoz vezetett.
Közelmúlt és napjaink: repolitizáció és problémaorientáltság
A Merkel-kormányt 2021-ben váltó, Olaf Scholz (SPD) vezette jelzőlámpa-koalíciónak (SPD-Zöldek-FDP) sikerült újra-politizálnia a német politikai diskurzust, a problémaorientált szavazás pedig megmaradt. Míg Merkel demobilizációs taktikájának lényege az volt, hogy a politikai versenyt a politikai ellenfél álláspontjainak átvételével altatja el, ezzel a döntéshozatalt igénylő kérdések politikai élét és felhasználhatóságát elvéve, ellenzékbe kerülve a CDU-nak erre már nem volt lehetősége. Az új, baloldali kormány maga mögött hagyva ezt a stratégiát elérte, hogy újból szerepet játszhasson a politikai hovatartozás és az ebből fakadó világlátás a politikai döntéshozatalban és kampányban.
Ez magyarázza, hogy az olyan, napjaink Németországát feszítő, kérdések, mint a migrációs politika, az ország gazdaságának helyzete vagy éppen az orosz-ukrán háborúhoz való hozzáállás és a pártideológia vegyülése hogyan alakítja a német politikát. Mögöttes ideológiát és politikai hovatartozást illetően egy erős bal-jobb kettéválás figyelhető meg: ilyen a szélsőbaloldali Sahra Wagenknecht Szövetsége (BSW) és a szélsőjobboldali Alternatíva Németországért (AfD) pártok térnyerése – fontos megjegyezni, hogy az AfD a volt kelet-német tartományokban szerepel a legjobban, amely a mai napig meglévő keleti elégedetlenség mellett a továbbra is fennálló kelet-nyugat társadalmi törésvonalat mutatja. A BSW növekedését jól mutatja, hogy megalapításának első évfordulójára már 4%-on állt a ZDF felmérései szerint, az AfD mennyiség és területbeli elosztását 2024. júniusi uniós parlamenti választásokon való szereplésük tükrözi vissza – mind az öt volt kelet-német tartományban 27,5-31,8% között első helyen végzett. Mindazonáltal mindkét párt például, a választók által is elsődleges problémaként megjelölt (ARD-DeutschlandTREND), bevándorlás tekintetében a BSW és az AfD hasonló álláspontot képviselnek.
Összességében elmondható tehát, hogy a klasszikus törésvonalakból kialakult politikai bal-jobb tengely, ugyan útja Németországban sok viszontagságot megélve, a választópolgárok problémaorientált szavazási hajlamával kiegészülve, az újraegyesítéstől napjainkig fontos tényező a közép-európai ország politikájának alakulásában.
